Forrás: NOL

Népszabadság Online, 2005. október 28. 11:04

1944-ben a magyar zsidóságot Európában is példátlan gyorsasággal fosztották ki – ezt a tragédiát, és a dualizmus korától az ehhez vezető folyamatot dolgozták fel Hullarablás című könyvükben Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek, akiktől a Nol-vitafórumában kérdezhetnek olvasóink. A szerzők csütörtökön 12 és 14 óra között válaszolnak.

A hullarablás gyorsasága lehetetlen lett volna – mutatják meg és elemzik könyvükben a szerzők -, ha a politikusok, hivatalnokok, értelmiségiek egész sora és a társadalom jelentős csoportjai nem készültek volna erre évtizedek óta.

A gettósítás előtt az állam a részvénytől az őslénytani leletig, a kerékpártól a gyárig, a lakástól a jegygyűrűig a zsidók teljes vagyonát elkobozta. A halálba indulókkal kifizettették adótartozásukat is.

százezrek váltak a hullarablás tettestársaivá Az állam az áldozatok elrabolt vagyonából fizette ki a gettók palánkját építő mestereket éppúgy, mint a vasúti szállítás díját, vagy a hátrahagyott villany- és gázszámlákat. Mohó csendőrök, rendőrök, hivatalnokok, bábák a kormány parancsára elrendelt „testi motozások” során százezrek hüvelyébe és végbelébe nyúltak bele értékek után kutatva. A gyűjtőtáborokban és gettókban felállított ún. „pénzverdékben” a nyomozók tízezreket kínoztak meg. A gumibotozás, villanyozás, rugdosás, pofozás, kikötés, ütlegelés közepette a szerencsétlen áldozatokat elrejtett vagyontárgyaik hollétéről faggatták. A csendőrök gyakran még az Auschwitzba vezető úton is kifosztották az étlen-szomjan vagonokba zárt zsidókat.

Miközben a tulajdonosokat német hóhéraik Birkenauban megölték, Magyarországon százezrek váltak a hullarablás tettestársaivá. Az áhított javak megszerzésének lázában rávetették magukat a zsidók lakásaira, ékszereire, használati tárgyaira. Százezrek lopták el vagy igényelték ki elhurcolt szomszédaik állatait, bútorait, üzleteit, ruháit, állásait, mások vagyonra ácsingózva a bujkálókat jelentgették. A zsákmányból részesedtek az egyházak, a szélsőséges pártok és szervezetek, valamint a minisztériumi és a közigazgatási testületek tagjai.

A szerzők kiemelik azt a sokszor feledni kívánt tényt, hogy a magyar zsidóság huszadik századi tragédiájáért nemcsak a német nácizmus és a kollaboráns magyar vezetők szűk csoportja tehetők felelőssé. Ellenkezőleg, szembe kell néznünk azzal, hogy mindez azért is történhetett így, mert sok százezer magyar állampolgárnak még akkor is érdekében állt a zsidók kifosztása, ha halálukat egyébként nem kívánták, abból újabb előnyük már nem származott.

Kádár Gábor és Vági Zoltán csaknem egy évtizede foglalkozik a témával, munkájukban arra törekedtek, hogy a téma politikai, történeti, gazdasági és jogi vetületeinek feldolgozása ne szorítsa háttérbe a folyamatokat befolyásolni képes tettesek szerepét, és a „történelemnek” kiszolgáltatott üldözöttek sorsát.

A kutatómunkájuk során több tanulmányuk jelent meg a témában a Népszabadság Hétvégéjében. Ezekből idézünk.

„1938 és 1944 között az átlag magyar állampolgár a kormány vagy a nyilas ellenzék szónoklatait olvasva-hallva hozzászokott a gondolathoz, hogy neki csak akkor lehet jobb, ha a zsidóknak rosszabbul megy. Az európai mércével mérve is jól, de sokszor igen önkényesen működő magyar közigazgatás a zsidótörvények számtalan kísérő rendeletének végrehajtása közben megtanulta, hogy a zsidók másodrendű állampolgárok, és éppen jogaik, életlehetőségeik korlátozása a helyi vármegyei és városi, valamint a központi bürokrácia egyik legfontosabb feladata. Az 1941-es Kamenyec Podolszkij-i mészárlás, az 1942-es újvidéki hideg napok és a munkaszolgálat mintegy 60 ezer fővel csökkentette a magyar zsidók számát. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy zsidó túlreprezentáció, a zsidótörvények és antiszemitizmus ellenére, ha a németek nem szállják meg az országot, minden valószínűség szerint tízből kilenc zsidó túlélte volna a háborút.”

