Forrás: Heti Válasz

. évfolyam . szám,

Sándor György, akinek az autórendszáma is így kezdődik: SGY, ma egy azok közül, akiket monogramjuk után is felismernek. De valószínűleg ő az egyetlen monogramos, akinek az Istennel való találkozás élménye éppúgy része a művészetének, mint annak megélése, hogy kicsoda is ő valójában. Magát mutatja, mert előadóművész; az írásait sokkal nehezebb olvasni, mert a sorokhoz gyakran kellenek a Sándor Gyuri-s színészi eszközök. Sándor György életműve ma is formálódik, mégis több évtizednyi színpadi, rádiós, televíziós és leírt mű elég rálátást ad egy olyan alkotó gondolkodására és személyiségére, akiről ugyan olykor megjelenik itt-ott egyegy írás, még sincs beszélgetés vagy vita a művészetéről, nem kapott Kossuth-díjat sem, ami csak azért lehetséges, mert szellemi életünket lehúzta a középszer és a zsurnalizmus, valamint az elit – kis nemzetek esetében megengedhetetlen – ketté- vagy hányfelé osztottsága. Őszinte véleményt – nem kevés iróniával mondom – gyakran csak III/III-as jelentésekben olvashatunk. Sándor Györgynek ebben a tekintetben szerencséje van, mert „Luzsnyánszki” fedőnév alatt 1975. május 29-i keltezéssel a Népszabadság egyik kritikusa a következőket írta róla: „Nagyon sok munka és töprengés, kísérletezés és mindenkin próbára tevő hatás van egyes számaiban és műsoraiban. Csak ez a többéves előkészítés, laboratóriumi munka magyarázhatja meg, hogy Sándor, aki a magánéletben nem mondható különösebben eszes és jelentékeny művelt embernek, a színpadon (…) intellektuális erőteret tud teremteni, intellektuális hatásokat képes kelteni és olyan asszociációs sorokat megindítani, amelyek nézőiben újabb gondolatokat ébresztenek. A tehetség különös és mindeddig felderítetlen katalizációs folyamata teszi lehetővé, hogy Sándor a színpadon megsokszorozza gondolati készségét.” AZ ÉLETMŰ Hogyan lehet, hogy egy – legalábbis a beszámoló szerzője szerint – nem különösebben művelt ember intellektuális erőteret képes teremteni a színpadon? Ez olyan ellentmondás, amelyet csak úgy oldhatunk fel, ha vagy a mércét kérdőjelezzük meg, vagy a műfaj sajátosságait értékeljük át, esetleg újragondoljuk, mit is jelent az „intellektuális erőtér”. Nincs kizárva, hogy elég félműveltnek, sznobnak és kellően szorgalmasnak lenni ahhoz, hogy valaki intellektuális hatást váltson ki. De ha ez így van, akkor érdeklődésünket nemcsak a félművelt zsenire, hanem az intellektus mibenlétére is kell irányítani. Nincs kizárva, hogy aki nem esett át a kommunista időszak kötelező ideológiai szemléletű iskolai és egyéb gyakorlatain, annak szemlélete épebb, érzékenyebb a valóságra, s ez mindennél fontosabb. Sándor György ma is ott áll a színpadon, díszlet gyakorlatilag nincs, mindegy, mit ad elő, valami újat vagy valamit a régiekből, amelyet egyáltalán nem kell porolgatni (ez persze nemcsak az ő érdeme, hanem korunké is). Egy hokedli, egy bokszkesztyű, egy asztal, egy szék, egy virág, egy pedelluscsengő – na, nem egyszerre, hanem estekre „szétosztva”. A zenei háttér legalább ennyire visszafogott, ha olykor megszólal is valamilyen dallam, nincs különösebb funkciója. Ez az ingerszegény környezet próbára teszi a nézőt, mert nincs menekvés: egyetlen emberre kell figyelnie. Szinte mindig van egy utalása Ilikére, a feleségére, nevelt fiaira és családjaikra. A majdnem csupasz színpadon nem akar intimitásokba bevonni, csak a művészi hitelességét növeli azzal, hogy valamennyit elárul személyes érzelmeiből. Semmi trágárság, semmi obszcenitás, vagyis „nem korszerű”. S itt van nyolc estje CD-n. Az első 1967-ből: Én egy analfabéta vagyok. Majd sorban a többi: Bokszkesztyű és rózsa (1969), Nézeteltérítés (1972), Egyvégtére két vágta (1975), Lyukasóra (1978), Hintőpor (1980), Horog (1983), Mágiarakás (1985). Aztán húsz év újabb önálló est nélkül. Sok minden megváltozott, régen bezárt az Egyetemi Színpad, és leginkább a közállapotok fordultak. Mégsem érzem úgy, hogy eltűnt volna, mintha folyamatosan azóta is beszélne hozzánk. Talán a tévé és a rádió teszi. Húsz év után aztán újabb esttel jelentkezett, a Több őrült naplójával, előbb-utóbb majd CD-n is hallgatható lesz. Kicsit őt parodizálva mondhatnánk: „Megjelent a Sándor György CD-kézitáska.” S aki jelest akar kapni, annak be kell vágnia az egészet, de legalábbis csontot kell hoznia a kutyájának. Sándor Györgynek nincs kutyája, viszont szenvedélyesen gyűjt különleges képeslapokat, és órákig tud a színekről beszélni. A pirosat és árnyalatait ő kedveltette meg velem. A zöld és piros kombinációja pedig egyenesen levesz a lábamról. A NYELV A nyolc CD azonban megtanulhatatlan, ugyanakkor sok nyelvi leleménye közszájon forog, legutóbb az ösztöndíj Sándor Gyuri-s kifordítását hallottam valakitől vissza: „díjazzák az ösztöneimet”. Egyik ünnepelt írónk is sokat köszönhet neki, amit korábban nem is tagadott. Egyszer talán azt is megtudjuk, hogyan lehet húsz év után újra színpadra állni úgy, hogy ott folytatja, ahol abbahagyta – a legnagyobb alázattal a művészet, az élet és a gondolkodás iránt. Teljességre törekszik a szavakon keresztül, de tudja, hogy a szavaknak áthághatatlan korlátai vannak, ezért kellenek a mozdulatok, a mimika, a testbeszéd. Művészete azért mégiscsak a nyelvben kifejeződő gondolatokról, érzésekről, belénk nevelt tabukról, korlátokról, hazugságokról, a közösség által meghatározott élethelyzeteinkről szól. A társadalmi konvenciók eleve hamisságáról, de még inkább a tudatos, tudományosnak álcázott vagy ideológiai torzításokról. Rögzítsük: Sándor György művészetének kibontakozása egybeesett a konszolidálódott Kádár-rendszer ultrakonzervatív, vagyis a lehető leglassúbb kibontakozási kísérletével, melyet a gazdaságpolitikában az új gazdasági mechanizmus, az intellektuális életben a neomarxisták – Lukács György budapesti iskolájáról van szó Heller Ágnestől Vajda Mihályon át Kis Jánosig bezárólag – színre lépése jelzett. Intellektuális életünket a kispolgáriságról, a frizsiderszocializmusról és az egzisztencialista humanizmusról szóló viták jellemezték. A legfőbb propagált érték a kollektivista – kényszeren alapuló – egyenlőség volt, az egyéni kezdeményezésnek nem volt becsülete. A kreativitás által megőrzött művészi szabadság lehetővé tette, hogy Sándor György más utat válasszon. Rájött arra, ha valaki egyedül kiáll a színpadra, az óriási kockázatot jelent, és óriási lehetőséget tartogat. Egy kollektivista kommunista társadalomban vállalni az egyéni kiállást, az eleve szembenállást is jelent. Az egyéniséget, vagy ahogy Sándor György szokta mondani-írni, a karaktert középpontba állítani egyet jelent a valóság megértésére való törekvéssel. Van ebben nagy adag önközpontúság, egoizmus, excentrikusság, de az általa választott műfajban mindez előfeltétele a nagy szellemi alkotásnak. Isten ugyan első, de ahol van első, ott van második, harmadik, sőt sokadik is. A Sándor György-féle művészi önközpontúság és öntörvényűség Isten és Karinthy Frigyes után a harmadik szeretne lenni. Ez a fajta alázatos, mégis bátor önközpontúság – legalábbis a színpadon – légies, megfoghatatlan és főként asszociatív. A karakter olyasmi, amin nemigen tudunk változtatni – természettől fogva van így. Ez teszi lehetővé, hogy megértsük az embereket, különféle cselekedeteiket. S ez a humor forrása is, amennyiben valaki képes ezeket a karaktereket különböző helyzetekbe állítani, és a fennálló társadalmi konvenciókon kívül helyezkedve szembesíteni őket