Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Hatszor enyhített nemzetgyalázás

1937. március 18-án szörnyű támadás érte a jobboldalt: a 8 Órai Újság arra emlékeztette olvasóit, hogy a Gömbös-kormány négy éve alatt felgyűlt munkanélküliség és nyomor levezetéséről „nem ártana gondoskodni”. Az előző miniszterelnök által alapított Függetlenség erre így hördült fel: „méltóságunkon alulinak tartjuk a polemizálást, ám az igazság érdekében kénytelenek vagyunk megvilágítani a csáklyás pennaforgatás elméjét”, s következett annak taglalása, hogy Gömbösék idején minden jó volt, ennek tagadása pedig rágalmazás. A 8 Órai Újság erre adott válasza 2005-ben pikáns csak igazán: „Magyarország ezeréves történetében úgy látszik pontosan négy év az, amihez nem szabad hozzányúlni. A sok volt miniszterelnök között van egy, akin még enyhe bírálatot sem szabad gyakorolni. Ezt az egyet ünnepelni kell, azzal a lírai rajongással és azzal a fenyegető tekintettel, amely ezt fejezi ki: „ilyen miniszterelnöke még nem volt ennek az országnak a honfoglalás óta, s aki ezt kétségbe meri vonni, azt kardélre hányjuk, kerékbe törjük, karóba húzatjuk”.” E cikk szerzőjéről épp két napja mondta ki a bíróság (egy másik írása miatt), hogy bűnös „nemzetgyalázás határán mozgó becsületsértés vétkében”, s az ügyész azt is rosszallta, hogy nem fogházbüntetést kapott. Ágy állt a szénája annak a publicistának, aki szinte kérkedett vele, hogy „nem voltunk hajlandók a Gömbös-rendszer idején felolvadni abban az olvadozó áhítattól már-már cseppfolyós világban, melyben a vezér hívei annyiszor borultak térdre, hogy végül már föl sem keltek”. Mindez több volt, mint kockázatos, mert bár hat hónapja Darányi volt a miniszterelnök, a Gömbös-éra kliensei még ott ültek mindenütt, például a bíróságokon is, és miként Gömbös szerette azt gondolni magáról, hogy nemcsak pártjának, de a nemzetnek is vezére, alvezérei is úgy vélték, ők a nemzet alvezérei, tehát aki rajtuk ironizál, a nemzetet gyalázza.

Márpedig Hevesi András (róla van szó) éppen ezt tette. S bár Ignotus Pál szerint azelőtt „a publicisztikai tehetséget ő sem sejtette önmagában”, amikor Gömbös pártja, mint egy új nemzedék faltörő kosa, kritikát nem tűrő pökhendiséggel, a demokrácia szabályait felrúgva, leplezetlenül totális uralomra tört, még belőle, a mindaddig csak színházzal, nőkkel, kulináris élvezetekkel foglalkozó tollforgatóból is vehemens indulatokat váltott ki s azontúl a 8 Órai Újságnál „főképp reá hárult a feladat, hogy feldarabolja a korszak egy-egy Führer-jelöltjét. Hogy valamikor a „dacos téglahordáson”, a „komplementaritás” körüli képzavarokon kacagott a fél ország – csak a fél, sajnos, mert a másik fele bele volt szédülve -, ez elsősorban Hevesi érdeme.” Az 1935-ben kezdett politikai újságírást 1938 nyarán már abba is hagyatták Hevesivel, de a három év elég volt ahhoz, hogy mint nemzetgyalázónak, sűrűn meggyűljön a baja a bírósággal, és Marton Béla alvezér-főtitkár őt is beírja 612 ellenzéki-ellenséges elemet számon tartó Fekete Könyvébe.

