Adam János: Majus 9, 2005 • “Final Paper”. Antiszemitizmus Magyarországon (2005/3)

Mindegyik országnak van bizonyos jó és rossz karaktere is.
Ilyen a világ amiben élünk; nincsen egy utópia amihez fordulni lehet, nincsen egy tökéletes modell amit próbálhatunk elérni. Szeretem Magyarországot; nem jöttem volna egy évre, ha ez nem lenne igaz. Dacára ennek a ténynek, mindig fogok tisztán emlékezni a Magyar antiszemitizmusra, amilyen érzéseket okozott bennem és negatívan változtatta a véleményemet a városról, az országról, a világról. Ez a dolgozat nem történelemről, irodalomról vagy szociológiáról szól. Inkább, a saját életemről írtam: az én évem Budapesten, és a magyarok, akiket ezalatt megismertem.
A dolgozatban próbálok hangsúlyozni bonyolult, érzékeny kérdéseket, amit tapasztaltam ebben az évben: Az antiszemitizmus egy nemzeti probléma? Összefonódik-e népbüszkeséggel? Szenvednek a zsidók Magyarországon? És a magyarok mit szoktak gondolni erről?
Mielőtt jöttem Magyarországra, a zsidóság másodlagos volt az identitásomban. Férfi voltam, fehér voltam, Amerikai voltam, Magyar voltam.
Zsidó? Zsidó az semmi más nem volt mint egy kötőjel, egy híd két fontosabb karakter között. Volt mikor vicceltem róla a haverjaimmal, de ezenkívül – egy naptól a másikra – a zsidóság nem szerepelt az életemben. A második világháború után, a családom változtatta a nevét Schönről Jánosra, és ezzel a váltással próbáltunk asszimilálódni. Mikor elköltözött a család Észak-Amerikába, vált valóra az asszimiláció…