helyzetük abszurditásával. Mindezt persze Sándor György nagyon gyors váltásokkal fokozza: ezt csak nyelvileg lehet így fölgyorsítani, mert a szisztematikus gondolkodásnál a képzettársítás gyorsabb. Ő persze előbb végiggondolja, hogy velünk már csak közöljön, felvillantson, ne hagyjon időt, hogy a konvencióba visszaessünk – ez úgyis bekövetkezik az előadás után. Az így keletkező – a fennálló nyomorúságos vagy konvencionális helyzetünk és az asszociációk révén föltárulkozó „még lehetne százféleképpen” bevillanása közötti – feszültséget csak a kirobbanó nevetés képes föloldani, de megoldani soha. Ma már alig tűnik fel, hogy ebben a formában ezt a fajta humort ő találta ki, hiszen oly sokan próbálnak hasonlót csinálni, de – inkább többször, mint nem – otrombaságba vagy értelmetlenségbe hullnak az utánzó szavak. Nem könnyű ilyen módon humort teremteni, mert először is sokat kell hozzá olvasni. Ráadásul a legjobb irodalmat, a legjobb szerzőket, a legjobb költőket. Talán furcsa, de Sándor György humorának edzőtábora a magyar költészet. Ha valaki ennyire a szavak sokértelműségéből akarja a humort kibányászni, annak a költői nyelvkezelést kell figyelnie: asszociativitás, váratlan kapcsolások, jelentéssűrítés, gyors képváltás. Az ideális minta ebben is Karinthy, aki verseket is írt, és a nyelv konvencionalitásával szintén tisztában volt. Ugyanakkor József Attila is visszatérő költője Sándor Györgynek. Mindig lelepleződik, hogy gondolkodásunkat mennyire kötik a nyelvi konvenciók, a dolgok nevei, amelyek látszólag semlegesek, holott a neveket emberek adják tárgyaknak, jelenségeknek, folyamatoknak, a létezőknek. Hiába van valami az orrunk előtt, nem látjuk, mert egy hamis szó elfedi a dolgot, hiába van fülünk, nem halljuk – mekkora visszaélési lehetősége van azoknak, akik ezt tudatosan alkalmazzák. Itt egy példa 1985-ből (Mágiarakás): „Végeztem egy felmérést, ha száz emberhez odamegyek, így, szakállasan, bajuszosan, kilencvennyolc garantáltan a következőképpen reagál: – Csókolom, meg tetszik ismerni? Az Imrének vagyok az unokahúga. Mire a kérdezett: – Milyen Imrének?” SGY karaktere az, hogy látja a világ kifejezhetetlenül sok arcát és az emberi gondolkodás nyelvi megjelenítő képességének szerény lehetőségeit. Mert hiába áll ki valaki a színpadra egyedül, hitele akkor lesz, ha saját egyéniségét és gondolkodását is kíméletlen őszinteséggel feltárja. Nem helyezi magát a többiek fölé, pedig fölöttük áll. Ő maga is foglya a korának és annak a nyelvnek, melyet a kor politikai és társadalmi hatalmai formálnak. Nyelvünket nem érte akkora megrázkódtatás, mint a politikai intézményeinket 1989-ben, ezért is él mindegyik Sándor György-est a mai napig: a korábbi nyelvi hazugságok, a nyelvben feltáruló hatalmi gőg mind ott vannak a szavainkban, a szavak összekapcsolásában, a mondatfűzéseinkben. Persze van ennek egy elháríthatatlan emberi állapotból fakadó oka, amely a nyelv mindenkori hatalomhoz kötöttségéből adódik. Nincs semleges nyelv, minden nyelv hordozza az adott közösség kimondott és ki nem mondott vágyait, érzelmeit, indulatait, racionális gondolatait. Éppen ezért időtálló Sándor György, mert bár a szövegei, asszociációi a korából sarjadnak, de folyton ott van a nyelv örök abszurditása. Hogy a nyelv a legfőbb eszközünk, egyben a legnagyobb akadálya is a világ megértésének. Mi lenne, ha egyszer – mondjuk – az állatok is elkezdenének beszélni, vagy a virágok, egy kő, a csillagok? Vagy talán már beszélnek is, csak nem értjük őket? Mindig a kontextus dönti el, hogy mi az, amit a hatalom elfogad vagy eltűr, s mi az, amit nem. SGY nem volt politikai ellenzéki (még akkor sem, ha már az 1970-es években valósággal számon kérte a sajtószabadságot), de ahogy