Forrás: NépszavaKompromisszumot nem ismerő fellépésével éppen egy magyar bevándorló sarja, Nicolas Sarkozy belügyminiszter vált a drámai franciaországi események egyik kulcsfigurájává. Sarko olyan személyiség, aki körül mindig izzik a levegő. Megosztja az embereket. Van, aki isteníti magabiztos, elsöprő, s nem egyszer arrogáns fellépése miatt, mások viszont valósággal gyűlölik, s úgy látják, hihetetlen önbizalomról árulkodó szavaival inkább csak kárt okoz.
A magyar gyökerekkel rendelkező Sarko vált a tüntetők gyűlölt figurájává. Egyfelől azért, mert a rend helyreállításának címszavával a kemény kéz politikáját hirdette meg a randalírozó fiatalokkal szemben. Másrészt pedig „csőcseléknek” nevezte a lázadókat, ami semmiképpen sem nevezhető diplomatikus kijelentésnek. A tiltakozók szemében ő az arrogancia szimbóluma. Sőt, akadnak, akik Sarkót teszik felelőssé annak a két bevándorló ifjúnak a haláláért, akik két hete a rendőri igazoltatástól való félelmükben, Párizs északkeleti peremvárosában transzformátor-telepre vetették be magukat, s mindkettejüket halálos áramütés érte. Az egész összecsapás-sorozatot ez az esemény váltotta ki. Több ellenzéki politikus is Sarkozy lemondását követelte az eset után.
A közvélemény azonban kicsit másként vélekedik. Egy még vasárnap nyilvánosságra hozott felmérés szerint a lakosság nagyobbik fele támogatja a belügyi tárca irányítójának kérlelhetetlen fellépését. A megkérdezettek 57 százaléka nyilatkozott elismerően a belügyminiszterről. Igaz, 63 százalék szerint kijelentései helyenként „sokkolóak” (csőcseléknek, bűnözőknek nevezte a fiatalokat). Hetvenhárom százalék úgy látja, hogy meghökkentő kijelentései csak a médiumoknak szólnak. Hatvanhat százalék szerint túlontúl az erőszakos elfojtásra, nem pedig a megelőzésre koncentrál.
Biztosra vehetjük, hogy Sarkozy – ha csak valami váratlan dráma be nem következik – önszántából nem fog lemondani. Évek óta roppant céltudatosan építgeti karrierjét, amelyre 2007-ben kívánja feltenni a koronát: mindenáron győzni akar az elnökválasztáson! Sok európai sajtótermék már most szinte kész tényként közli, hogy az ország következő köztársasági elnökét Nicolas Sarkozynek hívják majd. Nem véletlenül. A rendszeresen közzétett felmérések szerint hazája legnépszerűbb politikusa, energikussága imponál honfitársainak.
2005. június 2-án politikai kompromisszum eredményeként kerülhetett immár másodízben a belügyi tárca élére. Bár valósággal gyűlöli őt a még hivatalban lévő Jacques Chirac, az előzőleg menesztett, Jean-Pierre Raffarin vezette kormány annyi hibát vétett az eltelt évek alatt, hogy a kabinet és az ország vezetőinek megítélése elképesztő mértékben esett vissza. Ezért a hatalmat ugyancsak rendkívüli módon szerető Chirac nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne vetesse be az új, Dominique de Villepin által irányított kormányba Sarkozyt.
Tudni kell, Franciaországban a belügyi tárca az egyik legkapósabb a külügyi mellett, mert kiválóan alkalmas arra, hogy felépítsék egy nagy reményű politikus imázsát. Sarkozynek éppen olyan állásra volt szüksége, ahol gond nélkül átvészelheti a következő elnökválasztásig hátralévő időszakot.
Az ország gazdasági gondjainak megoldására az amerikai modellt ajánlja: a liberális gazdaságpolitika eltökélt képviselője, nagy szabadságot, engedményeket adna a vállalkozóknak, de a biztonságpolitikát illetően semmiféle engedményre sem hajlandó: „zéró toleranciát” hirdetett a bűnözőkkel szemben.
