Forrás: Népszava

ALLAH FORRADALMA

Totalitarizmus, globalitarizmus, iszlamitarizmus

TOTALITARIZMUS. A nemzetközi terrorizmus a globalizált világ egyenlőtlen rendszerében szükségszerűen jön létre: a rendszer egyes gyengébb résztvevői általuk legitimnek tekintett irreguláris fegyveres erőt alkalmaznak a domináns szereplőkkel szemben. Leküzdésére a közbiztonsági, nemzetbiztonsági és katonai eszközök csak korlátozottan alkalmasak, a prevenció elsődleges eszközrendszere a hatalmi, kulturális, politikai és gazdasági jogosítványok és esélyek mainál egyenletesebb leosztásában rejlik. A 19. század vége óta jelentkeznek totalitárius forradalmi mozgalmak, amelyek a nemzeti és nemzetközi politikai, gazdasági és szociális realitás konszenzusos-kooperatív megváltoztatása helyett erőszakos átalakítására törekszenek. Nem hagyományos politikai ideológiák ezek, hanem totális utópiák: a lét teljességére reflektálnak, valóságos és teljes életvilágot teremtenek. A modernitással és globalizációval szemben álló iszlám forradalom a totalitarizmus harmadik hulláma, amelyet fogalmi parafrázissal iszlamitarizmusnak nevezhetünk. 1979-es iráni iszlám fordulat azt sugallta, hogy a Nyugat-barát rezsimek az iszlám világban is legyőzhetőek, az iszlám sikeres modernizációs alternatíva lehet. Ez jelentős lökést adott az iszlám megújhodási mozgalmaknak, ezek gyökerei azonban jóval régebbre, a totalitarizmusok 1900 és 1950 közötti virágkorába nyúlnak vissza.

AZ ISZLÁM FORRADALOM

A gyarmatosítás korában a megújhodási eszme a moszlim világ távol eső helyein több forrásból tört elő. Ideológusai többnyire világi teoretikusok voltak, tradicionalizmusuk fokozatosan a Nyugat és az azt kiszolgáló uralkodó osztályok ellen fordult, mára pedig az iszlám társadalmi gondolkodás fősodrába került. Az első jelentős szervezetet, a Moszlim Testvériséget 1928-ban alapította Hassan Al-Banna. Eszméi részben korábbi reformmozgalmakból, többek között az alapítója után vahabitának nevezett irányzatból merítette, amely rigorózus vallási és világi szabályokat hirdetett (befolyását a Szaúd dinasztiával való szövetségének köszönhette). Az Oszmán Birodalom széthullása után a Közel-kelet államai nyugati modernizációs mintákban keresték a felemelkedés útját. Az állam és egyház erőszakos szétválasztásának hatására az iszlám átpolitizálódott, az iszlám kormányzás, törvényesség, életmód elveit helyezte szembe, a Nyugatot az elmaradottság fő okaként, a társadalmi modernizációt lopakodó imperializmusként leplezte le. A politikai iszlám tevékenysége három részterületre bomlik. Egyrészt – saját értelmezése szerint – totális háborút visel a Nyugat és kiszolgálói ellen, másrészt aktív társadalompolitikai és szociális tevékenységet folytat, iskoláin, és karitatív létesítményein keresztül terjeszti nézeteit, igyekszik behatolni az államigazgatásba, és közfunkciókat leválasztani róla, harmadrész pártpolitikai eszközökkel képviselteti magát a képviseleti testületekben, a fennálló politikai rendet belülről bomlasztja.

ISZLÁM ÉS MODERNIZÁCIÓ.

A hitéleti szubkultúrává degradált kereszténységgel szemben az iszlám önmagát nem csak vallásnak, hanem civilizációnak tekinti, amely az egyén számára szélesebb horizontot nyit, mint a nyugati individualizmus. Az iszlám számára a történelem egyben üdvtörténet is, ezért élénk vita folyik arról, vajon a politikai iszlám a hagyomány folytonosságát vagy megszakadását jelenti-e. A harcos iszlám képviselői a kontinuitást hangsúlyozzák, amivel – ebben a kérdésben – azonos platformra kerülnek az iszlámot agresszív tömeghisztériának beállító globalistákkal, fundamentalista judaistákkal és keresztényekkel. Mások úgy vélik, a politikai iszlám csupán hivatkozik a hagyományra, de kizárólag jelenkori kérdésekre keres választ.