Hullarablás – Népszabadság 2000. szeptember 2. (A teljes tanulmány)

„A második világháború utolsó hónapjaiban két olyan szerelvény is nyugat felé indult, amelyet később „aranyvonat” néven emlegettek. Az egyik a Magyar Nemzeti Bank értékeit szállító vonat volt, amely a jegybank tulajdonán (29 tonna arany, illetve valuta-, részvényállomány stb.) kívül a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, közgyűjteményi javakat (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia értékei stb.) és egyes állami kezelésű letétállományokat (Budapest Székesfővárosi Árvaszék, bűnügyi letétek), köztük különböző forrásokból származó zsidó eredetű vagyont tartalmazott. A szerelvény 1945 januárjában két részletben hagyta el az országot, a cél az ausztriai Spital am Pyhrn volt. A szállítmány itt, Salzburgtól 90 kilométerre keletre került az amerikai hadsereg kezére 1945. május 7-én. A vonat értékeinek nagy részét 1946 és 1947 folyamán az amerikai hatóságok visszaadták Magyarországnak. A zsidóktól elvett értékek jelentős hányada nem érkezett vissza.”

Az aranyvonat története – Népszabadság 2001. június 2.

„Gerstein már nélkülözhetetlen szakember volt, amikor 1942 júniusában a Gestapo zsidóügyi osztályvezetőjének, Eichmann-nak a helyettese felkereste irodájában és megparancsolta, hogy szerezzen be 260 kilónyi hidrogéncianidot. A rovarok és férgek elpusztítására használt Zyklon B gázkonzerveket a megszállt Lublinba kellett szállítania. Augusztus 17-én Gersteint Globocnik SS-tábornok fogadta, aki elmondta, hogy a parancsnoksága alatt álló treblinkai, sobibori és belzeci haláltáborban naponta tízezrével ölik a zsidókat, de egyúttal figyelmeztette, hogy titkos birodalmi ügyről lévén szó, a fecsegőket agyonlöveti.”

A bukott angyal: Kurt Gerstein – Népszabadság 2002. november 16.

Sosem gyászoltuk meg őket, pedig (…) ők is magyarok voltak „A háború után a pár tízezer visszatérő otthonát kifosztva, temetőjét, templomát feldúlva, lerombolva találta. Itthon meghallgatták munkaszolgálatos és budapesti sorstársaik rémtörténeteit a gyalogmenetről, a Duna-partról, a bujkálásról. Sokan a kivándorlás mellett döntöttek, de a többség maradt, és megpróbálta ismét felépíteni azt, amit elvettek tőle: házat, várost, egzisztenciát, családot, életet. Kiirtott szeretteik, ismerőseik és barátaik emlékét legtöbben halálukig magukba zárták, a még élő kevesek ma sem felejthetik őket. De legalább ők emlékeznek, mert mások nemigen.

Magyarország ugyanis megfeledkezett róluk. Sosem gyászoltuk meg őket, pedig akárcsak a muhi, a mohácsi, a doni hősök vagy az aradi vértanúk, ők is magyarok voltak.”

Amnézia – Népszabadság 2002. december 21.

„1941-ben 825 ezer zsidó élt a revíziók révén megnövekedett területű országban. A hazai zsidóság 20 százalékát tették ki a 18 év alatti gyermekek és fiatalkorúak, akik közül 75-80 ezren a visszacsatolt területeken, 80-85 ezren vidéken és Budapesten éltek. A holokauszt főleg az első két térséget sújtotta, az itt élő gyermekek majd kilenctizedét meggyilkolták, Budapesten „csak” 55 százalékukat. Az 1944-es német megszállásig a 165 ezer gyermekből 4-5 ezret öltek meg, egy évvel később azonban már csak legfeljebb 30-35 ezren voltak közülük életben.”

Sorstalan nemzedék – Népszabadság 2005. február 12.