Forrás: Népszava

Szemben a mesebeli modelljével, a XII. kerületben nem a turullal kezdődött a történet. A történet, mely a helyhatóság erkölcs- és törvénysértéséről szól. Arról, hogy a külsőségekre aprólékosan skrupulózus, sőt, e dimenzióban önnön létértelmét felfedező vezetés miként kormányozta országos botrányba a hivatal hajóját. A kétes országos hírnév elüt e hivatal óvatoskodó, kisszerű gyakorlatától, melyben kezdetben a törvénysértés is jelentéktelen dologról szólt.

A. kerület névváltoztatásának már 1995-ben a helyhatósági választásokat követőleg az akkor vadonatúj polgármester és helyettese neki kezdett. Mi lehetett volna fontosabb és sürgősebb feladat, mint a „Hegyvidék” szónak a kerület nevébe emelése, címerkészítés, lobogók és zászlórudak, a hagyományőrzés veretes látszata? Az elhatárolódás a korábbi kerületi és a regnáló fővárosi liberális polgármestertől zsigeri igény volt. A lokálpatriotizmus fellángolása mögött csak fokozatosan vált érezhetővé a hatalom. A névváltoztatás nem a helyi hagyományok őrzését célozta valójában, – amit a „polgári választók” élcsapatát adó, a hegyvidékre beköltöző újgazdagok amúgy sem ismertek és becsültek, – hanem a szegregálódást; a főváros vezetésével és a többi kerületben lakókkal az összetartozás, szolidaritás jelképes felmondását. Ennek jegyében szüntették meg a kerület egyetlen hajléktalanszállását, és üldözték el rendőrileg biztosítva a Szabadsághegy erdeiből, kalyiba-bontási akciókkal összekötve, az ott menedéket keresőket.

Ha a hatóságnak csupán a helyi hagyomány felélesztése lett volna a célja, a közigazgatási név átírása, az addigi intézmény- és irodatáblák, bélyegzők lecserélése, nyomtatványok kidobása, fejléces papírok, borítékok bezúzása nélkül is használhatta volna a „Hegyvidék” nevet. A közigazgatási név megváltoztatása azonban nem helyhatósági, hanem országgyűlési hatáskör. Ennek következtében az Alkotmánybíróság október 18-i határozatával megsemmisítette a kerület törvénytelen névváltoztatását. Az elmarasztaló ítélethez vezető út se jóindulattal, se ismerethiánnyal nem volt kikövezve. Az apparátus felkészültségének ismeretében nem hihető véletlen baklövésnek az akció. Az illetékes iroda előkészítését az illetékes jogász, majd aljegyző, majd jegyző ellenőrzi, míg a polgármesterig jut az anyag. Ha a vonatkozó jogszabályt elvétette volna az előkészítő, az irodavezetőn kívül legkevesebb négy jogásznak kellett volna ezt a hibát számon kérnie. A hivatal költségvetése nem hiába duplázódott meg egy választási ciklus alatt, mert amíg a képviselőkig jutnak a döntések, legalább öt szakember rágja át magát az előterjesztésen és a vonatkozó jogszabályokon. A törvénysértő hatásköri túllépést a beosztottak már minden valószínűség szerint az első felterjesztéskor jelezték. A probléma nem követelt közigazgatási jogi ismeretek vonatkozásában akadémiai szintet. Csak a jobb meggyőződés ellenére történő szignózás és felterjesztés adhat magyarázatot e jelentéktelen ügyben elszenvedett blamázsra.