az estjeit megfogalmazta, képes volt a hallgatóit-nézőit kívül helyezni a konvenciókon, az összemberivel összefonódó szándékokat relativizálni. Hogy SGY mennyire tisztában volt a kezdetektől fogva a nyelv meghatározottságával, arra itt van 1967-ből (Én egy analfabéta vagyok) egy pár sor: „Tegnap keresztülment rajtam egy úthenger. Azért mondom, mert mindenkinek az életében jöhet. És nem természetes, ha rámegy. Ki is kerülheti (…) De mi sem vagyunk kicsik. Csak az úthengerhez képest. De az úthenger se volt mindig nagy. Csak azzá tettük.” A világért se szeretnék bármit belemagyarázni. Csak annyit állítok, tisztában volt vele, hogy a szavak és mondatok aszerint változtatják értelmüket, ahogy elmondjuk őket. Sok függ az intonációtól, a megszakítások ritmusától, a hangsúlyok kitételétől vagy visszatartásától. Színészi mesterség – mondhatná bárki -, de ő nemcsak előadja mások szövegeit, hanem ő írja, azaz a mondanivaló eleve együtt születik az előadásmód eszközeivel. Játszik a nyelvvel, pofozgatja, mint macska az egeret. A nyelvet távolról sem ismerjük, csak annak adja belső titkait, aki nem akar fölébe kerekedni: a nyelv mint gondolkodásunk strukturálója magában hordozza az állandó felismerések lehetőségét. Tudja, hogy a nyelv korlátai közül a társadalmi-politikai a legerősebb. Amíg a korláton belül mozgunk, nagy baj nem érhet, igaz, gondolkodásunk is korlátozott marad. Ezt néha egész közvetlenül jelzi, máskor csak ártatlan formában. Egy híres részlet 1975-ből: „Hogy világosabb legyen, miről szeretnék beszélni, mondok egy számot: 22, mondok egy üzemet: leányvállalat, egy kávéskanalat: púpozott, egy állapotot: más, egy vágyat: bárcsak, egy hétközepét: futballszerda, egy csodálkozószót és egy autóbuszt: J, egy növénybelsőt: bodzabél, egy verscímet: „Levegőt!”, egy kezdősort: „Ki tiltja meg?!”, egy cselekvést: mustrál, egy ösztönt: alantas, egy maffiát: nem merek mondani.” Rendre meglepi a hallgatót-nézőt, ahogy kikerüli a közhelyest, a megszokottat, az elvártat, mégsem agresszív vagy térítési hevület vezeti, hanem a megértés szelíd vágya, melyet elsősorban úgy ér el, hogy minden dolgot az ellentétével vagy hiányával világít meg. Kedvencem az a részlet, amikor a vonaton kezelteti a jegyét, és a kalauzt arra kéri, hogy a lyukasztás közben keletkező „pöttyöt” a tenyerébe ejtse bele. Mivel az ember célkitűző lény, minden dolgot a célja felől értékel, ebben az esetben a jegy érvényesítése a cél; holott a létezés felől nézve a „pötty” státusa ugyanolyan, mint a jegyé, csak nem illik bele az ember célkitűző természetébe. A pötty melléktermék. Fölösleges, kivéve, ha a pöttyöket összegyűjtve az ember a munkahelyén elszámoltathatja a lyukból kieső anyagdarabokat. A HUMORALISTA Sándor György művészetének a nyelv használata azonban csupán az egyik titka. Nem elég a nyelv összetettségét kihasználni, nem elég a nyelv és a hatalom összefüggéseit felvillantani. De még a bátorság és őszinteség sem elég, hogy valakit elfogadjanak a színpadon, ott egyedül állva. A nyelv által fejeződik ki ugyanis az emberi élet legnagyobb intézménye, az erkölcs. Úgy beszél az erkölcsről, hogy közben soha nem moralizál, s ami ezzel szorosan összefügg, nem ítélkezik. Teljesen hiányzik estjeiből a cinizmus, pedig a nyelvi korlátok feszegetésétől könnyen vezet út a cinikus eltávolodáshoz. Ma már a legtöbb, a nyelv (a gondolkodás) abszurditását kihasználó humor, újságírás vagy szépirodalom a cinikus kívülállásból ítélkezik. Úgy emelkedik a nyomorúságos-abszurd valóság fölé, hogy az ítélkező sem különb, a nihilizmust habzsolja, és lenézi azt, aki valamiben hisz. A mai nihilista azzal árulja el magát, hogy a gondolkodás és a nyelv korlátait abszolútnak tartja, e fölött