M ikor először érkeztem Budapestre, nagyon magányosnak éreztem magam. A szerelmem Amerikában volt, és ahogy mentem egy helytől a másikra, mindig úgy éreztem, mint ha egy színtelen háttérben lennék. A magyarok beszéltek egymással és nem törődtek velem. Jóba lettem az unokatestvéreimmel, és velük és a testvéremmel töltöttem az időmet.
Egy este Októberben, voltam Bálinttal (egyik unokatestvér). Úgy döntöttünk, hogy megyünk kocsmázni. Szóval ittunk egy pár sört, és mentünk a belvárosba, éjfél körül. Bálint látta a volt barátnőjét (nagy dráma) és én – mert nem találtam a helyemet ebben a vitában – barangoltam a bárhoz. Mellettem ált egy gyönyörű fiatal nő hosszú fehéríttet hajjal.
Rendeltem egy italt.
– Bocs, de nem vagy véletlenül a Bálintnak az unokatestvére? – kérdezte a szép szőke hölgy.
– De – mondtam én. – És büszke is vagyok miatta.
– Bálinttal jártam gimnáziumba. Együtt mentünk az osztállyal kirándulni Franciaországba. Nagyon szépen beszél Franciául.
Bemutatkoztunk egymásnak. Eszter volt a neve, és kezdtünk jól beszélni, dumálni. Lazán, lelkesen. Meséltem vicceket; nevettet és nevettet. Világos szeme volt és bele néztem és az egész interakció hihetetlen könnyen ment. Tetszetünk egymásnak.
A barátai oda jöttek, de ő nem figyelt rájuk, és a Bálint nézet engem a szobának a második oldalról és csodált.
Szóval röhögtünk és telt az idő. De ez a dolgozat nem magyar hölgyekről szól, hanem antiszemitizmusról. Szóval lépjünk tovább.
– Mit csinálsz itt Budapesten? – kérdezte Eszter.
– Diák vagyok. Egy hungarológiát tanuló diák.
Erre az Eszter nevetett.
– Hungaralógiát tanulsz? Az úgy hangzik, mint ha valamilyen nagyon durva szélső jobb oldali mozgalom lenne.
– De hogy is. Nem is annyira rossz. Tanulunk népdalokat és furcsa magyar kifejezéseket: sok lúd disznót győz. Az ördög nem alszik. Kinek nem inge, ne vegye magára. Vicces, élvezem.
– Ja – mondta Eszter. Ebben a pillanatban hallottam egy férfinak a hangját, mögöttem.
– Héj – mondta a srác. Oda fordultam megnézni, hogy ki beszél.
– Idősebb volt nálam; tippelném, hogy harminc-nyolc. Köpcös, görbe orrú. Eléggé csúnya.
– Igen, segíthetek? – kérdeztem.
– Menjél a WC-be – válaszolt ő. Néztem, összezavarodott.
– Hát, igazából nem nagyon kell mennem.
Vissza mentem Eszterhez, folytatni a beszélgetést. Ő vágott egy pofát (ez mi volt?) és én reagáltam a sajátommal (fogalmam nincs). Szóval röhögtünk és elbűvöltünk és telt az idő.
– Hej – mondott a srác még egyszer. – Menjél a WC-be.
– Azt hiszem, hogy nem értem, mit próbál mondani.
– Szeretnék beszélni a nővel.
– Oké. Beszéljen vele.
– De te ott vagy.
– Igen. Szeretek itt lenni. De, ha odanézel, van egy üres hely a másik oldalán, és engem nem zavarna ha próbálnál udvarolni neki. Erre ő röhögött, egy igazán gonosz röhögés volt, amitől nagyon kényelmetlenül éreztem magam, az italok után is.
– Nem tetszik ez a hely – mondott Eszter.
– Sajnálom – válaszoltam. – De én tetszek neked, nem?
– De – ő válaszolt. – Te jó ember vagy. De a hely kevésbé tetszik. – Erre nem lehetett sokmindent mondani. Szóval röhögtünk és elbűvöltünk és telt az idő.