Csak mellesleg említem, hogy Hevesinek erről az érdeméről máig szokás elfeledkezni. Szépíróként – úgy, ahogy – rehabilitálták, de publicisztikáját az életmű méltatói méla undorról árulkodó mellékmondatokkal intézik el. Mintha Gergely Sándor vélekedését tekintenék mérvadónak, aki 1939-ben, a moszkvai Új Hangban, (ahol becsületére legyen mondva, az Irén című regényt megvédte egy nála is szektásabb ítésszel szemben), Hevesi cikkeit „nem nagyon érdekes, de mindig nagyképű, fegyelmezetten arrogáns és jól megírt vélemények”-nek nevezte, mondván, azok őt „gyanakvóvá teszik könyvével szemben is”. Bezzeg a 8 Órai Újság (akkor még a lapok büszkék voltak munkatársaikra) az 1937-évi Baumgarten-díjasokról így adott hírt: „a jutalmazottak sorában látjuk dr. Hevesi Andrást, a kitűnő fiatal publicistát, aki gerinces, bátor, maró szatírájukban is ízléses és szellemes Csongor-cikkeivel lapunk hasábjain tett szert nagy népszerűségre”. Ilyen Csongor-cikk volt az is, amit a Gömbös-éra egyik emblematikus figurájáról, az egykori britanniás tisztről: Seftsik Györgyről írt, akiről már a húszas években kiderült, hogy különítményes gyilkosságok részese, Gömbösék ennek ellenére képviselőnek jelölték az 1935-ös választásokon. Seftsik jászladányi mandátuma azonban annyira kétes volt, hogy a nem éppen pártatlan közigazgatási bíróság is kénytelen volt megsemmisíteni. Ezek után még ő kapott kárpótlásul zsíros állásokat Marton Bélától. Vajon miért? Hevesi jól ki tudta választani, kiről írjon szarkasztikus portrét: cikke után Seftsik párbajra hívta, s még „párbajvétség” címén is elítélték, de ez nem jelentette azt, hogy kihívójáról többé ne írna cikkeket. Árt például 1937 júliusában is: „amilyen szenvedélye Marton Bélának a szervezés, ugyanolyan belső tűz hajtja Seftsik Györgyöt az állások felé. Valóságos és reménybeli állásairól köteteket lehetne írni. Volt vármegyei levéltáros, volt képviselő, igaz, hogy elég rövid ideig, kis híján Szolnok város polgármestere, Parádfürdő igazgatója, s hajszálon múlt, hogy nem lett a tollszindikátus elnöke. Volt a Nep repülőellenőre, aki raportra rendelte magához a főispánokat. Most megint van állása: a Nemzeti Munkaközpont főtitkára!” Amikor pedig Hevesi András a zsidó- meg a sajtótörvény jóvoltából többé nem lehetett magyar újságíró, Seftsik György a Sajtókamara II. szakosztályának titkára lett.

Akadt azonban nála is veszélyesebb célpont: Sztranyavszky Sándor, a Nep-nek meg a T. Háznak is elnöke, aki gomblyukában Nep-jelvénnyel vezette a parlamenti üléseket. Hevesi 1936 augusztusában felszólította, hogy amikor a T. Házban s nem a pártban elnököl, „vegye már ki a gomblyukából azt a haszontalan jelvényt”. Sztranyavszky fütyült rá, mire ő újabb cikket írt, aminek rendőrségi idézés lett a folytatása. Erről szóló harmadik cikkében így viccelte el a várható fejleményeket: „hogy törölnek a készülő újságíró kamarából, nem vitás, de hátha még rosszabb következik: börtön, bilincs, rabkoszt, sötétzárka?” Ennél csak az ügyében 1937 márciusában született ítélet volt nagyobb vicc, mely szerint ő a Nep-jelvényen látható nemzeti színeket nevezte „haszontalan”-nak, tehát: „nemzetgyalázó”. 1937 júliusában, miután Sztranyavszky továbbra is pártjelvényben elnökölt, negyedszer is nyílt levelet intézett hozzá, de most már az „előkelő, nemes, tiszteletreméltó jelvény” levételét követelte.

A politikai ellenfelekről gyűjtött adatainak kartotékrendszerével még saját pártját is zsaroló Marton Bélát sem kíméli: „mint a fáraókét a piramisok, úgy örökítik meg Marton Béla emlékét a kartotékok. Ilyen monumentális művet a Nagy Enciklopédia óta nem hozott létre a világ. Azzal a különbséggel, hogy a Nagy Enciklopédia elfér egy könyvszekrényben, míg a kartotékoknak kevés az Eszterházy utcai palota.” Amikor kiderül, hogy Marton beszédei (még elhíresült képzavara, a „dacos téglahordó” is) egy fizetett bértollnok agyszüleménye, Hevesi bocsánatot kér tőle, amiért „e sok zagyvaságért ővele évődtünk”, holott lám, tőle még enynyi sem telik.

A sajtó irányítóját, Antal Istvánt is elbúcsúztatja: „távozásával bevégződött egy korszak. Ezt a korszakot a korszakcsinálás korszakának lehetne nevezni. Jellemző sajátossága, hogy szakadatlanul, megállás nélkül korszakot alkotott. Minden élőlénynek megvan a maga sajátos életfunkciója, amely megkülönbözteti a többitől: a pacsirta dalol, a juh béget, a fecske fészket rak és Antal István korszakot alkot. Úgy alkot korszakot, ahogy más lélegzetet vesz, már oda sem figyel, már észre sem veszi, csak alkotja egymás után a korszakokat. Ami a keze ügyébe esik, abból mindből korszak lesz”. Hevesi akkor is a déj