A mostani lázadás derült égből villámcsapásként érte Sarkozyt. Igaz, ha sikerül időben elfojtani a fiatalok zendülését, még akár kedvezően befolyásolhatja további pályáját. Ha azonban elhúzódik a válság, akár le is mondhat államfői ambícióiról. Sarko semmiképpen sem számított arra, hogy épp a muzulmán fiatalok fordulnak ellene. Korábban ugyanis sokat tett azért, hogy a muszlim bevándorlók leszármazottai is a szívükbe zárják. A politikus ugyanis igyekezett erősíteni a muzulmán intézményeket. Választási szempontból igen fontos rétegről van szó, hiszen Franciaországban a második legnagyobb vallású közösség mintegy ötmillió hívőjével. E tekintetben teljesen lényegtelen, hogy csak tíz százalék gyakorolja rendszeresen vallását.
A hazájában csak Sarkóként becézett politikus közbenjárására hívták életre a Muzulmán Vallás Francia Tanácsát, a CFCM-et, illetve ő volt az, aki javaslatot tett arra, hogy könnyebben szavazhassanak a bevándorlók. Sőt, 2002-ben ellenezte az úgynevezett fejkendő-törvény elfogadását, amely kitiltotta a vallási jelképek használatát a közintézményekből. Mindemellett pozitív diszkriminációt szorgalmazott a muzulmánokkal kapcsolatban, ami miatt megannyi vitába bonyolódott Jacques Chirac köztársasági elnökkel.
S most épp a muszlimokkal gyűlik meg a baja! Pedig tény, ami tény, sokáig még azok is elismerték a belügyi tárca élén kifejtett ténykedését, akik nem éppen diplomatikus stílusa miatt nem rajongtak érte.
Varatlan kihívás
Most azonban olyan kihívás elé kell néznie, amilyennel még sosem kellett szembesülnie az ötven éves rókaképű politikusnak eddigi karrierje során. Korai lenne azt állítani, hogy közismert rafináltsága ezúttal cserben hagyta volna. De talán túlságosan is belelovallta magát mostani szerepébe. Mintha marcona westend-hősnek, szigorú seriffnek hinné magát, aki ha már egy pisszenést hall, azonnal lő. S bár hollywoodi fellépése sokáig rokonszenves is volt honfitársainak, stratégiája roppant veszélyes, hiszen kétélű fegyverré is válhat.
Nicolas Sarkozy egész eddigi pályafutása azt mutatja, roppant céltudatos, tehetséges politikus, aki képes bárkit kijátszani azért, hogy ambícióit valóra váltsa. Mint neve is elárulja – édesapja révén – magyar gyökerekkel rendelkezik: 1951-ben a kommunizmus elől Franciaországba menekült magyar emigráns család tagja, Nagy-Bócsay Sárközy Pál harmadik gyermeke. (Egyes francia életrajzaiban a belügyminisztert teljes nevén Nicolas Sarkozy de Nagy-Bocsaként emlegetik.) Édesapja 1928-ban látta napvilágot egy magyar kisnemesi családban, mely földekkel és aprócska kastéllyal büszkélkedhetett a Jász-Nagykun-Szolnok megyei, a Zagyva folyó bal partján fekvő Alattyánban. A szovjet hadsereg elől 1944-ben menekült Nyugatra. Ausztriába, majd a németországi Baden-Badenbe vezetett az útja Ezután a Francia Idegenlégiót választotta. Algériában Sidi-Bel-Abbes mellett állomásozott, itt képezték ki. 1948-ban szerelt le. Nevét Paul Sarkozy de Nagy-Bocsára franciásította. 1949-ben egy párizsi zsidó orvos lányát, Andrée Mallahot vette nőül. Házasságukból született 1955-ben Nicolas. Két testvére közül Guillaume (1952) textilgyáros, François (1957) pedig gyermekgyógyász, majd biológus lett.
