Forrás: Erec

Rómeó és Júlia történetét rendhagyó értelmezésben kelti életre Markó Iván új koreográfiája

Szenvedélyről, vérviszályról, gyűlölködésről, megbocsátásról, a szeretet és a hit vallásokon túlmutató hatalmáról mesél Markó Iván új koreográfiája, a Rómeó és Júlia Jeruzsálemben című darab. A veronai szerelmesek történetét a XXI. században éli újra egy palesztin lány és egy izraeli katona, s kapcsolatuk helyszíne a béke városa, Jeruzsálem. Légies, lírai pas de deux-ök, látványos és lehengerlő együttesek kelnek életre a pódiumon, s idézik meg a közel-kelet ellentmondásos világának szellemiségét, hangulatát. Markó a Rómeó és Júliával ismét bebizonyítja, igazi színházcsináló, akinek előadásai felkorbácsolják a kedélyeket, hatásuk alól senki sem vonhatja ki magát. A koreográfus-rendező alkotása emellett azzal is szembesít bennünket, hogy a vallási, tradicionális ellentétek még napjainkban is számos áldozatot követelnek.

A Magyar Fesztivál Balett új produkciója az első pillanattól az utolsóig székéhez szegezi a publikumot. A nézőt magával ragadja Markó egyedi, mélységesen őszinte modern mozdulatművészete és a hihetetlen érzelmi töltéssel, belső tűzzel táncoló művészek produkciója eljuttatja a katarzisig. A keleti miliő megidézésében sokat segítenek Velich Rita stilizált arab és zsidó kosztümjei, Székely László különleges funkciókat is ellátó díszlete, de talán a legnagyobb hatást Jávori Ferenc muzsikája kelti, aki ennek a térségnek autentikus és tradicionális zenéiből válogatott illetve komponált kísérőzenét. Tüzes arab és zsidó dallamok, szívhez szóló klezmerek hangzanak fel, s nemcsak magnófelvételekben, hanem élő muzsikában is gyönyörködhetünk, hiszen a Budapest Klezmer Band tagjai maguk is tevékeny részesei, fontos szereplői az előadásnak.

A Rómeó és Júlia Jeruzsálemben című alkotásból ismét kiderül, a koreográfus-rendező, Markó Iván képes arra, amire nagyon kevesen. Nemcsak sajátos táncnyelvére, a modern táncot valamint az arab és zsidó folklór mozdulatait elegyítő művészetére tanítja meg az együttesében táncoló művészeket, hanem a benne élő hitet, fanatizmust, érzelmi töltést is képes átadni nekik. A fiatalok minden gesztusa mondanivalót rejt magában, s nemcsak eltáncolják, hanem valóban életre is keltik az adott figurákat.

Nyári Gábor tökéletes Rómeó. Lírai, letisztult, őszinte alakítása, kiváló technikai tudása nagyszerű ellenpontja a Tybaltot alakító Issovits Istvánnak, akit erőtől sugárzó, szuggesztív színpadi jelenléte a produkció egyik legfelejthetetlenebb szereplőjévé avat. A Mercutiót táncoló Recskó Árpád teljesítménye szintén lebilincseli a közönséget, akárcsak Misáczi Mónika illúziókeltő Júlia, aki remekül bírja a nehezebbnél nehezebb szólókat és a komoly fizikai-lelki megterhelést jelentő pas de deux-jét Rómeóval… A Júlia anyját táncoló Loósz Krisztina is parádés teljesítményt nyújt, az anya-lány pas de deux talán az egyik legszebb, legbensőségesebb jelenete az előadásnak, a tánc nyelvén rengeteg mindent elmond szeretetről, féltésről, törődésről. A kettősük alatt megszólaló erotikától, érzékiségtől túlfűtött dal, egy nálunk ismeretlen marokkói énekesnő, Natasa tolmácsolásában hangzik fel.

Markó Iván új darabjában a koreográfiával ismét tökéletes párost alkot a zene, s teszi az előadást még hatásosabbá.

A Rabbi szerepére meglepő választás Verebes István, aki viszont mélységes, a tánc és a produkció iránti, alázattal lép színpadra. Remek arányérzékkel nem azt akarja bebizonyítani, hogy képes úgy mozogni, mint a körülötte lévő fiatalok. A lelkével táncol, egyszerűen, szinte eszköztelenül, jelenlétének erejével teremti meg a megfelelő figurát. Különleges alakja az előadásnak Skett István, aki bár „csak” néptáncos múlttal rendelkezik, de látható lelkesedéssel és hittel tanulta meg Markó mozdulatnyelvét, s hív életre egy hiteles Apát. A tánckar is jelentős szerephez jut, látványos feladatokban mutathatják be tudásukat, s nagyon dinamikus, minden részletében kidolgozott, meggyőző a teljesítményük.

Markó Iván színpadi jelenléte a második rész végén a hit fontosságára, a megbocsátás, elfogadás szükségességére hívja fel a figyelmet, arra, hogy rajtunk múlik, napjainkban milyen véget ér ez az örökérvényű, folytonosan ismétlődő, önmagát minden korban újrateremtő történet.

A színházból kilépve elgondolkozhatunk azon is, miért csak a szerelmesek képesek arra, hogy a másikban ne egy ellenséges nép képviselőjét, hanem az embert, egy szeretetre és csodálatra méltó lényt lássanak…

R. Zs.