A jelen vezetés harmadik ciklusának végére az erkölcsi állapotra semmi sem kórjelzőbb, mint az a tény, hogy a turultól három villamosmegállónyira felállított Igazak Falának építéséhez az önkormányzat az avatásig nem is kért engedélyt. Feltételezhető – mivel az önkormányzat illetékesei tisztában vannak a szabályokkal, – hogy az ősmadaras emlékhellyel párhuzamosan épített, a zsidókat mentők nevével ékesített falhoz netán azzal a szándékkal nem kértek engedélyt, hogy összekössék sorsát a turullal. A háborús emlékhely megtagadott engedélye ugyanazzal a törvényes következménnyel jár, mint az Igazak Falának meg sem kért engedélye: bontással. A zsidómentők nevének felhasználása az antiszemiták jelképének elbontása ellen cinizmus gyanúját kelti. A hivatali cinizmus táptalaja az ellentmondást nem tűrő vezetői magatartás, és a parancsvégrehajtói beosztotti hajlandóság általánossá válása. A Fővárosi Közgyűlés utólagos hozzájárulásának erőszakolása sem csupán faragatlan magatartás, hanem a hivatali hierarchia jogellenes kiforgatása. Nem csupán a jó ízlés hiányát példázza, hogy az Igazak Falát úgy avatatták fel David Amonnal, Izrael Állam nagykövetével, hogy nem közölték vele: hiányzik az építési engedély. Ezzel egy másik ország képviselőjét keverték bele e kínos történetbe.

A nyilas hagyományőrzést elutasítók megsértése sem a turullal kezdődött. Hasonló, de kevésbé látványos precedenst teremtett a polgármester már az előző ciklusában is egy magántelekre rejtett emlékművével. A Szálasi kormányban pozíciót vállaló, és e kormánytagságával deklaráltan a XII. kerületi nyilas-házak működésével, a tömeggyilkos Kun páter városmajori vérengzéseivel, a Dunába lövésekkel egyetértő Nyírő József emléktábláját a Szilágyi Erzsébet fasor 36. alatt állítatta fel. Valószínű, hogy a kellő tiltakozás elmaradása arról győzte meg a kerület vezetőjét, hogy akadály nélkül haladhat tovább ezen az úton.

A Helytörténeti Múzeum átadásán, 2002 március 15-én Kosáry Domokos figyelmeztetett – az akkori hatalmat gyakorlókhoz intézve szavait – a társadalmi emlékezet tiszteletére. Ott voltak az illetékes „polgárok”, hallották az MTA volt elnökének szavait. Ha ő hiába figyelmeztette őket, nincs okunk a spontán kijózanodásra várni. A helyhatóságnak nincs szüksége tiltott jelképek használatára ahhoz, hogy turulos eszmék politikai hasznát lesse. A „Hegyvidék” című önkormányzati lap ingyen eljuttatja minden lakásba a turul fényképe fölé írt jelszót: „A mi szabadságunk az, hogy vállalhatjuk magyarságunkat”. E „magyarságfogalom” ködös tartalmára vonatkozóan azonban már figyelmeztettek többek közt a Turul-Szövetség volt tagjai. A mozgalom úgynevezett „Werbőczi-vezére”, Újhelyi Szilárd, a turulos magyarkodást így írta le: „Tulajdonképpen, amikor az „úgynevezett hirigekre”, a zsidóverésekre került sor, akkor realizáltam kicsiben, hogy milyen lehetett a fehérterror”. Egy másik turulos, Tariska István orvosprofesszor, így emlékezett: „Az 1933-as őszi zsidóverés engem sokkirozott”.

A helyhatóság a hatalmával a múlt retusálására törekszik, miközben már a kerület lakóit szegregálja a két emlékművel, és mindegyiknél ugyanaz a politikus moshatja emlékezetünket kedve szerint amnéziássá. Ha az önkormányzat és Kun-páter volt plébániája (turulszentelés helyett) nem emlékszik az elpusztított nőkre, férfiakra, gyerekekre, akkor sérelem érheti az emlékezettel is összefüggő méltóságunkat. Bíróság ezt nem orvosolhatja. Még ha el is bontanák a háborús uszítók jelképét, és az elkövetők és áldozatok neveit összevegyítő emlékhelyet, a kerület lakóinak némasága önbecsülésük rovására megy. Csak a civil kurázsitól, a józan, az apolitikus emlékeztetéstől várható az emberi méltóság helyreállítása.

Dr. Donáth Ferenc (a szerző orvos és jogvédő)

kiemelés: Ha a vonatkozó jogszabályt elvétette volna az előkészítő, az irodavezetőn kívül legkevesebb négy jogásznak kellett volna ezt a hibát számon kérnie.

Donáth Ferenc