Magyar gyökereivel, szó ami szó, nem sűrűn büszkélkedett Nicolas Sarkozy, egyszer csupán annyit mondott, ő is bevándorlók leszármazottja. A magyar kultúra megismerése iránt sem mutatott túlontúl sok hajlandóságot, a nyelvet egyáltalán nem beszéli. Mindez talán amiatt alakult ki, hogy az apjával is sajátos volt a kapcsolata, amolyan „odi et amo”, „gyűlölök és szeretek”. 1959-ben ugyanis az apa elhagyta családját, ezért az értelmiségi pályára vágyó édesanyának le kellett mondania nagy terveiről: hogy el tudja tartani gyermekeit, sebtiben be kellett fejeznie tanulmányait.
A szülők viharoktól nem mentes kapcsolatától függetlenül Nicolas Sarkozy gyermekkorában nem szűkölködött az anyagi javakban, az elegáns párizsi Neuilly-sur-Seine negyedben nőtt fel. Nem tanult könnyen, nem igazán szerette bújni a tankönyveket, egyszer évet is ismételt. Igaz, nem megbukott, aggódó anyja kérte, hogy még egyszer járhassa végig egyik osztályát. Kínkeserves évek után 1973-ban szerezte meg érettségi bizonyítványát.
Sarkozy már egészen fiatalon a politikai pályát választotta: 21 esztendősen, tehát 1976-ban a Gyűlés a Köztársaságért (RPR) ifjúsági szervezetének vezetőjévé választották. (Az RPR elnöke sokáig Chirac volt, két éve alakult át UMP-vé, azaz Népi Mozgalom Unióvá. E tömörülésbe olvadt bele az RPR testvérpártja, az RPF.) Alig 24 évesen az RPR központi bizottságának tagja lett. Bár Chirac, aki 1975-ben ismerte meg, állítólag szinte apjaként szerette, a jogász végzettségű Sarkozy igazi mentora mégsem a pártelnök, hanem Charles Pasqua volt: az ő révén került be 1976-ban Neuilly-sur-Seine városi tanácsába.
„Te is fiam Sarko”
Hat évvel később azonban, amikor pillanatnyi érdeke épp így kívánta, szemrebbenés nélkül Pasqua ellen fordult. Miért? Az ok roppant egyszerű: árulása nyomán a település polgármestere lett. Sarkozytől tehát nem állnak távol a számító lépések. A nyolcvanas években egyre többet tűnt fel Chirac társaságában: immár őt segítette az 1988-as választási kampányban. Chirac azonban alulmarad Mitterranddal szemben, Sarkozy pedig egyre távolabb került a pártelnöktől.
Jacques Chirac, sokáig fogadott gyermekének tartotta Nicolas-t, akit állítólag gyöngéd szálak fűztek az egykori miniszterelnök lányához, Claude-hoz. Chirac felesége, Bernadette imádta vőjelöltjét. Ám az álompár útjai különváltak, s nem sokkal később a politikai szakítás is elkerülhetetlenné vált a „pótapa” és „gyermeke” között. Történt ugyanis, hogy 1995-ben az akkori elnökválasztás alkalmával Sarkozyt cserbenhagyta politikai szimata: már nem Chiracot, hanem vetélytársát, Eduard Balladurt támogatta, aki szóvivői, majd költségvetési miniszteri posztot adományozott a feltörekvő tehetségnek. (Sarko magánéletén ma is előszeretettel csámcsognak a pletykalapok. A közelmúltban ment tönkre a házassága Ceciliával, akitől egy gyermeke született. Jelenleg a Le Figaro egy újságírónőjével osztja meg házát.)
