barb
Hogy lesz egy csajozós, jókedvű palesztin autószerelő fiúból egyik napról a másikra öngyilkos terrorista és miért nem robbantja fel magát barátja, a vallási fanatikus Kaled? Ez az, amiről Hany Abu-Assad filmjének szólnia kellene, de a film olyan steril, mint egy köztévés híradó.
Bármennyire is jól hangzik, hogy itt egy palesztin film a palesztin öngyilkos merénylőkről, a Mennyország mosthoz nem sokat tesz hozzá az, hogy palesztin rendező készítette.
Hazai pálya
Pedig lehetne ettől hitelesebb, mélyebb vagy érthetőbb is. Azonban ezt a filmet bárki megcsinálhatta volna, aki tud mértéket tartani, nem részrehajló és nem akarna ebből a témából hazafias musicalt varázsolni.
Félreértés ne essék, már az is elég, hogy nem propagandafilmről van szó, kevés olyan rendező van, aki érintettsége okán ilyen hidegfejű filmet képes csinálni. Hany Abu-Assadnak szerencsére sikerült, ezért jó film a Mennyország most, de sajnos minden benne rejlő lehetőség ellenére valami hibádzik.
A történet szépen leköveti, hogy lesz az egyszerű autószerelőkből címlapfiú Izraelben, és az áldozatok számától függően rövidhír mondjuk nálunk.
A kiválasztottak
Kaled (Ali Suliman) és Szaid (Kais Nashef) gyerekkori barátok, az utolsó napig mindkettőjüknek van állása, a családjuk konszolidált, szeretik a nőket és az életet, de utálják a zsidókat, akik elvették apáik földjét.
Egyik este a muzulmán közösségben egyenként közlik velük, hogy úgy döntöttek, rájuk bízzák azt a megtiszteltetést, hogy másnap életüket adhatják a palesztin szabadságért. Szaid, a vidámabb, kimértebb fiú arcán azonban sem öröm, sem félelem, sem idegesség nem látszik a „jó hírtől”.
Szaid barátja, Kaled – aki már korábban is nagy hangon is emlegette, és hogy az izraeliek állati sorba kényszerítették népét, hogy aki nem áll ellen, az gyáva és gyenge – a merényletet megelőzően videó rögzített vallomásában géppisztollyal a kezében hevülten olvassa fel, hogy már „csak a testünk maradt, amivel harcolhatunk”, és látszik, komolyan gondolja.
A paradicsom ígérete
A két fiút nem engedik egyedül haza, nehogy fecsegjenek. Az utolsó estéjüket a családjukkal egy közösségi ember felügyeli. Utasításokat kapnak arról, hogy ne nézzék a másik öngyilkos akcióját, mert beijedhetnek, és újra meg újra felidézik nekik, hogy ez az egyetlen út, ami egy öntudatos palesztin előtt állhat. /Innentől csak az olvassa, aki már látta a filmet vagy nem is akarja megnézni./
Aztán jön a rituálé, levágják a hajukat és a szakállukat, öltönyt kapnak, hogy úgy nézzenek ki, mint a zsidók, a fehér, vasalt ing alá pedig egy, csak a megbízóik által hatástalanítható bombaköteget. A határra viszik őket, átvágják a kerítést, azonban az akciót egy járőrautó megzavarja. Kaled visszatalál az autóhoz, amelyben a felbújtóik ülnek, Szaid azonban eltéved és csak sokára találja meg barátját, és a megbízókat.
A bombával a testén történt valami Szaiddal, mert bár korábban úgy látszott, hogy ő a kevésbé tökös legény, a megismételt akciónál, amikor látja, hogy Kaled meggondolta magát, hív neki egy autót és elküldi, ő pedig felül egy izraeli buszra, hogy öljön.
A gyávaság halála
A Mennyország most olyan kimért, mint egy hírügynökségi tudósítás, nem mutatja meg, hogy mit érez Kaled és Szaid, amikor megtudja, hogy holnap meg kell halnia, nem beszél arról, hogy a kiválasztottak a tiltás ellenére miért nem szólnak a szüleiknek, és búcsúznak el tőlük.
Nem esik szó arról, hogy ezek a fanatikus szervezetek mivel hálózzák be ezeket a huszonéves életvidám fiatalokat azon kívül, hogy biztosítják őket arról, hogy az iszlám mennyországba kerülnek, sem pedig arról, hogy mitől válik a film végére a gyengébből mártír, az elhivatottból pedig békegalamb.
De ami az érzelmi szál elhanyagolásánál is dühítőbb az az, hogy Abu-Assad filmje gyáva. Egy ilyen bevállalós témájú filmben ne szerénykedjenek, mutassák meg, ahogy Szaid meghúzza az inge alól kilógó madzagot, ahogy teste a buszon utazók testével együtt szétrobban és szénné ég, ahogy az iskolába menő kisgyerekek a mentősökkel együtt zokogógörcsöt kapnak, ahogy a rabbik átkozódnak, ahogy Szaid anyja másnap rádöbben, hogy az ő fia tette, ahogy, ahogy. És nem azért, mert nem láttunk még ilyet eleget a Breaking News feliratok mellett, hanem azért, mert ez a történet nem ott ér véget, hogy a merénylő felszáll a buszra és főleg nem úgy ér véget, hogy a kamera szépen ráközelít a szembogarára.


november 14th, 2005 at 09:46
Bli Tohen amiti…. ..
Szamomra mar egyaltalan az az abszurd,hogy el kell gondolkodjak , be kell ultessem az agyamba a motivaciot , a gyilkolas motivaciojat . Ez az a pont , amikor az agy leblokkol , amikor valami – az emberitol idegen,felfoghatatlan kezd el tortenni. Hozza kell tegyem , nem lattam a filmet , de olvastam par irast es egyontetuve valt a velemenyem rola. Film markans mondanivalo es hitvallas nelkul. Talalo kifejezes a „gyava”. Ez a se ide se oda huzas , el is itelem a dolgot,meg meg is ertem. A gyilkolas mindennapos ugy az eletben(lasd. Irak) , mint a Tv csatornakon . A felelotlen es csokott amerikai filmipartol,a veres kest szajaban tarto al-Zarkaviig. Epp esszel fel lehet fogni barmilyen hidegveru gyilkolast? Agyrem .
ajsher