Forrás: Heti Válasz

Prőhle Gergely, tajolo@hetivalasz.hu

A közvélemény, beleértve a politikusokat, újságírókat, már csak ilyen: könnyen napirendre tér a legtragikusabb események fölött is. A világ távoli részein bekövetkező katasztrófák esetében ez még csak-csak érthető, így működik az ember lelki immunrendszere. A pakisztáni földrengés vagy az afrikai éhínség borzalmas képei felráznak ugyan, de a híradásokat követő szappanoperák cukormázas világa hamar feledteti a látottakat, a hírözön pedig amúgy is hamarosan új szenzációval szolgál. Az évtizedek óta húzódó közel-keleti konfliktusról szóló hírek is mindennapossá váltak, fanatikus zsidók és arabok gyilkolódzása aggodalommal tölt el ugyan mindenkit, de épp elég messze történik ahhoz, hogy ne érezzük: a konfliktus visszatérő eszkalálódása a mi bőrünkre is megy.

A látszat azonban csal. Ha korábban esetleg nem is, hát 2001 szeptembere óta tudjuk, hogy a békés németországi egyetemi hallgató évek óta a New York-i ikertornyok lerombolására készült, a madridi robbantások szervezői sem most érkeztek a Közel-Keletről, az ez év júliusi londoni merényletek kitervelőiről pedig korábban azt hitték, hogy már integráns részei az angol társadalomnak.

A francia nagyvárosokban égő autók szűnni nem akaró látványa azonban minden eddiginél egyértelműbben emlékezteti az európai közvéleményt arra, hogy közös értékeinkről egymástól gyökeresen eltérő vélemények alakultak ki a nyugati társadalmakban. A vallási és kulturális különbségekkel együtt járó szociális leszakadás oda vezetett, hogy sokat megélt kommentátorok már nemcsak a Közel-Kelet, hanem a francia külvárosok kapcsán is intifádáról beszélnek. A szó annyit tesz: felkelés. Pedig a társadalmi integráció francia útja a kívülálló számára sokáig sikeresnek tűnt. A laicista állam egyaránt óvott a katolikus egyház és a muzulmán vallási csoportok befolyásától, az iskolákban sem kereszt, sem fejkendő. Legutóbb az EU alkotmányos szerződése kapcsán láthattuk, hogy a keresztény gyökerekre való hivatkozás elmaradásának egyik legfontosabb oka a francia ellenállás volt. Az érvek logikusnak tűntek, kár, hogy a népszavazáson ennek ellenére elbukott az alkotmányos szerződés. Most pedig már az autók is égnek. A francia számvevőszék nemrég terjedelmes jelentésben hozta nyilvánosságra a társadalmi integrációra vonatkozó statisztikai adatokat. A számok megdöbbentőek: 1982-ben még csak 22 úgynevezett érzékeny elővárosi körzetet nevesítettek és támogattak, napjainkban pedig már 750 ilyen negyedet tartanak számon. A lakásépítési programokról szóló fejezetből az is világossá válik, hogy az „érzékeny elővárosi körzetek” rossz minőségű toronyházakból állnak, ahol a közösségi lét egyetlen helyszíne a bevásárlóközpont. Aligha csodálkozhatunk ezek után az oktatás egyre romló színvonalán, az integráció ellehetetlenülésén. A jobboldali francia kormány belvillongásai nem segítik elő a helyzet megoldását. Sarkozy belügyminiszter, aki pedig eddigi népszerűségét éppen korábbi minisztersége idején tanúsított erőskezűségének köszönheti, most messze nem tűnik olyan hatékony válságkezelőnek: teljes városrészek váltak a hatóságok számára kezelhetetlenné.

A brit uniós elnökség folyamán a magyar baloldal által is példának tekintett Blair-kormány külügyminisztériuma nemrég tanácskozást szervezett a kulturális és vallási különbségek kezeléséről az európai társadalmakban. A probléma a július 7-i londoni robbantások óta angol földön is szomorú aktualitást nyert, ezért érthető, hogy a társadalomkutatók, biztonsági szakemberek minden erejükkel igyekeznek feltárni az okokat és persze meggátolni az erőszak további terjedését. A jórészt baloldali elemzők igen messzire jutottak az önvizsgálatban: belátták, hogy a kulturális, vallási sokszínűség hangoztatása, a „te is más vagy, te sem vagy más” elve alkalmatlan rá, hogy összetartson és tartósan működőképessé tegyen egy modern társadalmat. A pluralizmus csupán a működés módja, a tolerancia pedig nem emelhető ideológiává, csak arra szolgálhat, hogy az évezredes együttélési szabályok módszerként a jövőben is alkalmazhatóak legyenek. Szinte nosztalgikusan beszélnek azokról az időkről, amikor a királyi család még mindenki számára a közös értékeket szimbolizálta.

Folytathatnánk az európai körképet Németországgal, ahol a Bundestag új elnöke ismét napirendre tűzte a Leitkultur, a német „vezető kultúra” kérdését, vagy Dániával, ahol az elmúlt héten egy minden bevándorló által aláírandó 17 pontos nyilatkozatot vezettek be. De gondolhatunk a szlovákiai romák hónapokkal ezelőtti „éhséglázadására” is, ami igen közel zajlott határainkhoz. A tapasztalatok alapján világossá válik: sem a jobb-, sem a baloldalon nincs biztos recept a társadalmi kohézió megerősítésére. Egyre kevésbé engedheti meg magának azonban bárki is, hogy polgári otthonába visszahúzódva ne vegyen tudomást az éleződő feszültségekről. A párizsi lakásokba már bevilágít az égő autók lángja. Aligha szalmaláng.