Forrás: Népszava

Beszélgetés dr. Hegedűs Csabával,a Magyar Birkózó Szövetség elnökével

„Mindig jobban bíztam azokban,

akik egy elveszett tárgyat mindenütt

kerestek a szobában, mint azok-

ban, akik ragaszkodtak ahhoz,hogy

annak ott kell lennie a fiókban”.

(Ismeretlen)

1973. április 10-én a budapesti Tétényi út és Bikszádi út kereszteződése egy volt a főváros ártatlan kereszteződései közűl. A sötétedés lassan útjára indult,a lámpák megkezdték készülődésüket, hogy némi fénybe öltöztessék éjszakára az utcákat. 1/2 9 után néhány perccel megőrülni látszott a világnak ez a sarka. Egy Toyota gyártmányú személygépkocsi ütközött a BKV teherkocsijával. A személygépkocsit Hegedűs Csaba birkózó olimpiai bajnok vezette. Még alig telt el 8 hónap, hogy huszonötödik születésnapját ünnepelte Münchenben, ahol a kötöttfogású birkózás 82 kilogrammos súlycsoportjában megszerezte Magyarország századik olimpiai aranyérmét. Sérülései életveszélyesek voltak. Az orvosok az életéért küzdöttek. . .

A képzeletbeli filmet forgassuk vissza. Amikor a kórházban magamhoz tértem, a „kezdet” pillanatára nem emlékeztem. Az utolsó kép, amit magammal hoztam a mentőkocsiból,az Bajkó Karcsi arca volt, társam a gépkocsiban és a birkózásban. „Fogd meg a kezem, meghalok”Nem féltem, de azt éreztem, hogy az az út, amit eddig megtehettem, befejeződött. Szinte sértően rövid volt. Öt hétig közvetlen életveszélyben. Amikor valamivel később összeraktam magamban, a fellelhető mozaikokból az egészet, nem értettem. Miért? Láttam, éreztem, hogy akarják a gyógyulásomat, de rájöttem, a mondatot talán hibásan fogalmazom , logikátlanul, hogy ennek egy része tőlem függ. Moccanni sem tudtam, feküdtem mozdulatlanul. Az ötödik hét végén, az indulni igyekvő nap már besütött az ablakon és én képes voltam felnyúlni a fejem fölé ,bekapcsoltam a rádiót. Zene. Énekeltem. Azt éreztem, életem egy terméketlen szakaszán vagyok túl. Terméketlen…Vajon?

Dr. Varga Péterről a Traumatológiai Intenzív Osztály vezetőjéről, külön fejezet szólna egy regényben, most, évtizedek távlatából , ahogy elkoptak a történet részletei, csak egy érzés maradt meg, ennyi: köszönöm az életem. Ugyanezt fogalmaznám Svédországba Bengt Johansson professzornak. Fizikailag, szellemileg darabokra voltam szétesve, de tudtam, hogy vissza kell jönnöm. Pedig már „voltam odafönn, lábam a küszöbön”, miközben láttam a kórházi ágyon fekvő Hegedüs Csabát, aki bármelyik pillanatban elindulhat felém. Minden olyan könnyűnek tűnt. Melyikünk igyekezete az erősebb, az enyém itt fenn vagy az övé ott lenn? Fogcsikorgató erőfeszítéssel igyekeztem elmondani, az utolsó szó jogán, hogy maradni, tovább, kevés volt ez a 25 év, még feladataim vannak. Nem csupán a birkózószőnyegen, de örzendő családom, szelíd-konok összetartozása. Tudtam a műtők szinte már megszokott színét, illatát, az ott összedolgozó , egymásra utalt stáb, hangtalan, mégis üvöltő energiáit, értem, miattam, édesanyám simogató, megtartani igyekvő kezét, bátyám Miklós mindenen átsegítő akaratát. Váltottuk egymást, most ő lett az apám.