Ahogy múlt az idő, egy második férfi (magas, vékony, középkorú, fekete bőrkabát) oda ment a köpcös emberhez és kezdetek beszélni. Éreztem, hogy ott voltak, de nem néztem hátrafelé és próbáltam ignorálni a kuncogások. A középkorú ember hozzám ért; vissza fordultam.
– Segíthetek? – kérdeztem tőle.
– Göndör hajad van.
– Igen. Ezt nagyon jól látod.
– Miért ennyire göndör a hajad? – kérdezte a középkorú férfi.
– Mert a szüleimnek is göndör haja volt.
– Kérsz egy italt? – a kövér ember kérdezte tőlem.
– Nem. Nem kérek. Kösz.
– Egy kóser szilva? – kérdezte a magas. – Kóser ital. Te szereted a kóser dolgokat, nem?
Ebben a pillanatban a Bálint – aki látta, hogy valami furcsa folyik itt – odajött és megkérdezte tőlem, hogy kik ezek az emberek.
Mondtam nekik, hogy ezek az emberek zavarnak engem, zavarnak minket. Ő ránézett a két férfire, és mikor már egy jó pár másodperc után nézett, végre elkezdett beszélni velük. Bocsánatot kért tőlük, úgy néz ki, mintha valamilyen félreértés lett volna:
Az unokatestvérem azt gondolja, hogy csúnyán beszéltek vele. Az unokatestvérem most jött be az országba, de egy jó ember és semmi rosszat nem akar. Légy szíves ne foglalkozz az unokatestvéremmel. Azt mondták, hogy semmi baj, hogy az unokatestvére nagyon szórakoztató és csak akarták venni neki egy italt. Eszter mondta nekem, hogy üljünk le egy asztalnál, a kocsmának a másik oldalán. Oda is mentünk.
– Ők antiszemiták voltak – mondta Eszter. – Azért utálom ezt a kocsmát. Mindig tele van nacionalista antiszemitákkal.
Igent bólintottam. Már volt olyan alkalom, hogy mondták nekem mennyire feltűnő, hogy zsidó vagyok, de ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, mintha ez egy gyenge pont lenne, valami amitől szenvedni kenne. Valami gyengeség. De nem zavar, annyira; volt egy Eszterem.
– Az a baj a Bálinttal – fojtatta az Eszter – hogy nem akarja látni az antiszemitizmust. Ebben az országban, senki nem akarja látni, nem akarja azt gondolni, hogy ez probléma igazán létezik. Azt akarják gondolni, hogy mindegyik alkalom egy vicc. De ez nem egy vicc. Te Amerikából jöttél. Szokott ilyen történi Amerikában?
– Nem.
– Gusztustalan, az egész.
– Ha ennél nem lesz rosszabb, akkor szerintem kibírom egy évig.
– Lehet, hogy neked ez vicces. Végül is, te haza fogsz menni. De nekem – mint egy Magyar Zsidó –, nekem minden nap kell ezzel foglalkozni. Nekem ez nem egy megoldás. Ezért sírnak az Amerikaiak a Bush miatt, mikor a Magyarok csak nevetnek.
Egy pár asztal arrébb, részeg magyarok kezdetek énekelni egy népdalt. Nem értettem a szöveget; próbáltam, de túl nehéz volt. Eszter vágott egy pofát (ez micsoda?!).
– Gusztustalan – mondat ő.
Kimentünk a kocsmából. Fogtam a kezét, és a Bálint mondta, hogy jó látni, hogy van még szerelem a világon. Jókedvűek voltunk, mikor a magas, vékony férfi oda jött Eszterhez és a szemébe nézett.
– Mit csinálsz ezzel a emberrel? Mit csinálsz valakivel, akinek dús, göndör, ronda haja van?
– Tiednél jobb haja van – válaszolt az Eszter.
– Mért ennyire ronda a hajad? – kérdezte az ember, tőlem.
– Azért mert zsidó vagyok – mondtam neki. – Dús ronda hajam van, mért zsidó vagyok. Remélem, hogy nincs gond.
Erről a témáról a vékony férfi nem akart nagyon beszélni. Elfordult, elment.

