Forrás: Mazsihisz

DR. FELDMáJER PéTER MAZSIHISZ ELNöK BESZéDE AZ 56-OS HőSöK EMLéKTáBLáJáNáL

2005-11-04 14:14:49

A zsinagógai naptárból tudjuk, hogy 1956. őszén a Szimhesz Tajró a polgári időszámítás szerint szeptember 28.-ára esett.

Hölgyeim és Uraim!

A zsinagógai naptárból tudjuk, hogy 1956. őszén a Szimhesz Tajró a polgári időszámítás szerint szeptember 28.-ára esett. A városi legenda úgy tartja, hogy különös dolog történt ekkor a Józsefvárosi kis zsinagógák környékén, olyan amilyenre már évtizedek óta nem volt példa. A mélyen vallásos ortodox zsidók visszatérve ősi szokásukhoz, nem csak bent az imatermekben hordozták körbe a Tórát, hanem kijöttek az utcára és ott énekeltek, táncoltak, ünnepelve szent könyvünket. Talán úgy érezték, hogy közel a szabadság, változnak az idők.

A magyarországi zsidóság életében az októberi felkelés kettős felszabadulást hozott. Mindannyian, akik akkor éltek emlékeznek rá, mi fiatalok pedig tudjuk, hogy az 1930-40-es években a zsidóságot nem csak halálra ítélték a magyar törvények, hanem kitaszították őket a nemzetből. Nem csak az élőket, de a halottakat is. Azok akik túlélték a deportálást, a gettót, a nyilas rémuralmat, nemcsak az üldöztetést szenvedték meg, hanem azt is, hogy a többség közömbös volt, hiába jött el a felszabadulás, úgy érezték kívülállók maradtak.

A diktatúra sem változtatott ezen a helyzeten, sőt a kirekesztettségük méginkább nyilvánvalóvá vált, hiszen kettős szorításba kerültek. A környező társadalom saját lelkiismeretétől furdalva elutasította a szembenézést iszonyú bűneivel és a kommunista hatóságok is üldözték őket, egyrészüket, mint vallásos embereket, másrészüket, – akik pedig úgy hitték hogy feloldódhattak az ateizmusban, az egyenlőnek ígért társadalomban, azokat cionistaként, őket is néhány év múlva kijózanították a szovjetunióbeli zsidóellenes perek. Világossá vált, hogy a kommunista hatalomnak nincs szükségük zsidó emberekre, vagy azért mert vallásosak, vagy azért mert cionisták, kispolgárok. Se szeri, se száma nem volt a jelzőknek, amellyel finoman a tudtára adták mindenkinek, hogy senkinek sem feledték el zsidó származását.

Ezen semmit sem változtatott az, hogy gyakran az üldözők is ugyanonnan jöttek, s később ők is üldözöttekké váltak. Nem csoda hát, hogy a magyarországi zsidóság legjobbjai kitörő örömmel fogadták az olvadást és teljes szívvel és lélekkel a változás mellé álltak, sokszor azok vezetői, gerjesztői voltak.

Tették ezt mint igaz hazafiak, zsidóságuk, talán eszükbe sem jutott.

Kettős öröm érte őket, örültek, hogy eljő a szabadság, a demokrácia és úgy hitték visszafogadta őket a Nemzet, együtt küzdhetnek Magyarország valamennyi lakosával a magyar nemzet egyenragú tagjaként a szabadságért és a függetlenségért, ugyanúgy miként 1848-ban is.

Ezt a hitüket a harcok alatt megjelenő antiszemita hangok, a falfirkák sem ingatták meg, ők tudták, hogy nem ezek a forradalom igazi arcai.

Ha igaz is a történet, hogy a falakon megjelent a szörnyű kínrím ” Itzig most nem viszünk Auschwitzig”, nem ez volt a forradalom igazi hangja.

S most itt 49 évvel a felkelés után higgyük mi is ezt.

Ne tévessze meg Önöket az ami az elmúlt 15 évben történt, hogy sokan akik magukat forradalmárnak mondják és 56. igaz örökösének, minden második szavukban zsidózni kezdenek, támadják a magyarországi zsidóságot, tagadják a zsidó hősök emlékét.

Mert bizony mondom Önöknek, ezek csak a hangoskodók, akik sem akkor, sem azóta sem értették meg, hogy egy ország lakói sohasem szerezhetik meg a szabadságukat, ha egymást gyalázzák, ha egymásra támadnak.

Az 1956-os forradalom igaz eszméi ugyanazok voltak mint a Nagy Francia Forradalomé, Egyenlőség, Testvériség, Szabadság.

Ezt szerette volna mindenki és ezt szerették volna azok az ismert és ismeretlen zsidó hősök is, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a diktatúra és az azt támogató szovjet csapatok ellen.

A forradalom elbukott és a bosszú iszonyú volt. A Moszkvából irányított erőszakszervezetek ismét a jól bevált receptekhez folyamodtak, a perekben gondosan ügyeltek arra, hogy az antiszemitizmussal megfertőzött emberek elé zsidó származású embereket állítsanak bűnbakként.

A statisztikák szerint október 23-tól november 10-ig 115 embert temettek el a fővárosi zsidó temetőkbe, és nyilván sokakat más temetőkbe vagy éppen jeltelen sírokba. Nem tudjuk hányan voltak közülük a szabadságharcosok, hányan harcoltak a másik oldalon és hányan estek vétlen áldozatul a harcoknak.

A Józsefvárosi kis zsinagógák népe ekkor már tudta, hogy nem jött el a szabadság és a bosszú – mint annyiszor a történelem folyamán – a zsidóság ellen fordul és ezért – több tízezer honfitársukkal együtt – ők is elmentek – dacolva esővel, aknazárral, golyózáporral. Ha nem tudtak magukkal mást vinni, akkor is magukkal vitték azt, ami a legfontosabb számukra a Tórájukat.

Emlékezünk rájuk, emlékezünk hőseinkre, azokra a zsidó emberekre, akiket bár sokszor megtagadtak és kitaszítottak, mégis a nemzet hű fiaként tollal és fegyverrel harcoltak a magyar nép függetlenségéért és szabadságáért.

Emléküket nem feledjük.