Forrás: ÉS

VÁRI ATTILA

Megértés

Sokáig éltem idegenek között, így hát tudom, hogy borzasztó,

ha nem értik azt, amit az ember mond. Ennél rosszabb már csak az, ha értik,

de úgy tesznek, mintha nem értenék.

1. A Márton-napi lúd

– Ha barna lovon jött volna Szent Márton, azaz ha esett volna az eső, mindez nem történik meg – ismételgette még hetek, hónapok múltán is Ötödik Békai Pál, nyugalmazott vasúti váltóőr.

De azon az emlékezetes novemberi délelőttön nagy pelyhekben szállingózott a hó, Szent Márton fehér lova, s az előző napi eső megfagyott aszfaltfekete pocsolyáin úgy ültek a hatalmas pelyhek, mintha penészes áfonyabefőttel lett volna betakarva a járda.

A Márton-napi előkészület, mint minden esztendőben, most is azzal telt, hogy a Súrlott Grádics konyháján egymás ötleteit túllicitálva, ludaskását, egészben pirosra sütött libát, köménymagosan dinsztelt piros káposztát, s borkorcsolyának töpörtyűt sütöttek Baloghné vezérlete alatt.

Rideg ludat vettek, mert sok évtizedes tapasztalatuk szerint a mája miatt tömésre fogott libának tollszaga volt, forrázásakor a vastag hájréteg átvette a pihék dohospárna szagát, s hiába kentek sütéskor a piruló bőrre paprikás cukrot, mert a karamellréteg sem tudta elnyomni azt, amit Békai úgy határozott meg, hogy:

– Olyan szaga van, mint egy szennyes dunyha alatt izzadó némbernek…

Ágy aztán a Mesztic fűszerkereskedés hajdani belső munkatársa (mostanában így mutatkozott be a hordár) legnagyobb bánatára, be kellett érnie májfoncsikákkal, amelyeket villája hegyére szúrt a zsírtól lucsogó kenyér mellé, s behunyt szemmel elhitette magával, hogy valódi, zsírjában sütött, töltött libamájat eszik.

Apróra vágott belsőségeket tettek az üvegesedő hagymára, s a legvégén hozzáadták a kockákra szeletelt, savójától megszűrt, alvadt vért is.

Ez volt a hagyományos Márton-nap előtti vacsora, s ilyenkor a libát is csak éppen puhították, párolták, hogy puhuljanak a nehezen hozzáférhető, szárny alatti részek is, hogy aztán a másnapi magas lángon végzett sütéssel egyenletesen ropogósra pirosítsák a sütőben ég felé meredő combokkal sistergő ludat.

A hordár tányérjába öntötte a többiek által otthagyott, sült hagymás, rozsdás mártást, s hogy semmi se vesszen kárba, állkendő helyett, mert a sűrűn felhajtott fröccsöktől spicces volt már, bohóckodva, közepén kirágott kenyérkaréjt illesztett gallérja fölé.

– Megárt kendnek az a sok zsiradék, holnapra nem lesz kedve sültet enni – mondta a tavalyról eltett libacsontokkal poharakon xilofonozó sekrestyés, aki rendkívül büszke volt arra a tudományára, hogy a plébániakert léckerítésén is el tudta játszani a templomkulccsal a kedvenc dalát.

– Bízza csak ide – mondta a hordár, s szájához emelve a tányért, nagy kortyokban nyelte a kásásodó zsírt.

Ez volt az oka annak, hogy Márton napjára tolmács nélkül maradt a társaság, pedig nagy szükség lett volna valakire, aki tud idegen nyelven beszélni, mert a vártemplom harangozója egy holland pappal állított be, aki mindenáron gyalogos városnéző körútra szeretett volna menni, legalábbis ezt értették a gyakran emlegetett „auto nix” szavak miatt, meg azért is, mert egyre sürgetőbben mutogatott a főtér irányába.

– Van csupa sisonka a járda – mondta a temetőőr, aki szerint az idegenek jobban megértik, amit mondanak nekik, ha az ember az anyanyelvét kerékbe töri. – Te, maga, neked csúszni fenékre – mutatta a levegőben kalimpálva, hogy ilyen jeges-havas időben nem jó ötlet a városnézés, de azért a holland könyörgő tekintetét látva mégis azt mondta a többieknek: – Én elviszem a törvényszékre, megmutatom neki Jusztícia szobrát, aztán a Mária Terézia-freskót. Addig maguk is találjanak ki valami mutogatnivalót.

A holland pap megértette a mutogatásból, hogy indulnia kell, s mindenre bólogatott, amit mondott kísérője, és még akkor sem tiltakozott, amikor már a második kocsmába vitte be a temetőőr, aki minőségi bemutatót tartott.

– Látja, uram, ilyen moslékot lehet csinálni a borból… És ezek még azt merik mondani, hogy itt mérik a város legjobb forralt borát – mondta magyarázólag, amikor az utolsó korttyal szájába kerülő borsszemet kiköpte.

A lejtős járdán, bevásárlószatyorral a fenekük alatt, szánkáztak lefelé a gyermekek, s a temetők felől kisebb hóvihart mímelve, fel-feltámadt a keleti szél.

A holland pap láthatólag fázott, mert fél kézzel nyakához szorította zakója hajtókáját, s szabad kezébe olyan sűrűn lehelt, hogy a temetőőr már attól tartott, hogy légszomjat kap, mint azok, akik szájukkal akarnak fölfújni egy gumiágyat, s mert nem vette volna lelkére, hogy vendége meghűljön, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elhatározta, hogy beviszi az amúgy becsületsüllyesztőnek tartott „Oroszlán” télikertjébe, ahol a románok kedvenc hidegévszaki italát, a fűszeres cujkát fogja megitatni az idegennel.

– Auto – magyarázta a holland, de a temetőőr csak legyintett.

– Persze hogy jobb lenne most az autó, de akkor nem látnánk semmit a szélvédőre tapadó hótól, meg aztán inni sem lehetne. Az pedig nagy oktondiság lenne, mert a Márton-napi lúd inni akar, a reggelire lecsúsztatott szardínia pedig úszni, egyszóval, itt minálunk inni kell…

A törvényszék már zárva volt, de az egyik sírásó fia, aki fegyveres őr volt, beengedte őket, s azzal akart örömöt szerezni a vendégnek, hogy agyba-főbe dicsérte az amszterdami Ajax játékosait, s a bekötött szemű Jusztícia szobránál meg is mutatta, hogy a törvény serpenyőjébe téve, szerinte kedvenc holland csapata lehúzza az összest.

– Mert idenézzen – tett egy darab papírt a mérleg egyik serpenyőjébe. Ez a mencseszter, ez a másik a reálmadrid, az pedig az arzenál csapata, de szerintem az ajax lehúzza az öszszest – mutatta is, de a hirtelen tenyérmozdulattól leszakadt a mérlegtányért tartó lánc, s a pásztorkalaphoz hasonló réztál íves repülés után az igazság istenasszonyának kardján landolt, s lánca beleakadt az elérhetetlen magasságba mutató fegyver hegyébe.

– Hűha – mondta a temetőőr. – Ez most éppen azt mutatja, hogy pengeélen egyensúlyoz az igazság.

Ezen aztán nagyot röhögtek, s hagyták, hogy a holland azzal próbálkozzon, hogy kétségbeesetten ki akarja nyitni a földszinti folyosó valamelyik ajtaját.

– A termeket szeretné látni – mondta a temetőőr, s a zsandár a nadrágszíjáról lógó kulcsok egyikével kinyitotta egy tárgyaló ajtaját, s olyan hangon, amilyennel a kosztümös filmekben szoktak igazságot szolgáltatni a fehér parókás bírák, kezét magasba emelve mondta:

– Most pedig a haza, a törvény, az isten nevében kihirdetem, hogy tíz perc múlva jön a váltás, akkor pedig ezt a kedves holland papot meghívjuk egy pofa italra a világhírű „Szürke béka” vendéglőbe.

A temetőőr érezte, hogy kicsit sokat ivott tegnap, a mártonos-lúd örömére, de azért nem ellenkezett, mert arra gondolt, hogy a többiek, a Súrlott Grádicsnál mekkorát fognak nézni, hogy ilyen jól elvolt a hollanddal.

A holland kétségbeesetten magyarázott, kitartóan rázta az egyenruhás kezét, aki semmit sem értett, csak azt tudatosította magában, hogy az idegennek cujka- és fokhagymaszaga van, s hogy minden bizonnyal erre a keverékre jól fog esni egy, a gyomrot megnyugtató, frissen csapolt, vastag habú sör.

A Súrlott Grádicsnál haditanácsot tartottak a többiek. Azon tanakodtak, mit lehetne megmutatni a városból a hollandnak, s hogy ne legyen pusztába kiáltott szó az ötletrohamból, Ötödik Békai, aki vasutas korában látta, hogy a forgalomirányítási központban milyen módszerrel tartják nyilván a különböző vonatok állomásonkénti helyzetét, a menetidőket és az esetleges találkozásokat, amelyeket vasutas szaknyelven „keresztezés”-nek hívnak, egy csomagolópapírra fölírta a neveket.

A sekrestyés úr.

A harangozó.

A pedellus.

Valamint jómagam.

– Marad megtekinthető nevezetességként a várfalba beépített antik szobor, amelyet érdemes lenne távcsővel bemutatni. De mivel már hamar sötétedik, azt tanácsolom, hogy kérjük kölcsön az órástól az éjjel látó távcsövét – mondta, aztán magasra emelte mutatóujját. – De! És ezt határozottan mondom, hogy de, vigyázni kell, mert az órás házi likőrjei tiszta szeszből készülnek, több mint hatvanfokosra keveri őket. Tehát egy-egy kupicánál többet nem szabad itatni a vendéggel. Felelős városnézés, vezető a sekrestyés úr – jegyezte be a ceruzával kockákra osztott csomagolópapír „sekrestyés” rovatába, majd onnan vonalat húzott a lap szabad széle felé. – Azért, hogy ne kelljen minden nevezetességtől visszajönni, találkoznak a harangozó úrral a Sárga-bárban.

– Kettes kocka tehát a harangozó, ő bemutatja a városháza tornyát, és megvárja, hogy éppen egész óra legyen, mert a harangjáték is városunk nevezetessége. Onnan pedig átmennek a „Laci-kert” kistermébe, ahol már várja a pedellus úr, aki erre az alkalomra rendel tíz deka ementáli sajtot olajbogyóval, sonkával, s megvendégeli a hollandot egy pohár Küküllő-menti rizlinggel.

– Ekkor már a hármas kockába léptünk. Innen tehát egyenes az út. A kollégium ásványgyűjteményét fogja megtekinteni a vendég, lehetőleg az új fókuszos lámpákkal meg kell világítani az ametiszttartalmú kvarcokat, hogy szebb legyen a látvány. Tárlatfelelős a pedellus úr. Onnan majd átjönnek az urak – mondta határozottan Ötödik Békai -, onnan mindannyian átjönnek a Súrlott Grádicsba, amit én fogok bemutatni – mondta, és neve alá bejegyezte a kocsmát.

– De hát itt már járt – mondta a sekrestyés, de ellenkezése erejét vesztett sóhajtásként hatott, ahogy ránézett a nyugalmazott váltóőrre.

A „Szürke Béka” talán még soha sem látott ilyen napot. A holland előtt poharak serege menetelt, szabályos hadba állítva, bokájukat összekoccantva minden taktusnál, mert a zsandár teli torokból énekelt, s pisztolyával úgy verte az ütemeket, hogy azt még a zenedében sem csinálják jobban, ha rövid-hosszú szótagjátékban kopogtatják le a központi napilap vezércikkének első sorait.

Mindenki fizetni akart a hollandnak, aki már csak azért ült egyenesen, mert teljesen beszorították a sarokba, ahol helye sem volt arra, hogy eldőljön, s mert részegen sírdogálva egyre csak azt ismételgette, hogy „auto, auto”. Az egyik téglagyári rakodómunkás kitalálta, hogy az iszonyatosan csúszós műanyaggal talpalt gyári szánkán fel kellene húzni a Nagyhegy szőlős oldalába, mert a hollandusoknak nincsenek hegyeik, talán azt sem tudja, milyen lehet a szánkózás gyönyöre.

Mindenki megéljenezte az ötletet, s a szőlős hegyközségi pásztora felajánlotta, hogy elszalasztja fiát a báránybőrrel bélelt subájáért, hogy meg ne fázzon a vendég. És ha már elmegy az a lurkó a ruháért, akkor már azzal az úttal hozhat egy üveg törkölyt is, mert ott északon nincsenek bortermő vidékek, s ebből egyenesen következik az, hogy sem a törkölyt, sem pedig az annál is finomabb seprőpálinkát nem ismerik a batáv alattvalók. – Fogadok a fél szemembe – mondta végezetül.

A hegypásztor, úgy látszott, átveszi a vezérszerepet a zsandártól, a temetőőrt teljesen semmibe véve, s akkor a zsandár, akit nem hagytak énekelni, azzal rukkolt elő, hogy meg kellene mutassák a hollandusnak, hogy milyen kemény legények élnek ezen a tájon.

– Nekem van vaktöltényem – mondta a hegypásztornak. – Ha te is leszeded a patron végét a golyóról, akkor csak puffogtatni fogsz a sóspuskáddal. Azt fogjuk eljátszani, hogy én azt kiáltom neked, hogy „állj, fel a kezekkel”, de te erre rám fogsz lőni, akkor én viszonzom a tüzelést, és te úgy csinálsz, mintha meglőttelek volna, elesel, de esés közben még tüzelsz, és akkor én is elesek, és nagyokat jajgatunk, és folytatjuk a tüzelést, és mindenki elesik.

– Tiszta holivúd – mondta vigyorogva a hegypásztor. – Nekem hat golyóm van a tárban, egy a csőben. Az hét.

– Nekem tizenhat vaktöltényem van… Valódi háború – ismét verni kezdte az asztalon a taktust, s teli torokkal bömbölte: „anduri panduri anadanduri, anduri pandanduri…”, bekapcsolódtak a többiek is a dajnázásba, s a hangorkán miatt egyetlen szót sem lehetett hallani, úgyhogy a szánkó megérkezését, s azt, hogy megjött a hegypásztor fia a subával, csak úgy lehetett a tudtukra adni, hogy a pincér egy zseblámpaelemmel belebuherált a hangszóróba.

Egyik sarkát a bemenő dróthoz, a másikat a hangszóró tekercséhez nyomva olyan dörrenéssorozatot okozott, hogy egyből elcsendesült a kocsma.

– A szánkó előállt – jelentette a téglagyári, s a holland foggal-körömmel kapaszkodott az asztalba, nyüszített, megfeszítette testét, hogy nehezebben tudják mozdítani, mert részegsége ellenére, vagy éppen azért, halálfélelmet érzett attól, hogy egy mosdatlan, borotválatlan, üvöltöző banda, amelyben két fegyveres is van, rá akarja erőszakolni egy saroglyafélére, amelyről hevederek lógtak a behavazott földre. Vergődött, rugdalt maga köré, de senki sem vette észre ellenállását, mert mindenki csúszkált, egymás lábát taposták az emberek.

Nem történt meg az, amitől rettegett. Nem kötözték le, de nem tudott megszökni. Lábak erdeje vette körül az alacsony szánt, s a téglagyáriak, akik nem is tudtak volna jobb fizetésnapi heccet kieszelni, most vontatóénekbe kezdtek. Abba a dalba, amelyet azokban az időkben tanultak a régiektől, amikor még a gyár háta mögött volt a bánya, s a soktonnás csillékkel egyenesen a formázóba vontatták az agyagot.

A vízmosásba mélyedt úton hernyótalpas katonai járművek előzték meg őket, de nem lehetett látni, hogy a tetőn merre kanyarodnak. Nyomukat belepte a viharzóan kavargó hó, s a levegőt kékesre festő kipufogógáz.

A holland vacogott a suba alatt, vad képzelgések keveredtek agyában. A valósan látott harckocsik, a páncélozott járműveken fegyvereiket szorongató éneklő katonák s az ismeretlenbe vezető, egyre végtelenebbnek tűnő út azt az időt juttatták eszébe, amikor kisgyermekként Indonéziában, szüleivel a japánok elől menekült.

Menekülni szeretett volna, de az italosüvegeiket szorongató emberek a lábára, mellére heveredtek, úgy odaszorítva, hogy szusszanni is alig tudott. Aztán egyszer csak ligetes erdőbe értek, s a holland azt látta, hogy a zsandár pisztolyával hadonászik, célba veszi a másik fegyverest. Aztán torkolattüzeket látott, s azt is, hogy jajongva dőlnek el az emberek.

Hirtelen csend lett, a holland pap éppen föl akart egyenesedni, amikor géppisztolysorozatok szeletelték szét a puha némaságot, s a ködösen havas sötétségből símaszk-álarcot viselő katonák rohanták le az éppen föltápászkodni akaró társaságot.

Artikulálatlan üvöltéseket, hátra csavart karok csontjainak, ízületeinek roppanását hallotta a pap, s feje fölött egy vöröskeresztes karszalagot viselő katona arcát látta, aki valamit kérdezett.

A holland ijedten válaszolt, s a katona az ismeretlen nyelv hallatán valakiknek kiáltott valamit, mert aranykeretes szemüveget viselő, értelmiségi kinézetű férfi hajolt fölé, s angolul kérdezte:

– Van valamilyen igazolványa?

– Az útlevelem. Én a holland püspöki kar jótékonysági szolgálatának vagyok a küldötte – mondta, és zakója zsebéből előkotorta a Holland Királyság útlevelét.

– Ön itt fogoly volt?

– Nem tudom – mondta a pap. – Én semmiből semmit sem értek. Ezekkel az emberekkel nem tudtam kommunikálni. Azt hiszem, el akartak rabolni, de valamiért aztán egymást lőtték agyon.

– Senki sem halt meg, vaktöltényt használtak. Egyelőre mi sem tudjuk, hogy mit akartak önnel, de már jön értük a rabomobil. Szerencséje volt önnek, hogy éppen az Afganisztánba készülő terrorellenes alakulat hadgyakorlatába csöppentek.

– Le kell mennem a városba. Ellopták az autómat, azt akartam jelenteni a rendőrségen.

– Ezek lopták el öntől?

– Nem. Az ideérkezésemkor, még kora délután, a benzinkútnál, miközben bementem fizetni.

– Ne izgassa fel magát, tiszteletes úr. Mindjárt itt lesz a katonai rendőrség, és ők majd segítenek. Van hol laknia a városban?

– Van – mondta a holland pap. – A református egyház vendégházában szoktak elszállásolni. Most is oda mentem. De az egyházfi, aki beengedett, a rendőrség helyett valami kocsmába vitt. Onnan kezdődött minden.

A Súrlott Grádicsnál türelmetlenül nézték óráikat, nem akarták kivenni a sütőből a libát, pedig már csak száradt, s tapasztalatból tudták, hogy a felmelegítéstől, ha már egyszer kihűlt, rágós, nyúlós lesz, az amúgy ínyencfalatnak számító, ropogós bőr s a vékony szalonna sem lesz étvágygerjesztő. Kocsonyás, nyákos réteggé alakul a bőr alatt, s a porcokat, ízületeket sem lehet tisztességesen lerágni.

Aztán, amikor meghallották a hófüggöny által tompított, de egészen jól kivehető fegyverropogást, Békai Pál, nyugalmazott vasúti váltóőr ideges járkálásba kezdett.

– Tudtam, hogy nem lesz jó vége a Márton-napi lúdnak. Már a régi öregek is azt mondták, hogy ha Mártont fehér ló hozza, akkor kemény idők jönnek – mondta. – Az pedig kétségtelen, hogy ma havazott, s az is tagadhatatlan, hogy ma van Márton napja, aztán, hogy mit jelent a kemény idő, azt csak a jóisten tudja – töprengett, de nem is a többiekre, az esetleges válaszokra figyelt, hanem arra, hogy valahol hosszú géppisztolysorozatokkal feleselnek egymásnak az ismeretlen fegyveresek.

Hónapokig tartott a terroristák pere.

A zsandárt és a hegypásztort kivéve mindenki szabadlábon védekezett. De a temetőőr szinte belerokkant abba, hogy sem a vizsgálat ideje alatt, sem azután nem ülhetett a törzsasztalhoz.

Neki és a Mesztic fűszerkereskedés hordárjának, akiről lenézően, az ószeresekre használt „a handlé” becsmérlő jelzővel beszélt még jelenlétében is Békai, csak egy szomszédos asztalnál lehetett helyük, s csak azért nem tiltotta ki őket a Súrlott Grádicsból, hogy fültanúi lehessenek annak, hogy mekkora baromnak tartják őket a többiek.

Kiszínezve mesélték az autóját kereső holland pap történetét, olyan részleteket toldva hozzá, amelyek már a népmesék világán is túlmutattak.

Ezekben a beszélyekben, virágárus cigány asszonyok maradék zöldjeivel rakták körül a holland papot szállító szánkót, amely így már ravatalra hasonlított, s az is egyre gyakrabban fordult elő a legendásított változatban, hogy a terrorellenes csoport géppisztolysorozata lefűrészelte a téglagyári alkotmány talpát…

A hordár is bűnös volt.

A társaság nevében, a mértéktelen zsírfogyasztása miatt bajt hozó hordárra, akinek nyelvtudása megmenthetett volna rengeteg embert a meghurcoltatástól, s a holland vendég kísérgetése közben lerészegedő temetőőrre azt a büntetést szabta ki Békai, hogy nincs joguk ahhoz, hogy havonta csak egyetlenegyszer, a nyugdíjfizetés napján törlesszék számlájukat.

Mindennap fizetniük kellett, mint egy közönséges halandónak, aki éppen csak egy féldecire ugrik be a Grádicsba, s kiegészítő büntetésként, de ez már a társaság egyhangú döntése volt, azt szabták rájuk, hogy a következő esztendő Márton-napi lúdjának csupán a szárnyát, alsó combját szedhetik tányérjukra.

– A törvény felmentette magát, mert olyan égbekiáltó hülyének látták, még az ügyész és a bíró is, hogy azt írták a végzésbe, hogy „tetteiért nem felelős”.

– De a törvény, itt, a Súrlott Grádicsnál én vagyok. Aki pedig minket is nevetségessé tett, annak az legyen a büntetése, hogy darab időt a törzsasztaltól távol szégyenkezzék…

2. A zanza

– Az én időmben rendes zsidók voltak a városban. Olyan zsidók voltak, hogy jobb magyarok voltak, mint sokan közülünk. És nem titokban zsidóskodtak, hanem úgy, ahogy mi viseltük a vallásunkat. De ez a mai zsidó egy féreg – mondta Békai, ugyan egyes számban, de az általánosságig kiterjesztette az antiszemita szólamát. Mert igazából egyetlen zsidó maradt a városban, és az az egy éppen elegendő volt ahhoz, amit hangoztatott. Hogy mindenért a zsidók a hibásak.

De ez hetekkel később történt.

Most csak a szokásos civakodás, egymás bosszantása folyt a Súrlott Grádicsnál, akárholi-mikori vándorlegendákkal traktálták egymást, elmaradt lottófőnyereményekkel, mert, hogy aszondja, a játékos éppen azon a héten nem tette meg szerencseszámait. És ezredszer is elmesélték, hogy mit és hogyan akartak megvenni a japánok vagy a németek, esetleg svájciak vagy svédek, de „ezek” nem adták. De nem volt lelkük a meséknek, csak úgy, maguk elé mondták, s a többiek megszokásból bólogattak. Kötekedni is csak azért kötekedtek, hogy hamarabb juthassanak szóhoz.

Éppen a repülő csészealjakról, az energiázó gyógymódokról beszéltek, s a temetőőr, talán szakmai ártalomból, vagy tán azért, mert látott ilyesmit, koporsójukban hasukra fordult csontvázakról mesélt. Olyanokról, akik nyilvánvalóan feléledtek a sírban.

– Na ne mondja – hümmögte a harangozó.

– Miért ne mondjam?! – emelte föl hangját a temetőőr.

– Egy szóval sem mondtam, hogy ne mondja.

– De azt mondta, hogy ne mondjam.

– Én csak csodálkoztam.

– Maga rajtam ne csodálkozzon, mert nem vagyok ötlábú borjú.

Veszekedős napnak indult az a sörözéses délután. Már a másoktól hallott horgásztörténeteken is egymás torkának estek, s Ötödik Békai meg volt győződve arról, hogy asztrológiai jelenség zavarja a társaság kedélyét, azért állt fejtetőre a világ, de aztán kiderült, hogy az asztrológia nem, de nyolcvanadik éve viselt csillagászati zsebórája, s az azt követő árveréses zsibvásár miatt, tényleg feje tetejére állt minden, ami eddig két lábbal állt a földön.

Ha a sétatér fái kikászálódtak volna a földből, gyökerükről ledürückölték volna a talajt, aztán koronájukkal a föld felé fordulva kézállásba merevedtek volna a sétány két oldalán, az sem okozott volna nagyobb felbolydulást az öregek között, mint az, hogy megérkezett Londonból az ifjú Rhédeky gróf.

Nem egyedül jött a fiatalnak egyáltalán nem nevezhető arisztokrata, aki már a hetvenes éveit taposta, de a Súrlott Grádics törzsvendégei számára ő volt az ifjabb „kataszterkukac”. Két becsüst hozott magával a híres Sotheby”s aukciós házból, barátait, akikkel együtt dolgozott a világhírű cégnél.

A város egyetlen szállodáját, ahol szobát vettek ki, megrohamozták az eladók. Cicás gobelinek, ezüstbe foglalt vadkanagyarak, szarvasagancsból faragott amulettek kerültek elő, de megvételre ajánlottak tajtékpipákat, alulról melegíthető réz fürdőkádat is, de Rhédeky gróf mindenkit elutasított, azt mondta, hogy nem beszerzőkörúton vannak.

Igaz, hogy nem vásárolni jöttek, de a gróf mindenképpen látni szerette volna azt a Tiffany-féle csillagászati zsebórát, amelyet Békainak egy orosz kémként őrizetbe vett lengyel herceg csúsztatott a zsebébe, akit talán kivégezni vittek, még az első háború elején, s akit Békai kuckójában őriztek a vonat indulásáig, s hiába volt az óra fedele alatt egy angol hölgy címe, mert Békai levelére, amelyben értesítette a hagyatékról az ismeretlent, nyolcvan esztendő alatt senki sem jelentkezett.

Az óra pedig különleges és nagyon drága jószág lehetett, mert az ifjú gróf apja, aki földhivatali aktakukacból, oldalági örökösödés révén tényleges gróffá „vedlett”, ahogy mondani szokta, tíz hold szántót és három hold erdőt ígért Békainak, éppen azon a napon, amikor a helyi újságban megjelent a hír, hogy Németországban Hitler nyerte a választásokat.

Rhédeky több mint negyven esztendő távollét után (a szocializmus éveit angliai emigrációban töltötte) csak körülnézni akart. Látni szerette volna, mi maradt az árvaházként működtetett kastélyából, de betért a Súrlott Grádicsba is, oda, ahol apja, az örökség átvétele után, egyéves ingyenfogyasztást ajándékozott hajdani cimboráinak.

– Én azt hittem, hogy csak emlékezni fogunk, hogy elmondjuk a fiatal grófnak, milyen is volt az, amikor az apja megvette az újságtól az elázott papírbálát, s becsomagoltatta vele a főtéri közvécét… Vagy, azt, hogy milyen álarcosbálokat szervezett…

A régi szép időkre gondoltak, amikor cigányzenével, virággal, ünnepi beszéddel fogadtak az állomáson egy ismeretlent, aki nem is akart leszállni, éppen csak kíváncsiságból állt a harmadosztályú vagon lépcsőjén, hogy aztán órákon át hallgathassa a méltató beszédeket, s akit „méltóságos” úrnak szólítottak, hogy aztán a hecc végén megajándékozzák egy birtoklevéllel, amelynek értelmében mínusz négy hektár tehermentes föld tulajdonosa a bodoni határban.

A nem létező birtokot Rhédeky aktakukac korában fedezte fel, egyszerű elemista művelettel kivonta a keresztúri határ nyolcvan hektárjából Rácz báróné ötvennégy, s a porosz származású Stallenbergék harminchektáros birtokát, s a fennmaradó mínusz négyet, annak rendje s módja szerint fölvezette egy birtoklevélre.

– Őseimtől örökölt, királyi pátensben adományozott pallosjogom alapján, fővesztés terhe mellett megtiltom, hogy az adománylevélben jelzett birtokot eladja. E prédikátum tulajdonosaként Ön jogosult a semmiházy előnév használatára.

A megajándékozott nyüszített, menni akart, egyetlen szót sem értett abból, amit a magyarok mondtak. Galaci örmény volt, s mint jó kereskedő, nem akarta aláírni a telekkönyvi kivonatot, amelyet ugyan román nyelven tettek az orra elé, s így értette is a szöveget, de mert szerepelt benne a birtok adójáról egy rovat, csak akkor írta alá, amikor a rajztanár riasztópisztolyt szegezett neki, s a háta mögött a hordár pukkantva nyitott meg egy pezsgősüveget.

– Semmiházy örököse most éppen Strassbourgban perli ősi jussát – mondta a Mesztic fűszerkereskedés hordárja. – Azon a telekkönyvi kivonaton nem szerepelt elég egyértelműen az, hogy az egy mínusz birtok…

Egészen jól el volt a társaság, már nem veszekedtek. Megegyeztek abban, hogy oktondiság olyan módon csodálkozni, hogy azt mondja az ember: „ne mondja”, helyette helyesebb a „hihetetlen”. Szóval egészen békés volt már a hangulat, megbeszélték a szalonna füstölésének modern változatát, mert a temetőőr azt állította, hogy ha füstízű sóba áztatják a szalonnát, akkor gyomorbetegek is nyugodtan ehetik, mert füstízű ugyan, mégsem füstölt. Aztán bővíteni kezdték az ötletet, s töltöttkáposzta ízű, nyúlpaprikás szagú szalonnákról értekeztek, ami azt jelentette, hogy megéhezett a társaság.

Még meg sem rendelhették a paprikás-hagymás zsíros kenyeret (csütörtökönként ez volt a délutáni menü), amikor megérkezett Rhédeky az angol vendégekkel, s mert nem akart sokat időzni a füstös, ételszagú kocsmában, egyből a lényegre tért.

– Megvan-e még az az aranykrumplija, a zseb vekkerórája? – kérdezte Békait, s nemcsak a hordár, de a többiek is úgy tettek, ahogy előtte való nap megbeszélték: hagyták, hogy Rhédeky kínlódjon a fordítással, mintha senki, még a hordár sem értene angolul, úgyhogy később pontosan tudták, mit beszélt a becsüsgróf a társaival, s ezért nem lett egyszerű az a rengeteg adásvétel a sekrestyésnél, a hordárnál, a pedellusnál, amelyre nem is számítottak az angolok. Hosszas ide-oda fordítgatás révén is csupán zálogba helyezéssel zárult minden üzlet a nap végén.

De egyelőre még csak az óránál tartottak.

Az angolok mobiltelefonon beszéltek valakikkel, s az óra fedelére vésett címer részleteit magyarázhatták, mert fényképezőgépükkel egészen óriásira nagyították a címerpajzs részleteit. A hordár később azt mesélte, hogy azért vizsgálódtak olyan hosszasan, mert nem tudták megállapítani, hogy az oroszlán a jobb vagy a bal lábát emeli. Megvizsgálták nagyítójukkal a számlapot, aztán a hátlapot nyitották fel, hogy a szerkezetbe is bepillanthassanak, s amikor a dupla fedél alatt megtalálták az ismeretlen angol hölgy nevét és címét, újabb telefonálgatásba kezdtek.

– Ha az a hölgy annyi idős volt a háború idején, mint én, akkor ő is túl van már jóval a százon, de a pedellus úr véleménye szerint, aki beszélt ebben az ügyben egy jogi szakértővel, több mint fél évszázad elbirtoklás után már én vagyok a jogos tulajdonos – mondta Ötödik Békai, aki egyetlen percre sem gombolta le a láncról az órát, s úgy vezette a kézről kézre járó darabot, mintha csak valami öleb lenne. – Én ezt a kezemből soha ki nem adtam, óráskézen is csak egyszer volt, akkor, amikor a bécsi döntés után magyar időre állítottam, merthogy akkor a CET gombot kellett benyomni, ami anynyit teszen, hogy centrál európa times. – Ágy mondta, kibetűzve azt, hogy közép-európai idő. Aztán hozzátette: – Ez az óra 1914-től fogvást összesen tíz másodpercet késik, azért pedig, és ezt maga az órás mondta nekem, még csak töprengeni sem szabad a dolgokon, mert kérem alássan, maga a Föld sem pontos.

– Van nekem is néhány régiségem – mondta szerényen a hordár, aki csak azért szólt bele a beszélgetésbe, mert olyan éhes volt, hogy saját gyomrának korgásán túl semmit sem hallott, s mert útközben el akarta mondani Békainak, hogy az angolok azt hiszik, hogy bagóért szerezhetik meg az órát, s az ajánlata után somolygott magában, hogy az alkuszok azt hiszik, hogy ócska cserépfazekakat, hiányos étkészletet, címerétől megfosztott kiskanalakat akar mutatni nekik. De nem szólalt meg angolul. Később, miután zsebében volt az eladott dolgok árából származó első havi kamat, azt mondta a csaposnak, hogy az idegen nyelvi analfabetizmusuk jó hecc volt, így mindig egy lépéssel az idegenek előtt jártak, mert azok egymás között a tárgyak reális értékéről, az árverésen elérhető összegről beszéltek, aztán Rhédekyn keresztül valami nevetséges összeget akartak ajánlani.

Az angolok pedig faarcuk ellenére szinte hanyatt estek a csodálkozástól, amikor a főtéri ház mosókonyhájában, a Mesztic fűszerkereskedés hajdani hordárjának lakásán meglátták a fényezett mahagóni lapra szerelt különleges navigációs rendszert.

A beépített, olajos folyadékban lebegő aranytokos iránytűt, a mágnesezhetetlen platinakörzőt, szögmérőt, a szextáns ötvösművészremek kidolgozását, s a drágakövekkel kirakott földgömböt.

– Mondja meg nekik – kezdte a hordár, hogy ez nyolcvan esztendeje az enyém. Dél-Ausztrália partja mellett, gyöngyhalászat közben hoztam fel egy szerencsétlenül járt holland luxusjachtról, de már akkor is az én tulajdonom volt, mert kifizettem a kincskeresésért a kikötőkapitányságnak az illetéket, s mert nem szerepelt egyetlen vámiratban sem, hogy valaki igényt tartana rájuk. Aztán pedig, a parancsnoki műszerpadot én csináltattam, mert volt egy olyan mahagóni ládám, amilyenben kínai porcelánokat szállítottunk Angliába.

Egész nap folyt az alkudozás. Az angolok a szextánssal, Békai órájával s valamilyen zsebrádiószerű műszerrel méricskéltek, hasonlítgatták a kékesen foszforeszkáló műszer képernyőjén s a zsebóra és hajózási készülékekkel mért értékeket, s az, amelyikről azt mondta Rhédeky, hogy eredetileg tengerésztiszt volt, egyre többet ígért a holmiért.

De egyelőre még nem jött össze az üzlet.

– Pihenésként nézzük meg a sekrestyés úr dolgait is – javasolta a pedellus, aki abban reménykedett, hogy ő is megszerezhet valamit a hittérítők, öregségükre a plébánián menedéket találó papok hagyatékából.

A menet elindult a hordár pincéjéből, s a templomkerten keresztül mentek be a plébániára, hogy ne keltsenek feltűnést, mert a fiatal pap, akiről úgy hírlett, hogy KISZ-titkár volt a régi világban, megtiltotta a sekrestyésnek, hogy idegeneket, vélhetően más vallásban tévelygőket vigyen a megszentelt „egyházi területre”.

A sekrestyés, az általa „alomáriumnak” nevezett szekreter fiókjaiból egyre csak szedegette a szebbnél szebb feszületeket, gyöngy- és drágakő berakásos szentképeket, hogy aztán Magellán egyik társának, az indiai Goából Európába visszaszármazott házi oltáránál kössenek ki.

Nem lehetett már lépni sem a hajdani cellában, s akkor Ötödik Békai egy üvegre lett figyelmes.

Olyan volt, mint egy befőttesüveg, csak éppen a súlyán és az anyagán látszott, hogy bizonyára cseh ólomkristály, s a talp meg a tető csiszolásán lehetett észrevenni, hogy nem cseresznye vagy szilva eltevésére szánták.

Az üveg alján összetömörödött fehér por volt, s bár az egész edény az alapjánál nem volt szélesebb másfél arasznál, szabad szemmel is látni lehetett, hogy két, szabályosan párhuzamos vonal között valamilyen nyomok vannak, s hogy a jelek megszűnnek egy törésvonal mentén, amely alig volt szélesebb, mintha két gyufaszálat helyezne egymás mellé az ember.

Az angolok egy kókuszháncs zsákot akartak kibontani, de a sekrestyés ijedten, s eléggé sietősen vette ki a kezük közül.

– Ezzel csínján kell bánni. Ez Hiácintus testvér zsugorított feje, és Amazóniából került haza, de nem lehetett eltemetni, mert indián asszonyokkal latorkodott, gyermekeket nemzett a hit térítése helyett. Szörnyű bűnökben élt, és halála előtt nem gyónt és nem áldozott – hajánál fogva kivette a zsákból a zanzát, mely alig volt nagyobb egy közepes ökölnél, de megőrizte az arc meglepett vonásait, s a körszakállas fej olyan volt, mintha egy tizenkilencedik századi államférfi szobai vitrinbe való gipszszobrát festette volna be egy gyermek.

– Ez természetesen nem eladó – mondta a sekrestyés, ami egyben azt is jelentette, hogy a többi holmitól jó pénzért szívesen megválna.

– És ez az üveg? – kérdezte Ötödik Békai, aki valamilyen furcsa ösztöntől vezérelve úgy szorongatta a furcsa edényfélét, mint gyermekek a játéküzletben a kiválasztott tárgyat, amelyik most már soha nem kerülhet vissza az eladatlan dolgok közé.

– Az sem elidegeníthető – mondta a hivatalos nyelvezetet magára erőltető sekrestyés, aztán sietve tette hozzá -, páter Benedictus, aki a zanzát hozta, azé volt ez a dolog, s úgy ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó kenet fölvétele után ezt kérte, nem a feszületet.

Békai kivett az almáriumból egy lupét, nyeles nagyítólencsét, s ahogy a fehér porba mélyedő nyomokat nézte, egyre inkább az lett a meggyőződése, hogy az a két vonal egy szekér nyoma, s a közötte lévő apró jelek az igavonótól származnak.

Nem szólt senkinek semmit, hagyta, hogy az addig látott tárgyakért nyugdíjához képest megfoghatatlanul nagy összegeket mondjanak az angolok, s a csillagászati órával kapcsolatban is csak annyi volt a kikötése, hogy ügyvéd előtt akar szerződést kötni, de nem adásvételről, hanem kölcsönről, amelynek zálogaként kerül az angolokhoz az óra.

Szabadulni akart, mert a Rhédeky által bonboniernek nevezett üvegre csak úgy tudott gondolni, mint élőlényre, aki mondani szeretne valamit, s már az sem érdekelte, hogy a hordár és a sekrestyés megvalósíthatja álmát – kertes házat vásárolhatnak tárgyaik árából, s nem hallotta a harangozó meg a temetőőr irigy bölcselkedését sem.

– Hásze abból lesz kutyakomédia, ha maguk egy udvarba költöznek – mondták.

Békai úgy sejtette, hogy a húszezer eurós ár, amennyiért az órát zálogba tette, pontosan negyvenezerszerese havi nyugdíjának, s mert nem volt jó számtanos, azt kérdezte a pedellustól:

– Negyvenezer hónap hány év?

A pedellus alig gondolkodott, aztán csodálkozó arccal mondta:

– Az nagyjából háromezer-háromszázharminchárom év, négy hónap, tíz nap és nyolc óra…

– Na, hát én annyit már biztosan nem élek. Ámbár ki tudja, most, hogy román pénzben milliárdos vagyok – mondta elégedetten Békai, aki ugyan halhatatlannak tartotta magát, de azért éppen ilyen hosszú, köbmatuzsálemi kort nem remélt magának.

Gros Jónásnak hívták az optikust, aki lát- és távcsövek, szemüveglencsék és fényképező-, vetítőgép-javítással foglalkozott. Csöndes agglegény volt, aki kórházi műszerész korából hazahordott minden használaton kívüli készüléket, s aki fennhangon hirdette, hogy a Nap tulajdonképpen egy nagy lencse, s hogy vagy mi vagyunk valakiknek a vetületei, vagy odaát van éppen Nap-Föld-távolságra egy másik világ, ahová mi vetülünk, csakhogy ott minden a feje tetején áll.

Bár az is lehet, hogy minálunk van minden a feje tetejére állítva, de nekünk éppen így a természetes. – Mondta Jónás, aki megrendelőivel a legszükségesebb dolgokon kívül semmiről sem beszélt, s aki visszahúzódva csigaházába, egyetlen alkalommal lépett a nyilvánosság elé: a tudományterjesztő társulat szervezésében előadást tartottak az áltudományokról, s mert az előadó hosszasan beszélt az arab alkímiáról, a zsidó kabbaláról mint a miszticizmus útjairól, az optikus olyan beszédet vágott ki, hogy államellenes összeesküvés vádjával tíz évre ítélte a bíróság.

A börtönben együtt ült egy moldovai rabbival, katolikus és ortodox papokkal, s hogy a palettáról ne hiányozzon senki, cellájukba került egy dobrudzsai mufti is. Ágy hát jártas volt a teológia, s a vallásokkal együtt járó misztikus tudásokban egyaránt.

Hülyének, kolontosnak tartották a városban, de azt mindenki elismerte, hogy szódásüveg vastagságú, majdnem vakok számára csiszolt lencséi, s az általa filmezőgéppel kombinált mikroszkóp a legtökéletesebb, amit ember csak elképzelhet, s Békai most azt akarta, hogy benézzenek a fehér port kettészelő vájatba, mert hite szerint ott lennie kell valaminek.

Az agglegény előbb az ólomkristályt vizsgálgatta, aztán ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki:

Ez nem üveg. Száz százalék, hogy hegyikristály, de az viszont ezer ezrelék, hogy ilyen munkát még a híres gyémántcsiszolók sem tudnak végezni. Ezt belülről is olyan simára csiszolták, hogy mikroszkóp alatt sem látni rajta azt, hogy mesterségesen van kimélyítve az öble. De minket most a szakadék érdekel – mondta, s hatalmas asztali nagyítója alatt forgatta a tárgyat. – Mert ez bizony nem vájat, nem repedés, hanem igazi mély szakadék. És nézze csak, még ezzel a gyenge nagyítóval is látni lehet, hogy egy szekérféle van az alján.

Békai a felnőtt-tenyér nagyságú nagyító fölé hajolt, de szinte semmit sem látott.

– Várjon csak – mondta az optikus, és maga felé húzott egy fémállványt, amelyen fényképnagyító-szerű készülék állt. – Ezzel akár ezerszeres nagyításban is megnézhetjük – mondta, s valami villanykapcsolóval babrált, amitől a fehérre meszelt falon megjelent a szakadék képe.

Először alig volt nagyobb, mint amit már láttak, de Jónás csavarni kezdett egy forgantyút, s a kép egyre nagyobb és tisztább lett.

Látni lehetett a szakadék falán a száraz bokrokat, a vadvizek vájta árkokat, aztán a mélyben, olyanszerű út után, mintha zuhantak volna, megpillantották a kétkerekű taliga maradványait.

Tömör fakerekei voltak, olyanok, mint a dél-amerikai ökörfogatoknak, s a szilánkos törések azt mutatták, hogy bár az életben alig fél centinyit eshettek, ebben a nagyított valóságban az esés több száz méter is lehetett.

