Forrás: NOLKrajczár Gyula, 2005. október 29. 00:00
Alig egy hónapja Teheránban, katonai díszszemlén egy Sahab-3-as rakétán szerepelt a felirat: Izraelt le kell törölni a térképről. Ezt a rakétát 1250 mérföldre tudják ellőni, vagyis a szöveget akár használati utasításnak is szánhatták. Ramadán utolsó péntekjét, amely az idén éppen tegnap volt, két évtizede Jeruzsálem remélt felszabadításának napjaként ünneplik Iránban. Vagyis Mahmud Ahmadinezsad elnök minapi beszédrészlete, mely szerint Izraelt le kell törölni a térképről, milliónyi iráni fülnek messze nem hatott olyan idegenül, mint azt döbbent európai és amerikai olvasók gondolhatják. Igen, arrafelé szoktak ilyeneket mondani, nem ritkán, nem titokban, nem militáns törpeszervezetek kisebbségi érzésektől gyötört agresszív rendezvényein.
A radikális Izrael-ellenesség (plusz Amerika-ellenesség, plusz Nyugat-ellenesség) integráns része a síita forradalom eszmevilágának, ez eddig sem volt titok: valamivel csak ki kellett érdemelnie Iránnak a lator állam megtisztelő címét, s be kellett verekednie magát a gonosz tengelyébe. Ami új és félelmetes az Izrael eltörléséről szóló szövegben, hogy – leszámítva a forradalom első, lázas és távoli periódusát – nem a felső vezetők, pláne nem az elnök szájából szoktak elhangozni. Khomeini hazatérte óta mindig sok baja volt a nemzetközi közösségnek Iránnal, de a tendencia – Ahmadinezsadig – mégiscsak az volt, hogy meg tudta magát őrizni e közösség egyik ellentmondásos, megosztó tagjaként. Az előző elnök, Khatemi idején pedig kifejezetten érzékelhető volt az a nyíltan nem deklarált törekvés, hogy az országot egyre inkább el kell fogadtatni nemzetközileg. Számos nyugati értelmiségi méltányolta az ország sajátos demokráciáját, népszerűsítette a korlátok között, de mégis működő progresszív erőit, s sokan tartották méltánytalannak Irán egy mondatban való emlegetését Irakkal és Észak-Koreával. Mások viszont éppen azért tartották Iránt roppant veszélyesnek, mert a síita forradalom eredeti, agresszív külpolitikai nézetcsomagját, ha mérséklődő retorikával is, de egy nagy, büszke nemzet, egy nagy területű, gazdaságilag és technológiailag folyamatosan erősödő, számban dinamikusan gyarapodó, így fiatal ország képviselte.
Most Simon Peresz már azt mondja, Iránt ki kell zárni az ENSZ-ből. Mások ilyen messzire nem mentek, de a nyugati vezetők, s vegyük ide az oroszokat is, éppen csak hápogni tudnak a mikrofonjaikba. Az Irán-szakértők egy csoportja próbálkozik azzal, hogy az elnök nemzetközi tapasztalatai legalábbis szerények, meg hogy ezek a kijelentések sokkal inkább szólnak befelé, mint kifelé, de a másik csoport csak jelentőségteljesen bólogat, hogy íme, hát erről beszéltünk. Ahogy most látszik, Ahmadinezsad egy perc alatt kirúgta maga alól az oroszokat, elriasztotta az EU-t, s rendkívül erős retorikai pozícióba manőverezte Washingtont. S hogy ne tévedjünk, tegnap még azt is hozzátette: mindez nem számít, itt szent célok vannak, ő nem babrálhat mindenféle destruktív és ellenséges erők véleményecskéivel.
Ami előttünk van: nyilván elszabadulnak a diplomáciai indulatok, s még jó, ha csak azok. Amit azonban nem szabad elfelejteni: Ahmadinezsad – ha fölényesen nyerte is a választást – nem Irán. Kétségtelen, hogy az ő körei, az egykorvolt iszlám gárdisták, igen jól mozgósítanak, de hatalmuk korántsem korlátlan. Az ország tényleges vezetője, Ali Hamenei ajatollah, bár Ahmadinezsadot támogatta, az eddigi ismereteink alapján nem éppen azért, hogy együtt töröljék le Izraelt a térképről. A nemzetközi közösség válasza igen differenciált hatásokkal járhat Iránban. Igaz, olyan válasz is elképzelhető, s ismeretesek ezek a forgatókönyvek, amelyek új egységet kovácsolhatnak, esetleg Izrael, de sokkal inkább az Egyesült Államok ellen.