Kétségtelen, hogy a globalizáció hátrányai és a politikai elitek tehetetlensége, a politikai, gazdasági, szociális reformokat kudarca teremtette meg a ma már a hatalom várományosaiként fellépő politikai iszlámot éltető társadalmi közeget. Egyes államok szocialista, mások kapitalista modellekkel kísérletek, míg mindkettő zsákutcába nem jutott. Közben forrásaikat fegyverkezésre, alacsony hatékonyságú nagyberuházásokra pazarolták. Míg Izrael ellen rendre vereséget szenvedtek, erejüket belharcaikra és ellenzékeik eltiprására koncentrálták, ami elkeserítette a jólétet és Palesztina felszabadítását remélő tömegeket. Ennek ellenére a moszlim társadalmak modernizációja nem akadt el, de igen kiegyensúlyozatlan. Az 1945. óta rohamosan halmozódó kihívásokat fejlettségi szintjük figyelembevételével lehetetlen volt egyidejűleg megoldani. Míg az államilag regulált modernizáció akadozott, a modernizáció spontán folyamatai pusztítva törtek utat maguknak. Miután az önálló államisághoz és gazdasági felzárkózáshoz fűződő túlzott elvárások nem teljesülhettek, széles rétegek a radikális iszlámtól remélnek a megrokkant politikai és társadalmi rendszert átformáló modernizációs alternatívát. A nyugati mintájú reformok kudarcával hiteltelenné vált az iszlám liberalizmus is, amelyre már csak az euro-atlanti világban integrált moszlim értelmiség részéről van némi fogadókészség. Őket új hazájukban a radikális iszlámmal, régi hazájukban a Nyugattal való azonosítás fenyegeti, hiába próbálnak hídszerepet játszani, és ledönteni a Nyugatról az iszlámban és a Nyugaton az iszlámról kialakult mítoszokat.

E sikeres kisebbséggel szemben Nyugaton az iszlám országokból bevándorlók tömegeinek boldogulása ugyanolyan reménytelen, mint az otthon maradottaké. Gettósodó lakókörzeteik hatványozottan mutatják a nemzetközi migráció rizikótényezőit. Többségük szegény országok szegény régióinak szegény rétegeiből érkezik többnyire illegálisan: időugrással a hipermodernitásba. Gyermekeik gyökértelenné válnak szüleik kultúrájában és a befogadó kultúrában is. A feltorlódó társadalmi mozgások miatt hasonló ellentmondások kínozzák a modernizálódó iszlám államok otthon élő ifjú nemzedékét is, amelyben jelentős tömeget képviselnek a karrier-elvárásaikban csalódott diplomások. Ahogy a kommunista és fasiszta mozgalmak, úgy a politikai iszlám is nagy számban vonzza a közép- és uralkodó rétegek ifjú csoportjait. Szellemi ereje a teljességet megragadó világmagyarázatból származik, amely a túlvilági és evilági létet, a közösség és egyén helyét, feladatait kemény struktúraként mutatja be. Új, didaktikusan pontos önmeghatározást, küldetést, cselekvésirányokat és integritását kínál a modernitás-csapdában vergődőknek, túlmutat a hagyományos politikán és vallásosságon: egyszerre politika és teológia.

ESZME, MOZGALOM, HARC.

A Moszlim Testvériség gyökeret vert az egész moszlim világban. A Szabad Tisztek szövetségeseként szerepe volt az 1952-es egyiptomi fordulatban, de hamar összeütközésbe került a szociál-nacionalista Nasszer elnökkel, aki százával gyilkoltatta ellenzékét. Utóda, Anvar Szadat leszámolt a szovjetbarát erőkkel, de a gazdasági nehézségek valamint az Izraellel való kiegyezés diszkreditálta rendszerét, és szélesre tárta a kaput a radikális iszlám tömegbefolyása előtt. Szadat meggyilkolása után számos radikális Szaúd-Arábiába menekült, ahol továbbtanulhattak, állást, életjáradékok kaptak, vagy bekapcsolódtak a palesztinok harcába.