***

Mikor megmondom ezt a történetet Magyaroknak, nem nagyon reagálnak. Az unokatestvérem Bálint most is azt mondja, hogy az Eszter az túl érzékeny, hogy egy pár évig kint élt New Yorkban és cionista lett. A nagynénim azt mondja, hogy ezek az emberek biztos, hogy nem voltak antiszemiták, ha nem inkább irigyek voltak, hogy találtam egy nőt és ők nem. A családban egy dologban egyetértettek: hiba volt megmondani a férfinek, hogy zsidó vagyok. Ez csak bajokat tudna okozni.
De mi a baj vele? Mért nem lehet mondani? Egyszerűen nem értettem. Semmi trágár sincsen a zsidósággal; nem vagyok hajléktalan vagy homoszexuális vagy alkoholista. Nem is vagyok vallásos. Ahol én felnőttem, zsidóságban nem volt semmi negatív mellékjelentés; a zsidó csak azért másmilyen, mert Karácsonykor nyolc estéig kapnak ajándékot, és mert mikor 13 évesek Bar Mitzvah-znak és sok pénzt kapnak, és mert van egy pár nap, mikor nem esznek. Nem is voltam egy igazi zsidó: nem tartok böjtöt, nem volt Bar Mitzvám, és ünnepelem a Karácsonyt.
Elég nagy a ellentét Magyarországgal, ahol a szó „lezsidózni létezik. „Lezsidózni? Ez nem egy nyelvi különbség, ez egy kulturális különbség. Magyarországon, ha zsidónak hívsz valakit, akkor káromkodsz.