Sarko azonban rossz lóra tett: Chirac nyerte az államfőválasztást. Az ország új feje sosem bocsátotta meg fogadott gyermeke, „Brutus” árulását. Miután Chirac megtudta, hogy nem számíthat Sarko támogatására, magához hívatta, s állítólag ezt mondta neki: „Tudod, hogy mindent elveszíthetsz, amit eddig felépítettél?”. Sarkozy nyilvánvalóan tudta, de innen már nem volt visszaút számára.
Teltek-múltak az évek, s lassacskán úgy látszott, a két politikus kezdi elásni a csatabárdot. Sarko 2002-ben ismét Chirac elnökválasztási kampányában vett részt. Titokban talán abban reménykedett, hogy a jobboldal nagy sikerét hozó parlamenti választás után Chirac felajánlja számára a kormányfői tárcát. Reális esélye azonban nem lehetett erre. A voksolás előtt hivatalban lévő ügyvezető kormány élén ugyanis jól látta el feladatát Jean-Pierre Raffarin, így nyilvánvaló volt, hogy továbbra is ő irányíthatja a kabinet munkáját. De Sarkozy sem panaszkodhatott: megkaparintotta a belügyi tárcát. A magyar származású politikus elismerésre méltó munkát végzett, hiszen sikerült visszaszorítania a bűnözést. Ellentmondást nem tűrő, szigorú stílusával nagy népszerűségre tett szert: a kabinet legkedveltebb politikusává nőtte ki magát. A „loi et ordre”, a törvény és rend embere volt, s ez a határozottságot kimondottan jól fogadta a közvélemény.
A 2004-es esztendő a meghatározóvá vált Sarko későbbi karrierje szempontjából. Igaz, a szerencse is jócskán segítette, hiszen hatalmi űr keletkezett Chirac pártjában, az UMP-ben. A Le Monde egyik karikatúrája az árnyékban álló Chiracot, Raffarint és Alain Juppét mutatta. Az elnök az árny tulajdonosa felé mutatva ezt mondta a többieknek: „Tegyünk úgy, mintha nem is létezne”. Az árnyékot Sarkozy vetette a trojkára, melynek egyik fontos tagja időközben felhagyott a politizálással. Igaz, a 60 éves Alain Juppé nem teljesen önszántából vonult vissza: az UMP elnöke volt, egészen tavaly júniusig. Chirac leghűségesebb katonájaként tartották számon. Már akkor Chirac jobb kezének számított, amikor a köztársasági elnök párizsi polgármesterként kereste kenyerét. Juppé első parlamenti mandátumát, majd a külügyi- és a pénzügyi tárcát is Chiracnak köszönhette, s természetesen fő mentorának közbenjárására tették meg miniszterelnöknek is.
Persze Chirac is hálával tartozik Juppének. Chirac 2002-ben győzött a nagy vihart kavart elnökválasztáson, amikor a szélsőjobb jelöltjét, Jean-Marie Le Pent győzte le a voksolás második fordulójában. Juppé felismerte: a közvélemény annyira egységessé vált a szélsőjobboldali fenyegetés hatására, hogy elérkezett az idő a mérsékelt jobboldali erők egyesítésére. Ezért megalapította az UMP-t, amely ugyancsak 2002-ben megsemmisítő vereséget mért a baloldalra. Később azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tömörülés nem ideológiai alapokon nyugszik, sokkal inkább hatalmi ambíciók miatt eszkábálták össze. Chiracnak súlyos személyes tragédiát kellett elszenvednie: 2003 vége felé korrupció miatt 18 havi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték Juppét. A vád az volt ellene, hogy Chirac párizsi polgármestersége idején illegálisan gyűjtött pénzt az UMP elődje, az RPR számára. A bírák emellett úgy határoztak, Juppét tíz éven át egyetlen tisztségbe sem választhatják meg. Később ugyan enyhítetten az ítéleten, de már az a tény, hogy csorba esett Chirac kedvence becsületén, hatalmas pofon volt a köztársasági elnöknek: éppen Juppét akarta megtenni utódának a következő, 2007-ben sorra kerülő elnökválasztáson. Juppé bejelentette: lemond az UMP elnökségéről is. Mindez ismét elmérgesítette a Chirac és Sarkozy közötti amúgy sem túlságosan szívélyes viszonyt.