A palesztin felszabadítás eszmerendszerében a pánarab nacionalizmus helyét a 80-as években átvette a vallási mozzanat: a konfliktus iszlámizálódott. E korszerűsített ideológiát a Hamasz – a Moszlim Testvériség palesztin ága – alkotta meg. A Hamasz Kartája szerint csak az iszlám képes megtörni a zsidókat, akik a biblikus idők óta pusztítják a szent palesztin földet, amely az arab világ szíve, a Próféta mennybemenetelének helye. A palesztin harcos Allah katonája: „Isten az ő valósága, a Korán az alkotmánya, a Próféta a vezére, a harc az ő útja, Istenért meghalni a leghőbb vágya.” Az öngyilkos bombamerényletek ettől kezdve váltak rendszeressé. A harchoz kimeríthetetlen bázist kínál a táborokban tengődő 4,5 millió palesztin menekült. Visszatérési és kárpótlási igényeiket Izrael elutasítja: érvelése szerint a menekültkérdés az arab háborús politikai következménye. Palesztin érvelés szerint azonban már Izrael alapítása előtt közkézen forgott a cionista vezetők között az etnikai tisztogatás terve. A palesztinokkal szembeni politikája és más okok Izraelt mára kényes helyzetben hozták, a sűrűsödő bizalmatlanság a diaszpórában élő zsidóság helyzetére is kihathat.

GLOBALITARIZMUS.

A szovjet blokk széthullása az iszlám világ számára veszteségeket hozott: biztonsági garanciák, támogatások, piacok mentek veszendőbe. Az USA-nak nem volt többé riválisa, egymagában a világ GDP-jének és katonai kiadásainak harmada felett rendelkezett. A modernizáció alternatív ideológiájának eltűntét Francis Fukuyama a történelem végeként ünnepelte. Az egypólusú világ eszméje, – különösen az USA-ban – totalitárius színezetet öltött, a képviseleti demokrácia, a piacgazdaság, a nemzetközi pénzügyi rend sérthetetlensége univerzális hitelvekké léptek elő. A globalizáció ideológusai a fejlődő világ számára modernizáció helyett már csak a korlátlan alkalmazkodás opcióját kínálták. A konkurens civilizációk, elsősorban az iszlám elpusztításának prognózisát a hidegháború korábbi ideológusa, Samuel Huntington és elvbarátai öntötték ideológiai formába: A jövő konfliktusai civilizációk között bontakoznak ki. A hidegháború helyét elfoglalják a nyugati politikát, modernitást és vallási toleranciát elutasító iszlám elleni háborúk. Az iszlám fasizmus nagyobb kihívás, mint a kommunizmus volt. Ez azonban nem új háború, csupán a moszlim erőszak eszkalációja. A Nyugatnak nem csak a fundamentalizmust, hanem az iszlámot, mint civilizációt kell megszüntetnie. Amikor Huntington és köre fellépett prognózisával, csak bennfentesek sejthették, hogy azt felülről sugalmazták. Vajon tisztában voltak-e vele, hogy egy új totalitarizmus, – nevezhetjük globalitarizmusnak – ideológiáját alapozzák meg?

A harcoló iszlám válaszaként 1998. februárjában egy londoni arab újságban megjelent a Zsidók és Keresztesek Ellen Harcoló Nemzetközi Iszlám Dzsihad Front kiáltványa, amely meghirdette a civileket sem kímélő korlátlan háborút. A kiáltványt Oszama bin Laden és más dzsihád vezetők írták alá.

Az iszlám az atlanti térben

Az elmúlt évtizedekben az iszlám a Nyugat belső társadalmi problémájává vált. Az EU képtelen integrálni a rohamosan gyarapodó iszlám kisebbséget, sőt, a 21. század végére moszlim többségűvé, Eurábiává válhat. Az EU-ban a 15-20 millió moszlim a népesség 4-5%-át képviseli, de Törökország csatlakozásával az arány 15%-ra emelkedhet. Európa öregedő társadalmainak lélekszáma 2050-re várhatóan 630 millióra, vagyis 100 millióval csökken. Az évi egymillió – többségében moszlim – bevándorló még éppen képes fenntartani az 1995. évi népességi szintet, de további félmillió kellene a munkaképes népesség szinten tartásához. A moszlim kisebbség átlagéletkora jóval alacsonyabb, születési számai jóval magasabbak az őslakosságénál. A moszlim kulturális terjeszkedés jól érzékelhető Nyugat-Európa nagyvárosaiban. Az új gettókban drasztikusan növekszik a munkanélküliség és bűnözés, lesilányul az oktatás, érik a radikalizmus.