Zsidónak lenni, az egy olyan „titok, amitől az ember szenved. És lehet, hogy mindenki egyetért, hogy mennyire rossz volt a Holocaust, de ha azt mondod, hogy ma is van antiszemitizmus Magyarországon, nagyon furcsán reagálnak, mintha nem értenék, hogy ez mit jelent.
– Sokkal rosszabb a helyzet más országokban – mondta az egyik tanár.
– Legalább nem vagyunk cigányok – mondta az egyik unokatestvérem.
– Nekik sokkal rosszabb a helyzetük. A demokrácia nagyon új, itt Magyarországon. Tiz, húsz év múlva, mikor a demokrácia megérik, akkor az antiszemitizmusnak nem lesz helye ebben az országon.

***

Hajnal négy volt, egy hideg éjszaka Januárban, és utaztam a buszon hazafele. A barátnőm, Victoria (Eszter már rég eltűnt) velem van, és mind ketten nagyon fáradtak vagyunk. A busz félig tele van, és leülünk.
Egy megálló után, felszáll három kopasz fiatal férfi. A legnagyobb leült velem szemben. Beszélni kezdett hozzám.
– Annyira csúnya vagy, baszd meg – mondta ő.
Pislogtam, feldolgoztam az információt. Victoria – aki Amerikai – nem értette, hogy miről volt szó, de látta, hogy valami zavart engem és, hogy valakit zaklatni kezd engem. Végre lefordítottam neki. Ránéztem a férfira, aki szólt hozzam ezzel a csúnya kis mondattal; szoros kék farmert viselt, ami be volt dugva a magas bőr csizmába; ahogyan fölfele néztem, láttam, hogy egy fekete pulóvert hordott, amire Magyar jelvény volt felhímezve. Mikor az arcára néztem láttam, hogy mosolyog gonoszan rám.
Fenyegetve éreztem magam. Ő kezdett beszélni hangosan a barátaival rólam.
Nagyon csúnyán beszélt, akartam hogy vége legyen. Victoria folyamatosan oldalba bökött. Kérdezte, hogy mi a bajom. de nem akartam beszélni. Én azt akartam, hogy vége legyen.
– Lehet, hogy lekenne szállni – mondtam csöndesen agamnak. – De ha leszállok, akkor lehet, hogy ő is leszáll, és akkor biztos, hogy szétver engem. – Hallottam, hogy megint megállt a busz. Éreztem, hogy jön a nagy kopasz én irányomban.
– Faszkalap – mondta ő, de nem néztem rá. Úgy csináltam, mint ha nem beszélnék magyarul.
Ez után fejbe vágott.
Nyitott-kézzel ütött, de mögöttem volt, szóval nem tudtam felkészülni. A fejem az ablakba egy tompa puffanással csapódott be. Beharaptam a nyelvembe, és éreztem a vér ízét. A buszvezető kinyitotta az ajtót, és ezután eltűnt a három fiatal kopasz ember. Hallottam, mikor indult a busz, hogy hogyan röhögnek a hátérben. A busz átment a hídon, félig tele, és senki nem szólt egy szót se.
– Ádám – végre mondott Victoria. – Ádám, itt vagy? Ádám, mondjál valamit. Say something.
– Itt vagyok.
A Victoria hozzám ért, megfogta a kezemet.
– Annyira erős vagy – mondta a Victoria, és újra elmondta, és megint, és megint. – You’re strong, so strong, so strong.
Én nem éreztem magam erősnek. Sőt, soha nem éreztem ennyire gyengének magamat. Egy kicsit vicces, de valahogy a családomra, a régi rokonra, és a második világháborúra kezdtem gondolni (mint egy rossz Hollywood film, nem?). De komolyan, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen volt a dédszüleimnek, nagyszüleimnek, és az ő testvéreiknek (akik mind meghaltak) és milyen lehetet sétálni Budapesten: sárga Dávid csillaggal egy rongyos barna dzsekire fűzve, és a szomszédok nem segítnek, mikor jönnek a gonoszok, hanem csak csendes ülnek, mint ez a félig tele, teljesen hangtalan 6É busz.
És a zsidók ellenségei nem csak Németek voltak, és nem csak Oroszok. a magyar állampolgár is részt vett ebben a antiszemitizmusban. De nem így tanuljuk történelemből, Amerikában se. Úgy tanuljuk, mint ha az antiszemitizmus az valahogyan a Németek találták ki, és ez valahogyan rá volt kényszerítve a többi Európai országra. A Németek túszul ejtették Európát és mikor a Németeket legyőzték, az antiszemitizmus nagyábol eltűnt.
Persze.
De Amerikában, voltak olyan pillanatok, mikor ezt majdnem elhittem. Ott Amerikában, jobb esélyed van bejutni egy egyetemre, ha kissebséghez tartozol. Megkérdeztem egyszer egyik gimnazista tanártól, hogy lehet-e „Zsidót írni a jelentkezésen, hogy az számit-e.
Ő csak nevetet.
– Azt írsz amit akarsz. De szerintem nem fog segíteni. A zsidók. hát, igazából, a zsidók fehérek. És a fehérek nem egy kisebbség.
Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni. Amerikában, senki nem zsidózott le. Soha nem láttam egy horogkeresztet történelem kontextuson kívül. A Holocaust az egy borzasztó pillanat volt az emberiség történetében, de semmi más. Soha nem értettem: honnan jött ez a sok gyűlölet? Hogy lehetet ennyire sikeres? A zsidók mért hordtak a Dávid csillagot? Mért nem harcoltak ellene? Hogyan lehetett, hogy ennyire sok gyűlölet volt egyik pillanatban, és a másikban teljesen eltűnt?
Mikor leszálltam a buszról, hazamentem és rögtön megborotválkoztam A szakállam – dús, göndör, fekete – kimutatta a zsidóságomat. Ágy fedeztek fel engem. Lehet, ha borotválkoztam volna, nem figyelnek rám. Lehet, ha levágom a hajamat, nem fognak észrevenni, mennyire etnikainak tűnök. Végre, én is szenvedtem. „Zsidó egy káromkodás lett, nekem is. Itt Budapesten, én egy kisebbségbe tartozok Én valami más voltam, más mint a normális. Ezek a Holocaust kérdései, amire eddig nem volt válasz. Most végre egy értelműek lettek. A zsidók azért hordták a Dávid csillagokat, mert ha nem hordták volna, akkor a szomszédok jelezték volna a Gestapónak. Azért nem harcoltak a zsidók, mert nem volt katonaság, vagy dandár, vagy hadvezér kivel lehetett volna harcolni. Az ellenség mindenütt volt, a társadalom mindegyik részében: a városban, a vidéken, a boltokban, az utcán. És a gyűlölet nem egyszer csak odajött (mint egy veszett kutya), hanem több ezer évig létezett. És ma is létezik, ahogy láttam a 6É-n.