Juppé kiesésével Sarkozy előtt szabaddá válhat az út az UMP elnökségének megszerzése elé. Ráadásul az is a viszonylag fiatal politikus malmára hajtotta a vizet, hogy Raffarin népszerűsége zuhanásszerűen csökkent.
Juppé és Raffarin kiesésével nehezen lehetett csillapítani Sarkozy pártelnöki ambícióit. Tavaly novemberben az UMP több mint 110 ezer képviselője az interneten keresztül voksolt az UMP új elnökének személyéről. Ahogy azt várni lehetett, a tagság nagy többséggel, 85 százalékkal választotta meg Sarkozyt.
Az idei évben még magasabbra emelkedett Sarkozy politikai csillaga. S ezt – megszokott határozott fellépése mellett – ismét a szerencsének köszönhette. Május végén ugyanis a francia politikai elit minden korábbinál súlyosabb válságba sodródott: a franciák többsége nemet mondott az Európai Unió alkotmányára, ami nemcsak Franciaországot, hanem a teljes Európai Uniót sokkolta. Az elutasítás ráadásul nemcsak hajszálon múlott: majdnem 58 százalék mondott nemet az alaptörvényre, s csak 45 százalék volt az igenek aránya. Hogy a kudarc még kegyetlenebb legyen: az alkotmányt kidolgozó testületet éppen Valéry Giscard d”Estaing, a híres veterán francia politikus vezette. Sok értékelésben Chirac elnök melodrámájáról beszéltek, megjegyezvén: ütött az órája. Kétségtelen tény, népszerűsége soha nem látott mélységekbe süllyedt: húsz százalékosra apadt. Ilyen népszerűségvesztésre az államfők között még sosem volt példa az Ötödik Köztársaság történetében.
Eltűntek az ellenfelek
A kudarcsorozatra a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntése tette fel a koronát: meglepetésre nem Párizs, hanem London kapta meg a 2012-es olimpia rendezési jogát. Pedig az elnök számára ez lehetett volna az utolsó mentsvár. Ha Párizs kaparintotta volna meg a lehetőséget, az államfőnek még elvi esélye maradt volna arra, hogy 2007-ben ismét megmérettesse magát az elnökválasztáson.
A sajtó Chirac politikai haláláról beszélt, vagyis úgy látszott, Sarko minden politikai ellenfelét legyűrte. Belügyminiszterként zavartalanul építgetheti imázsát egészen a 2007-es elnökválasztásig. Váratlanul azonban új ellenfél került a politikus útjába: Dominique de Villepin miniszterelnök, aki minden külügy- és belügyminiszteri tapasztalatát, s persze nagyszerű diplomáciai érzékét latba vetve kezdte meg új megbízatását. A munkanélküliség csökkentését ígérte száz napon belül – s láss csodát – már-már futurisztikusnak ható elképzeléseit sikerült valóra váltania.
Jóllehet, a kormányfő újra meg újra hangsúlyozza, nem kíván ringbe szállni az államfői tisztségért, honfitársai is úgy vélekednek: nem zörög a haraszt… Népszerűségi mutatója megközelíti az ötven százalékot, amiről például elődje – utolsó hónapjaiban – legfeljebb csak álmodhatott volna. Akadt olyan közvéleménykutatás, amely szerint Villepin közkedveltségét tekintve beérte Sarkozyt.
Időnként az az ember érzése, hogy mintha Villepin és Sarkozy nem ugyanannak a kormánynak lenne a tagja: nyíltan veszekszenek, problémáikat kiviszik a nyilvánosság elé. Abban azonban egyetértenek, hogy a lázadást erőszakkal kell letörni.
Nagy kérdés, hogy élete első igazán nehéz szituációjából miként keveredik ki a (még) népszerű Sarko.
Rónay Tamás
