Forrás: ÉS

drMÁRIÁS

Nemnormalitás

magyar ugar

Bért háromnegyed éve nem kapott traktorgyári munkások tüntetnek a parlament épülete előtt a kormányfő válaszát várva, hogy mikor lesz már pénz, majd a kormányfő megjön, s elmondja, hogy nem lesz pénz, mert ellopták a gonosz horvátok. A belvárosban páncélautók rohangálnak és vízágyúikkal lövik az egyetemek függetlenségéért békésen tüntető egyetemistákat, majd azok menekülni kezdenek, a rendőrök üldözőbe veszik őket, egyikük megcsúszik, beveri a fejét egy lépcsőbe és meghal, mire az egyetemistákat gyilkosoknak titulálja az állami tévé. A férfiak nem mernek a munkahelyükre menni, mert ott a katonai rendőrség vár rájuk, hogy „hadgyakorlatra” vigye őket Vukovárra vagy Srebrenicára. Egy történész a vezető napilapban arról ír, hogy a magyar népesség úgy került az országba, hogy 56-ban átszökött a határon. Az infláció meg akkora, hogy az árunak délelőtti és délutáni ára is van, míg az átlagfizetésből kábé egy liter tejre futja.

A felsoroltak nem egy dadaista színdarab túl szürreális jelenetei, hanem a kilencvenes évek Szerbiájának valója. Az, amely azóta már az agyakban szépülő- vagy fakulófélben van, s bár az emberek megpróbálnak magyarázatot találni a történtekre, ez igencsak nehezen megy, s csakis külső bűnbakok kitalálásával, legyen az világra szóló szabadkőműves-összeesküvés vagy a sóskabokrát vakargató szomszéd agyában meghúzódni vélt történelmi gonoszság.

Ebben a hangulatban vállalkozott a Belgrádi Kortársművészeti Múzeum arra, hogy A normalitásról címmel retrospektív kiállítást rendezzen a kilencvenes évek szerbiai művészetéről. Ehhez nem kis bátorságra volt szükség még akkor is, ha itt „csak művészetről” van szó, mert a gyűlölet és a mentális káosz arrafelé ma is olyan fokon van, hogy még sok fényévnyi távolságra tűnik bujdosni a nap, amikor majd Ratko Mladicsot többé nem mint srebrenicai hőst, hanem sötét állatot definiálja a köz.

Éppen ezért nagyon fontos felmutatni, hogy igenis voltak, s nem is kevesen, akik már akkor, a 90-es években máshogyan gondolkodtak, s ha nem is tehettek semmit a szabadcsapatok vérengzéseinek megfékezésére, szóltak művészetükkel és kiállásukkal az ellen, ami akkoriban örökre uralkodó hatalomnak tűnt. Rasa Todosijevics például a Beuys-i hagyományokat hatalmas fordított horogkeresztekkel és a Gott liebt die Serben-feliratokkal ötvözte installációban, amelyekkel jókora botrányt kavart Belgrádban, Berlinben és Bécsben. Az Apsolutno csoport a gazdasági szankciók következtében leszállíthatatlan és a rozsda áldozatává vált óceánjárót nevezte Absolutely dead címmel műalkotásának. Vesna Pavlovics a rostává lőtt szarajevói Holiday Inn Hotel parafrázisaként készített reklámszerű fotósorozatot Herzliche Wilkommen im Hotel Hyatt Belgrad címmel a bombázások idején. Szombathy Bálint Zászlók című performanszában az állam terrorizmusát és a máskéntgondolkodás halálát mutatta be a jugoszláv zászló alatt egy kórházi ágyon való nyilvános, arctalan elvérzés metaforájával, s még számos olyan művet sorolhatnánk, amelyek bátran és hangosan kiáltottak a személyi szabadság felszámolása és a háború ellen.

Mégis, ha végignézzük a kiállítás anyagát, összhatásában valami hiányérzésünk támad. Egy nehezen körülhatárolható, szinte megfoghatatlan érzés, hogy vajon hová tűntek azok a 90-es évek? S hogy egy kiállítás viszszaadhatja-e egyáltalán ezt az érzést, s a művészet szolgálhat-e olyan koppanó kijelentéssel, amelynek láttán azt mondanánk, hogy: ó igen! hát ez volt!

Talán még nem múlt el elég idő ahhoz – vagy az a művészet még nem úszott felszínre, s lehet, hogy már sohasem fog -, amely olyan közvetlen hangon és olyan mély tömörséggel tudna egy rettenetes történelmi korról szólni, mint mondjuk Kertész Imre Sorstalansága.

Ahhoz, úgy tűnik, érlelni kell azoknak az éveknek a tapasztalatait, amelyekre még gondolni is rossz, s nem csak Szerbiában.

(A normalitásról, Művészet Szerbiában 1989 és 2001 között, Belgrádi Kortársművészeti Múzeum, 2005 szeptember-november)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 44. szám