***

Szóval kezdtem belelátni a Magyar antiszemitizmusba.
Olvastam cikkeket róla, jártam egy kurzusra a CEU-n. Összeszedtem, hányan szavaztak a MIÉP-re, és felfedeztem a szavazó-tendenciát. Nem tudom pontosan miért, de valahogy azt gondoltam, hogy ha intellektuálisan nézem, könnyebb lesz, mint mikor látom az életemben, hogy megérthetem. Az emberek, akivel beszéltem szkeptikusok voltak.
– Szerintem nincs antiszemitizmus Magyarországon – egy CEU professzor mondta nekem. – Persze, vannak olyanok akik agresszívek, de ez mindenütt így van.
Meséltem a buszos történetet. Ő ünnepélyesen biccentet.
– Bunkó részeg állatok. ugye részegek voltak?
– Ja.
Megelégedet, hogy kitalálta az „okot, s a professzor boldogan elment. És persze hogy értem, hogy a professzor mért nem tudott többet mondani erről. Mert hogyan lehetne tudni, hogy az antiszemitizmus az egy nemzeti probléma, ha az ember nem látja és nem érzi magának?
Ellentétben a Romákkal, a Magyar Zsidók nem szegények. Nem rövidebb az élettartamuk, mint egy keresztény Magyarnak. Találnak munkát, és tanulnak az egyetemeken. Ebből a sok szempontból, a magyar zsidó teljesen van asszimilálva van. Ha nem látod antiszemitizmust, akkor nincs okod azt hinni, hogy tényleg létezik. Mert az ember nem akarja azt hinni, hogy ilyen dolog létezik az ő országában. Ez olyasmi, mint ha valaki odajönne hozzám és azt mondaná, hogy az Amerikaiak arrogánsak.
Én azt mondanám, hogy – Nem igaz. Amerikaiak nem arrogánsak. Van egy pár aki arrogáns, persze, de ez nem egy probléma, amit Amerikának kellene megoldani. George Bush az egy probléma, a Republikánus Párt egy probléma. Alkoholisták Alabamában akik azt mondják, hogy baptisták de akkor is szétverik a négerek, ez is egy Amerikai probléma. De „arrogáns, az nem probléma. – Mért, ha azt a konklúziót vonjuk le, hogy Magyarországon az antiszemitizmus egy probléma, akkor mi a megoldás? És erre a kérdésre nincs könnyű válasz.
Az ellenkező oldalán, az otthoni barátaim még kevesebbet értenek. Ők semmit nem tudnak Magyarországról, amit én nem mondok. Ha én azt mondom, hogy Magyarország az tele van antiszemitákkal, akkor elhiszik. De ők soha nem érezték a rasszizmust – mint én, mielőtt jöttem – és emiatt nem értik hogy az antiszemitizmus az MI.
A sok ember közül, akikkel beszéltem, úgy tűnik, hogy csak a szüleim értik, amiről beszélek. Ők 1980ban menekültek el, és sok helyre lehetett, volna menni. Vándoroltak, egyik országból a másikba. De direkt elkerülték Európát.
– Mi mindig úgy gondoltuk – mondta az anyám –, hogy bárhova megyünk Európában, a zsidó származásunk vissza tudott volna tartani. Ha Európában maradtunk, a zsidóságunk miatt mindig kellet volna egy kicsit aggódni. Ezt mi nem akartuk.
De lehet, hogy az anyám csak érzékeny.

***

Múlt hónapban, késő éjszaka, sétáltam a kollégiumban. Halottam, hogy vannak emberek a konyhában. Szóval oda mentem, benéztem. Egy nagy csoport diák volt ott. Volt köztük haverom, volt köztük olyan ember, akivel alig beszéltem. Volt olyan is, akit nem is nagyon ismertem. Sütöttek, és láttam, hogy készítenek egy tortát. A diákok beszéltek, nevetek, szórakoztatták egymást. Egyik diák az asztalnál ált és játszott egy kis darab tésztával. Odamentem köszönni neki. Nem voltunk jó barátok, de jóban voltunk.
– Mint csinálsz azzal a tésztával– érdeklődtem.
Rögtön megmutatta; egy horogkeresztet alakított ki. Döbbenten figyeltem rá.
– Ezt a torta tetejére fogjuk rakni! – mondta ő, büszkén.
Ó – bírtam kimondani. Nem volt más mondanivalom. A szemembe nézett, és csak biccentett.
Visszasétáltam a szobámba, és valami furcsát kezdtem érezni. Az emberek a konyhában nem úgy néznek ki, mintha nácik lettek volna. Nem úgy néznek ki, mint gonosz Német katonák, akik üvöltenek a Hollywood-i filmekben. Nem is úgy néznek ki, mint egy azok közül az emberek közül, akik a buszon voltak. Lehet, hogy nem látták, hogy az egyik készítette a horogkeresztet. Lehet, hogy egyáltalán nem rasszisták. Vagy az is lehet, hogy nem gondolják, hogy bajt okoz, ha egy torta tetejére raknak egy horogkeresztet. Ilyen fajta dolgokról lehet viccelni. Miért, végül is eltűnt az antiszemitizmus Magyarországból, nem?

Comments are closed.