Az USA-ban az ezredfordulón 6-7 millió moszlim élt. A moszlimok 80%-a 65 év alatti, átlagos 5 fős háztartásnagyságuk az országos átlag kétszerese. A moszlimok felét afro-amerikai kitértek adják. Kiemelkedő körükben a munkanélküliség és a bűnözés. Az utóbbi 20 évben az arabok száma megduplázódott, ma kb. 1,2 millió. Nem kis részük kvalifikált munkát végez. A moszlim családok jövedelmi kategóriáinak alsó szintjén az afro-amerikaiak, felső rétegeiben az országos átlagot messze meghaladó 70 ezer dollárral az arabok foglalnak helyet. Ez rámutat az utóbbiak képzettségére és a kibocsátó országok modernizációjának előrehaladott szintjére, de a koncepciózus amerikai és a koncepciótlan európai bevándorlás-politika eredményeinek különbségére is. A moszlimok közel 3000 vallási létesítménnyel, és iskolával rendelkezik, civil szervezeteik javára évi 100 millió dollár gyűlik össze.

A SZU széthullását követően Oroszország népessége 3 millióval csökkent. Míg az iszlám területeken a születésszám ötszöröse a halálozásnak, az orosz népesség halálozása háromszorosa a születések számának. A 15-20 millió oroszországi moszlim a lakosság 10-15%-a. Az orosz politikai hanyatlás ellenpontjaként nagyszabású iszlám kulturális reneszánsz zajlik. Az iszlám már a 80-as években 50 millió fővel a második legnépesebb vallási kultúra volt a SZU-ban. Közép-Ázsia függetlenné válásával egy stratégiai jelentőségű terület közel 60 milliós népessége (a FÁK 280 milliós népességének negyede), csatlakozott vissza a moszlim világhoz. Többségük a liberális khanafizmus vagy az euro-iszlám felé tájékozódó szunnita, de terjed a radikalizmus is, leginkább Dagesztánban. Az 1992-ben létrejött Iszlám Újjászületés Párt észak-kaukázusi iszlám állam létrehozását tűzte ki célul.

Globalizált forradalom

A 90-es évekre megteremtődtek a harcosok, eszmék, források gyors cirkulációjának feltételei. Technikailag lehetővé vált, hogy az irreguláris hadszervezetek a világ bármely pontján maximális hatékonysággal és minimális veszteségekkel csaphassanak le, ugyanakkor az elhárító mechanizmusok nem álltak készenlétben. A globalizálódás technikai eredményeivel a hatalomérvényesítés széles lehetőségeit nyíltak meg egyének és csoportok számára az állammal szemben. Az orosz, amerikai és kínai fegyverzet tömeges piacra kerülése túlkínálatot eredményezett az egyre áttekinthetetlenebb fegyverpiacokon. Az információs forradalommal lehetővé vált a szimultán globális adatközlés, és forrásallokáció. Az atlanti világban jelentős radikalizálódó iszlám populáció keletkezett, amely részben illegális transzferekből él. A Nyugat országai a 90-es évek végéig támogattak, befogadtak iszlám radikálisokat. A 1970 utáni szélsőbaloldali mozgalmak utódszervezetei és az új-nacionalista mozgalmak potenciális szövetségesként kínálkoznak a moszlim radikalizmus számára (korábban az ETA és IRA logisztikájáról is részben iszlám szervezetek gondoskodtak). Az ikertornyok pusztulásával az iszlamitarizmus a média-globalitás időszakába lépett.