Lenne összegzés? Soha nem érdekelt olyasmi, amivel nem kellett megküzdenem. A baleset előtt is így volt. Most itt van ez a próbatétel. Ha összevetem erényeimmel, hibáimmal, vélhetően eltúlzott próbatétel, amit kiróttak rám. És itt volt a fájdalom, amitől olykor görcsbe rándult a szívem, amit azok okoztak, akikben bíztam . De többségében a szeretet, ami körül vett Mindebből táplálkozott a következő életem, ami másodszorra is elkezdődhetett.

Kisfiam, miért sietsz élni?

Sárvár. Egy a miniatűr kisközségek sorából. Itt éltünk 8-9 éves koromig. Ekkor ment el édesapám, akivel legközelebb 1972-ben találkoztam. Mit hoztam Sárvárról? Tudtam, hogy Nádasdy Tamás műhelyében, ez az 1500-as évek első fele, megszületett az első magyar nyomtatott könyv, tudtam egy Dorfmeister nevű osztrák festőről, aki ránk hagyta halványodó színeivel, alakjaival a várkastély freskóit.

Az indító erő anyai nagyanyám volt. Renner Mária. Őrizzük meg a nevét. Négy gyereket nevelt, (hogyan?, csoda), nagy energiákkal. Azt, hogy „szembe nézni”, azt, hogy nem ismerni a lehetetlent, tőle kaptam. Férjét még visszahozta a frontról, hogy a karjai között hallhasson meg. A gyerekei kezébe diplomát adott. Magatartásformáját, akaraterejét, intelligenciáját, ki tudja, honnan, kitől hozta. Én ezt tőle és édesanyámtól kaptam. Hogyan kell szeretetet adni. Amikor apám kiskorunkban elment, úgy aludtunk, hogy anyám középen, Miklós az egyik, én a másik oldalán. Átkarolt minket. Reneszánsz festők képein látni ilyet.

Amire a leginkább emlékszem (emlékezni akarok), hogy mindig várt. Alig észrevehető aggódással, leheletnyi, senkit sem zavaró izgalommal, és…, süteménnyel. Takarítás közben, főzés közben énekelt. Becsületesség, őszinteség, új és új célok kitűzése, ezt adta. Ágy talán érthető, hogy mindig mást, újat akartam én is. Az egyik edzés után jöttünk haza a fiukkal. Egyikük Miklós volt. Beszélgetés. Te mit akarsz elérni?Hát!?Benne lenni az első hatban. Én:olimpiai bajnok akarok lenni. Csend. Lecövekeltünk néhány pillanatra. . Miklóst, egyszerűsítsük le a dolgot nagyon szeretem. Két testvér, mindkettő birkózó. Kezdetben a 21 hónapos többlet sokat jelentett, lassan egyenlítődött ki. Sokat dolgozott, csak később Budapesten kezdte komolyan venni a birkózást. Küzdőképessége fantasztikus, hajlékonysága jobb mint az enyém, de az általános mozgáskultúrában, technikában, a „készségben” én sokkal jobb voltam. Gyerekként többször verekedtünk. Elvert. Sokszor találkoztunk az edzéseken. Ez nem sakk,itt olykor vér folyt. Mérközést nem vállaltam vele. A világ legszebb, legfontosabb szavai között tartom számon azt a szót, hogy „testvér”Ez állított meg mindig. . Ma is szeretem ezt a döntésemet.

Sárvár. Petőfi Sándor általános iskola 6-7 éves lehettem, amikor korom minden lendületével beleszerettem a tanárnőmbe. Egy életre megsértődtem- miközben az osztály legjobb tanulója voltam- ,nem kaptam meg tőle a bizonyitványomért járó puszit. Ebből, tőle tanultam meg, hogy az ember tanítványainak, miközben igényes, nem csupán a tudását, a szeretetét is átadja.

Szombathely, Nagy Lajos gimnázium. Erős közepes, oroszból meghúztak, már a sportot tudtam magaménak. Villanyszerelés,18 éves koromban Budapest, technikum, majd elindultam a jogi kar irányába. Az aula. Én Sárvárról, itt lennék?A felvételin vitatkoztam Sárándi professzorral, konokul meggyőződve álláspontom helyességéről. Végig hallgatott, majd a maga szelíd, csendes modorában:Ugye elhiszi, hogy nem magának van igaza?Felvettek. Megszereztem az áhított doktori címet. Ezt még Sárvár ösztönözhette.

Vidék? Budapest?Nincs pontos válaszom. Amikor-később- bírkóztam, soha nem érdekelt, hogy szegedi, mezőkövesdi vagy fővárosi az ellenfél, hogy milyen tájszólásban beszél. A minősége érdekelt. A tudása. De most is „visszajárok”. A közeg kevésbé hamis, kevésbé manipulált. „Te, figyelj ide, emlékszel?”, mondja valamelyikünk, én körbe nézek az asztal melletti társaságon, a bennem őrzött arcok rákopírozódnak a régiekre. Az esetek többségében nagy a hasonlatosság. Ez az én világom?Valószínüleg ez.

Mániákusan olvastam. Egy csellel kikéredzkedtem a konyhába aludni, de a fény beszűrödött anyám szobájába. Egy korhadt faláda, kendővel letakarva, alatta a gyertya és én. Édesanyám tudhatta. Látta, értette a rohanásomat, hogy mindig valamit magam mögött akartam hagyni, hogy vonzanak az ujabb és ujabb útjelző táblák. Okosan engedte. Néha szólt: Édes fiam, miért sietsz?

Miért éppen a birkózás?

Úgy hiszem a birkózás „ősi” emberi tevékenység. Megfogalmazhatom így is: leképezi életünket, tartalmát, stílusát. Fantasztikus, személyiséget formáló tevékenység. Nagyjából azonosan erős, azonos súlycsoportú emberek, közel azonos képességekkel, minden segédeszköz nélkül küzdenek egymással. Legyünk néhány mondat erejéig szakszerübbek. Egy adott,pontos szabályok által körülhatárolt területen folyik a küzdelem. Az esetek óriási többségében a fair play szabályai szerint. Erre, szakemberek (bírók) ügyelnekTest test elleni küzdelem. Látszólag. De van egy „belső látásod”. Hozod magaddal az elképzelésed. A stratégiád, a taktikád. De hozza a másik is. Ágy, állandóan változó körülmények között, változó ellenfelek ellen, másodpercek alatt változó szituációkban kell az elképzelésed érvényre juttatnod. A fizikain túli, hihetetlen szellemi játék. Vegyük a 100 méteres síkfutást. Koncentrálás,start és egy levegővétel alatt lefutod a távot. A salak vagy a tartán ugyanaz, gondolkodnod közben nemigen kell. Nem az előkészületek erőfeszítéseit, a siker nagyszerűségét vitatom. Esztétikailag gyönyörű,legyen az Tim Mongomery vagy Marion Jones. De ez egy másik sport. Egyszerűbb. Nem a „teljes” ember van a pályán. Az élet egy vékony szeletét látod. A gyorsaságod versenye ez. A birkózásnál az „egész”.

Egy konkrét példa. 1972. A helyszín München. Olimpia. Reggel hatkor mérlegelsz. Vissza a szobádba, várod az edződ, hozza a sorsolásod. Vársz és imádkozol, hogy bárki, de ne Nazarenko legyen az első ellenfeled, aki kedves,baráti és szívesen mesélsz róla majd a gyerekeidnek, hogy ő volt a világ valaha élt egyik legjobbja a te súlycsoportodban. De a szőnyegen…Jön az edződ. Mondja, hogy Varga Jánosnak ki az ellenfele, Kiss Ferié ki, testvérednek kit adott a sors. Egyre gyanakvóbb leszel. Már három perce beszélt. Felnéztem. Nazarenkoval kezdesz, de nem érdekes…Ezer volt csapott meg. Egy mondatom maradt. Hagyjál lógva, kérem, senki se jöjjön be hozzám.

Feküdtem. A mennyezet vakítóan fehérre volt festve. Azon pergett le, mint egy film, az addigi életem. Ezerszer lejátszottam a mérkőzést, mindegyiket elvesztettem. Van egy furcsa állapot. Az ember egyszerre az önhipnózis állapotába kerül. Ez történt. Kipattantam az ágyból, halálos nyugalom, lejátszottam újból és megvertem. Mindenki tudta, hogy ez az első mérkőzés, de ez az olimpiai döntő. Már felkészült voltam. És akkor jött a tragédia, az izraeli sportolók elleni embertelen merénylet. Tucatnyi halál. Az élet megszünt. Egy nap múlva döntés, az olimpiát folytatni kell. A mérközés. Megnyertem. Közben szóltak:Egy úr keresi. Tizennyolc év után megjött az édesapám. Minden „szerepből” kiestem. Hogy mi történt a Nazarenko elleni mérkőzésen nem tudom. . Amikor vége volt ,nem a lépcsőn mentem le. Leugrottam a dobogóról és az öltözőben ébredtem fel, félóra múlva. A többi mérkőzés, eredményhirdetés. Himnusz. Talán megfogalmazható. Az ember áll a dobogó legtetején. Mint mikor a hegymászó, maga mögött hagyva utolsó társát is, feljut a csúcsra. Idegileg, fizikailag nem önmaga. . Kiürülve. Aligha felfogható. Nem Hegedüs Csaba áll ott. Egy magyar, akit megmutatnak a világnak és aki fejet hajt országa előtt. Keveseknek adatik meg. Az agyadban hihetetlen kuszaság. Aztán rendeződnek a dolgok. Rájössz, hogy megérte. Hogy okosan, szépen tetted, amikor lemondtál életed nagyobb részéről, hogy azon a dobogón hallgasd a Himnuszt. Hogy megérte többször meghalni és feltámadni. A terhelésen túli terhelések elviselhetetlensége, Sikertelenségek, kudarcok. Mert a küszöbig szinte bárki elérhet. És te átlépted.

A bíró, a közönség. Egy nagy színház. Megmérettetsz. Olyasvalamit produkálsz, amit a színész nem tud. A közönséget aligha látod. Hallod, ha hazai pályán vagy, tudod is. A bírót alig. De látnod kell, mert „be kell csapnod”. Nem mindegy, hogy hol van, honnan néz. Néhány dolgot látnia kell, néhányat nem. . Én úgy tudom, úgy látom a birkózást, hogy az egy nagy fa . A kezdet (8-10 éves kor) a gyökerek. Szaladok, kúszok, felkészülök. Még csak játszom a nagyot. 16-17 évesen a törzs. Ki-ki, adottságának megfelelően elindul a kötött – vagy a szabadfogás felé, a korona kezd kiterebélyesedni. 20-22 éves kor körül megtanuljuk, ami megtanulható. A kombinációkat,a támadó, védekező technikát. De ezt elérhettük mindketten, akik szemben állunk egymással. A feladat? El kell érnem egy, vagy több ponttal többet, tust. Vissza kell térnem az alapokhoz, amit a bírónak nem feltétlenül kell látnia. Az eszem következik. A tulajdonomban lévő „csomagból”, a variációk tömegéből kiválasztja azt az egyet, amivel több vagyok. Fizikum és szellem tökéletes harmóniája. Ezért mondom, hogy a birkózás az egyik legszebb, legkvalifikáltabb emberi mozgást (embert!) igénylő sportág, ami- engedtessék meg az elfogultságom-utánozhatatlan. Ilyenek?Néhány a sokból. Varga János, Polyák Imre,Gáspár Tamás, Sipos Árpád. És talán az az egyetlen. Kozma István.

A lehetetlen megközelítése

Erős hitem van, istenfélő vagyok. Külsőségeit nem gyakorlom naponta, ahhoz túl sokat tapasztaltam. Amin átestem ezt erősítetteAkaratomat a hit segítette. Amikor a baleset után lementem a kórház lépcsőin öt emeletet, szinte önkivületi állapotban, amikor az első edzésen eldobtak és -félelem?,szorongás?, netán mulatságos lenne?-, arra gondoltam, hogy merre lehetnek a belső részeim, abban az addig rendszerben lévő egészben, hogy meg kellett küzdenem egy mélyvénás trombózissal és sorolhatnám…Felülírtam az orvosi szakkönyveket. Megtanultam, hogy minden képlékeny folyamat csak utólag lesz tény. Még két európa bajnoki aranyérmet nyertem. Rögeszmésen motivált, nyerni. Érezni, hogy kellek.

