Forrás: Népszava

Nincs nap arab témák, események nélkül. Ellentétben korábbi évtizedek (évszázadok) gyakorlatával, az arab világ nem csupán hallat magáról, hanem meghatározó módon befolyásolja a világeseményeket. Alig van ma ország, amely megengedhetné magának, hogy figyelmen kívül hagyja mindazt, amit ma – nemzetközi szinten is elfogadottan – arab terrorizmusként aposztrofálnak. Mindezek eredményeképpen a nagy és kis országok egyaránt átigazították fegyveres erőik struktúráját, újrafogalmazták katonai doktrínáikat, hadseregeik rendeltetését, díszlokációját, logisztikáját, sőt fegyverarzenálját és persze a katonák felkészítésének – kiképzés – tartalmát. Kivételesen nagy figyelmet kell fordítani a hivatásos állomány és általában az ott munkát vállaló szakemberek pszichikai felkészítésére a pánikhelyzetekben elvárható célszerű magatartásformák kialakítására és begyakorlására. Akik közelebbről megismerték ezt a világot – és a magyarok között vannak ilyenek – akik belelátnak az egyén és főleg a családok (a többfeleséges családmodell) életébe, képesek voltak szót váltani (horribile dictu) baráti kapcsolatokat kiépíteni és fenntartani, azok számára – magyarként – nem lehetett és nem volt váratlan mindaz, ami történt és történik napjainkban is. Kurrens dolog lett az a típusú arabológia, amely személyes tapasztalatokon nyugszik és nem különféle (akár hiteles) forrásmunkák folyamatos tanulmányozására épül csupán. A Korán, vagy Mohamed próféta történelmileg hiteles életzajának, avagy az iszlám erőszakos terjesztése (amely tételesen kimutathatóan a Korán szúráiból fakad) történetének alapos ismerete nélkül arab értelmiségi körökben nem vagyunk a „com il fo” kategóriába sorolható intellektusok.

Allah és Katrina

Ez ma a főkérdés a világ vezetői számára. Nincs és nem is lesz olyan kikövezett út, amely a megoldás irányába mutat. Ezt az utat igen-igen gyötrelmes és fáradságos munkával, az arab világ tradíciói iránti látványos toleranciával lehet megteremteni. Képesek vagyunk-e önmagunkat úgy pozícionálni az arabok nagy közösségében, hogy elhiggyék rólunk az őszinte tiszteleten, kölcsönösen előnyös érdekeken alapuló együttműködési szándékunkat. Alapvető reflexeket, beidegződéseket, nézeteket kell megváltoztatni azoknak a személyiségeknek, akik tárgyalóasztalokhoz akarnak ülni az arab vezetőkkel (akiknek jelentős része nem „demokratikus” szabályok alapján kerültek posztjaikra).

A személyes tapasztalat vezeti a tollamat, amikor azt állítom, hogy csak akkor érthetjük meg egymást, ha ismerjük múltjukat és jelenlegi (sokszor bizony számunkra szélsőségesnek tűnő) motivációikat. Az arab világ országai messze-messze nem egységesek, sem társadalmi berendezkedésükben, sem politikai orientációikban, sem vallási irányzataikban (szunniták síiták, aleviták stb.) sem a nagyhatalmakhoz való viszonyukban, sőt egymás politikai törekvéseinek megítélésében. Van azonban néhány fundamentális kérdés, amelyben szilárd a közös nevező. Ilyen a fő ellenség Izrael és az USA megítélése, (amely a Koránig* vezethető vissza) amelyet ma már nem csupán artikulálni képesek, hanem látványos terrorcselekményekkel támasztják alá véleményüket. A szovjet (kommunista) rendszer megítélése is ide tartozott, ez azonban, mint ismert megoldódott magától (amit a vallásos muzulmánok nagy tömegei Allah „beavatkozásának” hisznek), mint ahogyan azt is – azt a borzalmas szerencsétlenséget, természeti katasztrófát, a Katrinát – amely Amerikát érte. Ebből is lemérhető, hogy milyen mélységei vannak egyes arab indulatoknak a muszlim világban, ha még ez sem váltja ki együttérzésüket a „hitetlen” szerencsétlenek iránt.

Az egypólusú világ és az arabok…

…ez ma a kérdések kérdése az arab világban. Ezer jele van annak, hogy ennek a nézetnek (és főleg a gyakorlatnak) nem hajlandók magukat alávetni: a legszélsőségesebb és egyre erőszakosabb módszerekkel jelzik a világ számára, hogy nem kell elfogadni a kialakult „status quo”-t. Véleményük szerint „van más is”, hogy az ismert cirkuszi szlogenre utaljak. És valóban: az arabok a vallás mentén már évtizedek óta szervezkednek és készülődnek egyfajta „hatalomátvételre”, pontosabban a „másik pólus” kialakítására, amelyhez a gazdasági alapot (OLAJ) már megteremtették. Intellektuálisan is készülnek (-tek) a feladatra. A világ számos felsőoktatási intézményében – a mieinkben is – egyre több arab diákot találunk. A legszembetűnőbb példa erre Arafat palesztinjai: azokban az évtizedekben, amikor a palesztin államiság alapjainak megteremtéséért folyt a küzdelem (sőt a harc – a fegyveres harc) palesztin fiatalok ezrei – a legkülönfélébb ösztöndíjak megszerzésével – elárasztották az egyetemeket és tanultak és tanultak. Akiknek pedig módjukban állt, azok még praxist is szereztek szakterületükön és mostanra, amikor a palesztin állam megalakult, ezek a fiatalok már „készen vannak”. Ágy született meg a palesztin elit értelmiség. Hány orvost, fogorvost, mérnököt, tanárt ismerünk itt Magyarországon is, akikről „csak” azt tudjuk, hogy arab. Valójában számos palesztin, kurd nemzetiségű, sőt identitású van közöttük magyar (szintén szakképzett) feleséggel, kétnyelvű gyermekeikkel, és persze arab (kurd, palesztin) identitással.

Mindezeken túl egyfajta nagyon céltudatos „műveltségi potenciál” fejlesztése is folyik, amely ráadásul nem túl látványos, de nagyon következetes. A mai arab intelligencia, az arab értelmiségi elit sokkal inkább képes a többnyelvű kommunikációra, mint sok európai ország vezető értelmisége (beleértve – nagyon nehezen írom le – a mai magyar értelmiséget is).

Ott találtuk az arabokat a legjobb hírű katonai akadémiákon is, ahol közel kerültek az adott országban mindahhoz, amit „katonai titokként” kezelnek. Gyakorlatban használható képességek fejlesztését biztosító különféle „szaktanfolyamokon” (lásd: repülőgépvezetés) is gyakori az arab jelenlét.

Összefoglalva ezt a gondolatsort: a szemünk előtt zajlik minden, alakul a „másik pólus” és biztosak lehetünk abban, hogy ez a stratégiai cél (is) megvalósul ráadásul előbb, mint gondolnánk. Miközben a világ a (zömmel szintén arab) terrorizmus elhárításával van elfoglalva egy másik szinten létrejött az „új erő” igen aktív és az arabokat – bárhol is élnek – erősen összetartó ideológiai alapokkal, amelyet mint tudjuk, ők pedig meggyőződéssel vallják, ALLAH irányít.

Ebből fakadóan vessünk egy pillantást még valamire: addig, amíg az úgynevezett világvallások enyhén szólva stagnálnak, a muzulmán vallás követői látványosan sokasodnak, szimbólumai pedig (a mecsetek) külső megjelenésükben is monumentalitást, építési kultúrát, az elmélyült lelki élethez szükséges vonzó környezetet, a „káderképzéshez” pedig minden szükséges feltételt megteremt. Egyre több – hagyományosan nem mohamedán – országban jelentik be a mecsetépítési szándékot. Számszerűen is terjednek a vallási „objektumok”, amelyek – aki ilyet még nem látott kerítsen rá időt, mert érdemes – alkalmasak a szervezeti együttlétre a legkisebb településeken is.

Mire számíthat a világ?

Feladni nem fogják. Nem fogják, mert mélyen meg vannak győződve igazukról, van erejük és vannak motivációik, és ami a legfontosabb azon a tájon (is), van hitük. Nem riadnak vissza sem a legális (hagyományos) sem az illegális (terrorisztikus) módszerek alkalmazásától. Kevés ország vagy vallás mondhatja el magáról, hogy mindehhez van utánpótlás, ráadásul „önként és dalolva” – ahogyan ezt nálunk skandálják. Az öngyilkos „merénylők” képzése népszerű feladat, a résztvevők, a jelöltek számára pedig megtisztelő, maguk mögött tudva a család és a Korán** támogatását is.

A világ számára – ha figyel – sokat kell, hogy mondjon az arab vezetők narratív jelenléte a nemzetközi fórumokon és saját hazájukban egyaránt.

Az arab törekvések alátámasztására erős hadseregek állnak rendelkezésre a legkorszerűbb fegyverarzenállal. Igaz ugyan – és e sorok írójának erről személyes helyszíni* tapasztalatai vannak – hogy egyes arab országokban a katonák kiképzési színvonala, a haditechnika alkalmazásának képessége, a mégoly korszerű elektronikával, zavarvédelemmel, manőverező képességgel rendelkező eszközök működtetésénél bizonyos fokú rutinhiány (alulképzettség?) időnként és esetenként átmeneti zavarokat, felesleges és elkerülhető veszteségeket eredményezett. Ezek a problémák idővel kezelhetőek és megoldódnak különösen akkor – és erre már számos jel utal – ha sikerül a katonák morális állapotán, az alegységparancsnokok intellektusán némi előrehaladást elérni.

Mindezek után logikusan tehető fel a kérdés: Kell-e és hogyan lehet az arabokkal együttműködni? Erre egyetlen ésszerű válasz van: MUSZÁJ!

A hogyanra pedig induljunk ki a magyarok által már bejárt és megszerzett tapasztalatokból:

– a szocializmus évtizedeiben (és később is) több ezer magyar állampolgár dolgozott az arab világ országaiban szakemberként, szakértőként, tanácsadóként, különféle (néha zöldmezős) beruházások kivitelezője – irányítójaként;

– több példa volt arra, hogy magyarokra bízták az ország védelmi képességét növelő bizalmi feladatokat is, amelyek túl mutattak a „szokásos” államközi kapcsolatok szintjén és hőfokán;

– jelentős számú magyart – közöttük hivatásos katonákat – foglalkoztattak oktatási intézményekben, sőt a katonai felsőoktatásban (E területen a legjelentősebb és több mint két évtizede jól működő referencia erejű „magyar termék” az Aleppói Hadmérnöki Akadémia, amely minden elemében magyar alkotás*)

Az itt felsorolt (és fel nem sorolt) területen valaha is foglalkoztatott magyarok közül azok, akik több évet töltöttek el a térségben (azaz megfeleltek a megrendelőknek és a kihívásoknak) azokat tisztelték az arabok, akik affinitív érdeklődést tanúsítottak irántuk, a munkában pedig azokra tudtak felnézni, akik nem csak mondták, hanem mutatták, csinálták. Azok a magyarok akik közéjük álltak és velük együtt dolgoztak hallatlan nagy népszerűségre tettek szert. A „fogjuk meg és vigyétek” típusú gondolkodásmód és (zömmel magyar) gyakorlat ott sem működött. Éles különbséget tettek a felsőoktatás területén az oktatást szervező és az oktatómunkát a tanteremben (pláne idegen nyelven) végző szakpedagógusok között. Az araboknak e téren is vannak saját normáik, és csak azok számíthatnak a velük való eredményes együttműködésre, akik e normákat tiszteletben tartják. Aki ezt az alaptételt nem ismeri fel az szembekerül az arab ember önérzetével helyi és államközi kapcsolatokban egyaránt, ami természetesen zsákutca, de nem az egyetlen.

Az „arab nacionalizmus” is egy olyan érzékeny téma, amely egyfajta belső hagyományként működik. Mindaddig, amíg ez nem okoz nemzetközi feszültséget, nem érint más népeket nem kellene beleavatkozni. Hasonlóképpen az „arab diktátorok”, vagy diktatórikus rendszerek „demokratikus útra” terelése egyes arab országokban olyan népi ellenérzést váltana ki, amellyel nehéz lenne kívülről megbirkózni. Az utca (ott ez inkább a sivatag) embere így érzi jól magát, így szokta meg, így érzi magát természetes (ősei által is hitelesített) környezetében. Ezeket a hagyományokat nem szabad kívülről megbolygatni.

Olaj kontra ivóvíz

Mi hát a teendő, mit tehetünk mi, magyarok? Világossá kell tenni az arab világ, a velünk szívesen együttműködő arab országok számára, hogy nem teszünk (és eddig sem tettünk) egyenlőséget az „arab” és a „terrorista” között. Az arab nálunk nem szinonimája a terroristának. Ezzel egy időben egyértelművé kell tenni, hogy nem vagyunk hívei semmiféle vélt vagy valós probléma erőszakos eszközökkel való „elintézésének”. Nálunk nem tehető fel az a kérdés hazafi vagy terrorista-e az, aki részese volt a Londoni metróban (vagy bárhol máshol) elkövetett „akcióknak”. Ennek az alaptételnek a leszögezése mellett törekedni kell a kölcsönös előnyökön nyugvó gazdasági-kereskedelmi együttműködésre, amire a múltban – utaltam rá – számos példa volt. Ezt kellene tovább fejleszteni és új utakat találni. És hogy konkrét legyek: ami ott az OLAJ, az nálunk az IVÓVÁZ. Hallatlan nagy lehetőség ez a mi számunkra mert a felvevő képesség ott határtalan és időtlen. Magyarország erre egy egész iparágat építhetne fel, ami egészen biztosan nyereségesen működtethető.

Az arab mezőgazdaság felfejlesztésében is óriási lehetőségeink vannak. Anno itt is voltak már kezdeti eredményeink (csepegtető öntözés), vagy a napenergia amire hosszabb távú koncepciók is kialakíthatók.

A felsőoktatásban eddig kiharcolt pozícióinkat – a magyar szellemi munka azon a tájon nagyon megbecsült és plasztikusan megjelenített eredményeit – nem kellene feladni, nem szabadna a feledés homályába veszni hagyni. NATO, és EU-tagságunk nem gátolhat meg bennünket abban, hogy fejlesszük (vagy ha kell felélesszük) azon arab országokkal a kapcsolatainkat, ahová már korábban betettük a lábunkat és nyomot hagytunk magunk után. E nyomokat – a mieinket is – a finom sivatagi homok az azon a tájon permanensen jelenlévő alig észrevehető légmozgás következtében gyorsan elfedheti, ezért időben kell kezdeményezni. A gazdasági együttműködés, a kereskedelem pénzügyi garanciáit persze meg kell teremteni (e téren is tanulni kell a múltból), de mivel ez kölcsönös érdek, gyorsan megoldható. Tudomásul kell vennünk, hogy csak a békés, nagyon türelmes együttműködés teremti meg az araszolva haladás feltételeit. Ez az egyetlen út számunkra, amely biztosítja, hogy ne váljunk célországgá az arab terrorizmus számára. És ha ezt elértük nagyon nagyon sokat tettünk Magyarország biztonsága érdekében és megtaláltuk az igazi, a valódi, a fenntartható garanciákat.

Befejezésül egy szubjektív megjegyzés: e sorok írója nem tekinti magát arabszakértőnek, sokkal inkább némi tájékozottsággal bíró, az arab lélek rejtelmeit felismerő az arabok és hagyományaik iránt tiszteletet és affinitást érző, egykori Közel-keleti külszolgálata során nyitott szemmel járó, a helyi terrorcselekmények borzalmával éveken át nap-mint nap szembesülő, eközben mégis barátokat szerző és ezt a barátságot ma is vállaló, a nyolcadik „X”-ben járó obsitosnak, aki azt javasolja kései utódainak, hogy:

1. Az arabokat ideje komolyan venni. 2. Arabológiából nekünk magyaroknak is fel kell készülnünk.

Kolozsvári Sándor

(A szerző nyugalmazott ezredes, kandidátus 1979-83 között – így az ötödik Közel-Keleti háború idején is – Szíriában dolgozott az Aleppói Asszad Hadmérnöki Akadémia főigazgatójának katonai főtanácsadójaként, az odavezényelt kétnemzetiségű – magyar-szovjet – tanácsadó csoport parancsnokaként.)