borong, sajnálkozik. Ha humorizál, mindig valakinek a rovására teszi, ítélkezve nevettet. Nem bízik a nyelv erejében, mert a transzcendencia után a nyelvet is leleplezte. Nincs remény, nincs mit várni, nincs miben hinni. Ágy azonban a nihilista ember magát állítja Isten helyébe – egy isten bármikor ítélkezhet. Sándor György hívő ember. Nem volt mindig az. Anélkül, hogy zsidó identitását föladta volna és az elszenvedett zsidó fájdalmáról megfeledkezne, keresztény hitre tért 1978-ban. Katolikus hitre való megtérésében Jelenits Istvánnak volt nagy szerepe. A „humoralista” kifejezésnek, amelyet ő talált ki még pályája elején, számomra az a jelentése, hogy bár a nyelv konvencionális jellegének a leleplezése szabadossághoz, kajánsághoz, súlyosabb esetben cinizmushoz vezet, nála a nyelv megmarad a dolgok létbeli komolyságának faggatásánál. Végül is – csak beállítás kérdése – bármin lehet nevetni, de ítélkezni nem. Sándor György nem ítélkezik, nem stigmatizál, ez moráljának a forrása. Nem úgy beszél erkölcsi kérdésekről, hogy arról akar közvetlenül beszélni. Nem ostoroz, mint ahogy a moralizálók teszik. Meg akarja fejteni az ember titkát, ami meggyőződése szerint erkölcsi. Mivel az erkölcs – az emberi viszonyok miatt – minden dologban benne rejtőzködik, elég a dolgokról beszélni. Aki közvetlenül akar az erkölcsről szólni, az legyen filozófus, vagy vegye tudomásul, hogy amit csinál, az többnyire moralizálás – racionálisan nem igazolt vágyak, érdekek, érzelmek egyoldalú propagandája. Persze Sándor György beszél közvetlenül erkölcsi fogalmakról, mint lopásról, erőszakról, árulásról, az identitás dilemmáiról, önzésről, hazugságról, szabadságról, igazságról, kapzsiságról, lustaságról, bujaságról és sok egyébről, de ritkán moralizál. (Talán a humanizmus az egyedüli olyan témája, amelynek vannak moralizáló felhangjai, kicsit papos jellege.) Elsősorban azért nem, mert ahogy tisztában van a nyelv komolyságával és korlátaival, tisztában van az emberi természet és gondolkodás korlátaival. Nem akar istenné válni. Humoralizmusának másik vonása, hogy kezdettől fogva nevel, megint nem közvetlenül. Nála a morál előrébb van, mint a has. A világot úgy mutatja be, hogy a hírektől kezdve a személyes napi tapasztalatain át a magyar és világirodalom nagyjainak műveire hagyatkozik; a dolgokban mindig észrevette az erkölcsi mozzanatot. Nem az érdekli elsősorban, kinek van igaza, kié a hatalom, hanem az, hogy milyen minőségű emberi kapcsolatok rajzolódnak ki egy adott történetben vagy élethelyzetben. Az Egyetemi Színpad volt sokáig az otthona, az egyetemisták és a fiatal értelmiségiek látogatták legnagyobb számban az estjeit. Ma a pár tucat embert befogadni képes Shure Stúdióban lép fel, itt lelt otthonra. Viszonylag kevés ember érti az erkölcsi kérdésekkel telített mondanivalóját, amely szembemegy a mai (demokratikus) tömegkultúra érzéketlenségével. Nem a tömegemberhez szól, s nem a tömegember érzelmeit akarja felkorbácsolni, ennyiben platóni értelemben véve filozófus hajlamú. Platón írja: „a tömegember filozófiaellenes, barátságtalan magatartásának azok az okai, akik handabandázva, illetéktelenül, kívülről tolakodtak be, s akik állandóan egymást rágalmazzák, egymással marakodnak, s beszédeikben örökké csak személyeskednek, ami a legkevésbé sem illik a filozófiához”. Noha műsorai – humorának nyelvi és asszociatív bonyolultsága miatt – elitjellegűek, mégsem csak kevesekhez jutnak el. Nem ígér önfeledt szórakozást, inkább be-, semmint kikapcsol. Mivel nincs elitünk, csak értelmiségünk, valójában nehéz megmondani, kiket érdekelhet az egyre elmélyültebb Sándor György. Aki viszont meghallgatja őt, érteni fogja, miért nem pózolás az SGY rendszámú autó. A szerző filozófus