– Hoppá – mondta az optikus, s hirtelen elfordította a kristályt, amitől Békai szédülni kezdett, mert a vetített képen viharos sebességgel úsztak el a kanyon falai, hogy aztán a jármű másik oldalán álljon meg a kép. – Tudtam, hogy van itt valami – mondta, s egy pálcával a kivetített csonthalmazra mutatott.

– Te irgalmas isten – suttogta Békai. – Ott van egy emberkoponya, és mellette az ököré is…

Elfordította fejét, a kristályedényt nézte, amely alig volt nagyobb, mint egy literes befőttesüveg, s amelyről senki sem hinné el, hogy azért került ilyen messzire, mert valaki magával hozta egy tragédia színterét.

– Az a furcsa és érthetetlen ebben a dologban – mondta az optikus -, hogy a keréknyomok egy jól kitaposott úton láthatóak, de a szakadék túloldalán nincs egyetlen folytatás sem, mint ahogy a mélységben sincs több jármű…

– Van valami színes a csontok alatt – mondta Békai, s a készülék gombjainak csavargatása után tisztán látták, hogy egy zászlót takarnak a csontok.

– Ez egy magyar zászló – állapította meg Jónás, s az arca elkomorult, valamit motyogott, amit Békai úgy hallott, mintha jiddisül imádkozná a szombati imát, aztán elhallgatott, s félórányi csend után újra magyar zászlónak nevezte a színes pontot, s hozzátette: – Ezzel az én szerepemnek vége, nem akarok magyar dolgokban kutakodni. Apám mindig azt mondta, hogy ilyen dolgokból a zsidónak jobb kimaradni.

– Marhaság – csóválta fejét Békai. – Apád rendes magyar-zsidó ember volt. Miért lenne magyarkodás az, ha egy ismeretlen eredetű tárgyban magyar zászlót fedezünk fel?

– A jelenségek, a dolgok, az élettelen tárgyak pontosan olyanokká lesznek, mint azok az emberek, akik szemlélik őket. Mert a szemlélődés és a belőle táplálkozó szemlélet már magában hordozza a világnézet alapjait. Én pedig, kedves bátyám, értem a kristályba zárt világ üzenetét, de nem akarok a továbbiakban sem szemlélője, ezen keresztül pedig részese sem lenni ennek a dolognak.

Békai bosszankodva csomagolta el az üveget.

– Ha érted az üzenetet, mondd meg. Ha valaki ismeri a zsidó Szentkönyveket, és megúszta élve Auschwitz poklát is, az minek gyávul el egy kristály alján holt-magányosan heverő magyar zászlóba csavart jóslattól?

– Jogos a kérdés – mondta Jónás. – De én tanúja sem szeretnék lenni annak az útnak, amely a szakadék mélyébe vezet vagy vezetett. A Széfer Jecira, a Teremtés könyve nem arról szól, hogy nekem, Löw rabbi módján a nyelvem alá kellene helyeznem e zászló istenének nevét, hogy életre keltsem vele a szakadék alján heverő embert, állatot, hogy elmondják neked azt, amit kell…

– Ezt nem értem – mondta Békai, és tényleg nem értette, hogy teszem fel, miért ne lehetne jobban felnagyítani a képet. Hátha olvasható papirost is láthatnának, vagy valami jelet, hogy miért történt, miért éppen így történt, és ha már a valóságban meg is történt, miért zanzásították a színteret. – Ha élne Stein rabbi, akkor most megkérdezném tőle, hogy miért nem szabad neked beleszólnod ebbe a dologba.

– De Stein rabbi nem él – mondta az optikus. – És, ha mindenáron érdekli a véleményem, ez itten egy antigólem… Slusszpássz – mondta, s ki sem kísérte Békait.

A váltóőr pedig napokig nyomozott. Először is azt akarta tisztázni, hogy mi a Gólem, aztán már csak az érdekelte, hogy ha a Gólem megmentette a prágai zsidókat, akkor mit művelhet az antigólem? Hogy árt-e vagy segíthet?

– Mert hogy az anti minden esetben valaminek az ellenkezőjét jelenti – mondta hetekkel később a többieknek. – Ott ette volna meg a fene Rhédekyt és a többi angolt, mert ha ők nincsenek, nem kellene most egyfolytában arra gondoljak, hogy az a palackba zárt fennsík, azzal az úttal, amely a szakadék aljára vezet, hogy az valami üzenet.

– És milyen üzenet lehet? – kérdezte a pedellus, akitől az angolok egy régi világatlaszt vettek meg, s amelyről a rajztanár azt állította, hogy valódi németalföldi munka, kézi színezéses fametszet a tizenhetedik század elejéről, s amelyet a pedellus százévnyi nyugdíj fejében, ötezer euróért pocsékolt el.

– És milyen üzenet? – kérdezte ismét, de Békai, szokása ellenére, megvonta vállát, mint aki nem tudja, és soha sem fogja megtudni az üzenetet, aztán egészen halkan azt mondta:

– Hát azt mondják meg, hogy ilyenképpen ne legyen az ember antiszemita? Szerintem azért vándoroltak, haltak ki a zsidók a városból, hogy ne tudhassuk meg, mit jelent egy befőttesüveg nagyságú kristálytégelybe zárt mészkőfennsík szakadékában a magyar lobogó, ami antigólem.

A többiek, akik sohasem látták a szakadékot, sem a mélyben, a csontok alatt a magyar zászlót, bár egyetértettek abban, hogy mindenért a zsidók a hibásak, azért találtak mentséget is.

– Például Lőb sem volt semmiben hibás. Ápszolutlé ártatlan volt, mert éppen az ő feleségét csábította el Kiss, az adóvégrehajtó – mondta a harangozó.

– Itt most nem adóvégrehajtóról és Lőb Rózsáról beszélünk, hanem a magyar zanzáról. A nagyító alatt is szinte láthatatlan magyar lobogóról…

– És ha a románok miatt van? – kérdezte bátortalanul a sekrestyés, aki két egymás fölé helyezett nagyítóval sem találta sem a csonthalmazt, sem pedig alatta a magyar zászlót.

De Békai egyre csak legyintgetett, mint egy szélütött, s azt ismételgette:

– Azok a hitvány, senkiházi zsidók tudnák, de itthagytak minket, inkább kivándoroltak, kihaltak, hogy soha se tudjuk meg, mit üzen nekünk Erdélybe ez az antigólem, ez a zanzásított magyar lobogó.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 44. szám