A család nagyon sokat segített. Feleségem Mariann, nála tisztábbat, őszintébbet nem ismertem. Megérdemeltem?. Szülei: Gombos Kati, Sinkovits Imre. Bejöttek a kórházba. Velük az akkori legfontosabb, a fény érkezett, így éreztem. És harmónia. Híd a világgal. Szeretet, ezt kaptam. Szeretet, tisztelet, ezt adhattam viszonzásképpen.

Szerencsés ember vagyok. Összetalálkoztam ezzel a küzdősporttal. Első látásra szerelem. Megtisztelt a legnagyobb eredményekkel, így megmutatta a célt. Arra, hogy az eredmény a lényeges. Ez a perdöntő és ezt csak kőkemény munkával lehet elérniHogy ki kell válni. Soha nem akartam „x” vagy „y” lenni, mindig Hegedüs Csabaként akartam a magam útját járni. Megvagyok magammal. Tudom a hibáimat, erős köszönő viszonyban vagyunk egymással, de ha belenézek a tükörbe, arra gondolok, hogy harmóniában vagyok a környezetemmel, magammal. Alakját változtató erkölccsel sokszor találkoztam. Mára kialakult egy egyedinek, tisztának érezhető magántulajdonom ebből.

Nem vagyok könnyű ember. Ragaszkodom a fordulatszámomhoz. Gyűlölöm az igénytelenséget és ezt a három szót, „nem”, „nincs”, „nem lehet”. Hiú vagyok. Adok magamra, talán túlzottan is. A hajamnak, a körmömnek, a ruhámnak, a cipőmnek rendben kell lennie. Mindig. Amit szeretek ebben, az az eredményességem után folyamatosan induló hiúság. A másság után vágyakozó hiúság. Versenyzés, edzés, vezetés. Voltam az ország legjobb sportolója, az év edzője és szeretnék- gyerekes lenne?- az év elnöke lenni. Nem a cím érdekel, a produktum.

A művészetekkel jól megvagyok, az idővel értek nehezen szót. Most például megrendezzük minden idők legnagyobb világbajnokságát. Legyen három fogásnem. Lett. Legyen benne verseny az utánpótlásnak. Lett. Legyen benne sportorvosi konferencia. Elmentem Berkes István professzorhoz. Lett. Legyen sporttörténeti kiállítás, legyen VB park a gyerekeknek. Lett. Kössük össze a sportot a művészettel, ez a hobbim. Arra gondoltam, nem véletlen, hogy a szobám falán Ady idézet van. Megtörtént. Elképzelni, kimondani, megvalósítani. Sok emberhez szólni így, megmutatni a világnak az országot. Köszönet érte azoknak, akik segítettek, akiknek segíthettem.

Nem vagyok azért „más”, de egész életemben válaszolok édesanyám kérdésére: Hová , miért sietsz, kisfiam?Mindig magam mögött kell hagynom a már elvégzett munkát , kitalálni, megvalósítani egy újat. Ehhez a megvalósíthatatlanhoz közeli állapotot kell teremteni. Mindig úton lenni. Kérdeztél valami ilyesmit: Hol szeretnél lenni? Válaszolok: Útközben.

Boldogság?A gyerekeimmel-Bernadette, Olympia, Csaba- nagyon jól megvagyok. Barátaim vannak, jók. Érezheted, ahogy beszélgetünk, nem kell ehhez mindennap találkozni, az érzés, ha szükség van rá, akár a tettek szintjén is marad. De nem vagyok naív. Látom az érdeket, megismertem. Tudom, hogy mikor, miért szól sűrűbben a telefon és mikor halkul el. De csak átmenetileg érint meg. Soha nem érdekelt a szomszéd tehene…Elégedettség? Az utam nem volt bársonyszőnyeggel letakarva, olykor kikövezve sem. Sok harcom volt, köztük méltatlan is, de fantasztikus, emberfeletti örömök, sikerek. Amit elhatároztam, azt kikényszerítettem az élettől. Válaszolnék. Igen,azt gondolom, elégedett vagyok.

László György