A vezér

A 90-es évek közepére az iszlám forradalmi mozgalom világszerte olyan sűrűs szövetűvé vált, hogy szükségszerűen jelent meg a karizmatikus vezér. Oszama bin Ladent elhivatottság-tudata, könyörtelen céltudatossága, aszkézise, vezetői tehetsége, kapcsolatrendszere, kiemelkedő médiatulajdonságai egy sorba állítják a 20. századi európai totalitarizmusok legjelentősebb vezetőivel. Az afgán háború az iszlám harcosok legfontosabb kiképzési periódusának bizonyult, amelyben a moszlim világból érkező önkéntesek százai vettek részt. A gazdag szaúdi, Oszama bin Laden, kitűnt műveltségével és nagyvonalú adományaival. Világméretű hálózatot szervezett, az „Aranyláncként” ismert adománygyűjtés sok millió dollárral finanszírozta a mudzsahideket, miközben a MAK Szolgáltató Iroda világszerte harcosokat toborzott. Szaúdi Arábia és az USA Pakisztán közbejöttével több billió dollárt invesztált az afgán ellenállás támogatásába. A szovjet kivonulás után bin Laden szervezete átalakult a világméretű szent háború főparancsnokságává, ez az al-Kaida. Bin Laden 1989-ben Szudánba tette át főhadiszállását. Ügynökei vállalatok és civil szervezetek képviselőiként megjelentek Kínában, Malajziában, a Fülöp-szigeteken, Pakisztánban, Indonéziában, a volt SZU-ban, Boszniában, Horvátországban. A MAK irodán és az al-Khifa alapítványon keresztül tevékenykedtek az USA-ra is, megnyerték több, korábban CIA szolgálatában álló emigráns egyiptomi tiszt támogatását. Az USA elleni akciók tervezése a 90-es évek elején kezdődött. 1992 végén bombák robbantak a Szomáliába igyekvő amerikai csapatok jemeni szállodáiban. Egymást követték a merényletek Szaúd-Arábiában. Külön említésre méltó a WTC elleni bombatámadás 1993-ban, a Csendes-óceán felett 12 repülőgép egyidejű felrobbantására irányuló manilai merényletkísérlet. Bin Laden 1996. májusában a tálibok szövetségeseként visszatért Afganisztánba, majd 1998. augusztusában az USA kenyai és tanzániai követségeinek felrobbantása után elrejtőzött az afgán hegyekben. Véres művére a 2001. szeptember 11-edikén a New York-i ikertornyok elleni merénylet tette fel a koronát.

Szürke háború

A terrorizmussal való ilyenfajta konfrontáció korábban csak a film-gyártók képzeletében és a titkosszolgálatok sejtelmeiben létezett. A hidegháború ellátórendszerei átalakításra szorultak, hiszen a terrorizmus elleni háborúnak nincs definiálható kezdete és vége, nem alkalmazhatóak a katonai egyensúly és elrettentés szokásos eszközei, értéktelen a katonai fölény az erkölcsi kategóriákon kívül álló moszlim harcosokkal szemben. A terrorizmust nem lehet katonailag kiegyenlíteni vagy legyőzni, a szürke háborúban nincsenek frontok, szabályok, az ellenfél a teljes megsemmisítésre törekszik, és nem riad vissza a tömegpusztító fegyverek alkalmazásától. A védekezés legfontosabb eszköze a válságrégiók stabilizálása, konfliktuskezelés és a modernizáció támogatása volna, ezt a leckét azonban az amerikai kormányzat nem értette meg kellően. Amikor a közelebbről nem definiált nemzetközi terrorizmus ellen harcot hirdetett, a szabadságjogok miatt aggodalmaskodókat félresöpörve lényegében bármilyen intézkedésre felhatalmazta önmagát és szövetségeseit. Bush elnök 2002. január 29-i beszéde új „szent szövetség” létrehozását jelentette be Oroszország, Kína és India részvételével azok ellen, akiket saját népük egy civilizációs forradalom képviselőinek tekint. Ez a szent szövetségi szellem vezetett el az iraki háborúhoz, amelyet 2003. márciusában az Iszlám Konferencia Szervezetének 57 tagországa elutasított.

New Orwell

Az iszlám világ érdekeivel való nyílt szembefordulás csak az iszlám forradalom további radikalizálódását, az atlanti világ polgárainak fokozódó veszélyeztetettségét vonhatja maga után. Félő, hogy valóban a globalitarizmus és iszlamitarizmus közti végeérhetetlen háború felé sodródunk, amelyben nem lehet győzni, nem lehet vereséget szenvedni, de nem lehet békét kötni sem. George Orwell üdvözletét küldi …

A Szerző az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa