Forrás: Népszava

Állam. Nemzet. Nép. A három fogalom nem egy és ugyanaz — mondta el előadásában a Mindentudás Egyetemén John Lukács, az Amerikában élő neves történészprofesszor.

Nagyjából helyes az a megállapítás, hogy 1526-tól 1918-ig, és aztán 1944-től 1989-ig független magyar állam nem létezett. De hát teljesen független állam, pláne kisállam illúzió, nem létezhet, de nem is létezett soha. Legyünk őszinték! Mi volt az ára az 1918-ban bekövetkezett magyar „függetlenségünknek”, az Ausztriával lévő közjogi függőségünk megszűnésének? Nagy-Magyarország megszűnte.

Itt jutottunk el az állam és a nemzet történelmi viszonyához. 1918-ban a régi Nagy-Magyarország fenntartása lehetetlenné vált. De ha 1918-ban és mindjárt azután a nemzet akkori vezetői és politikusai nem lettek volna gyengék és gyarlók, akkor Magyarország határait nem teljesen Trianon szabta volna meg. Trianon volt a magyar állam legújabbkori legnagyobb tragédiája; de e tragédia nem volt független a magyar nemzeti gondolat- és szólamvilág hiányosságaitól, sőt abból következett. Erre mutatott rá Szegfű Gyula az 1918-1920-ban fogalmazott Három Nemzedék című könyvében. Ezen éles és keserű tollal megírt nagy műnek a lényege az, hogy 1830 után három politikai nemzedék váltotta egymást, s mindegyik gyarlóbb volt mint elődje. A végeredmény: összeomlás, forradalom, katasztrófa. De lássuk ugyanakkor azt is, hogy 1920 előtt, sőt azután is, a felelőtlenség, világnézeti demagógia és emberi gyarlóság nem csak a baloldalon létezett! Kun Béláék rövid uralma hamar megdőlt. De ez a csekély számú és népszerűtlen társaság nem a magyar Nemzeti Hadsereg, hanem a közelgő románok elől futott el Budapestről, ahova aztán hónapok múlva Horthy Miklós és serege is csak akkor masírozott be, miután a románok elvonultak onnét. 1918-1920 így lett nemcsak a magyar állam, hanem a magyar nemzeti politikai jellemiség katasztrófája, mélypontja.

Ez vezetett – bár nem egyszerűen, és nem egészen közvetlenül – az 1944-45-ben bekövetkezett második magyar katasztrófához. Mert az is, sok tekintetben egyszerre és együtt, az állam, a nemzet és a nép katasztrófája volt. Horthy Miklós nem diktátor, nem nemzetvezető, hanem a szó pontos értelmében államfő volt. Minden gyengesége ellenére 1938 után ahhoz a, sajnos, nemzeti kisebbséghez tartozott, amelynek szemében a legfontosabb feladat már nem Trianon revíziója, hanem a Német Birodalommal szembeni magyar függetlenség védelme és megőrzése volt. De 1944. október 15-én bebizonyosodott, hogy Horthynak nem csupán személyisége, hanem tekintélye is kevés ahhoz, hogy a magyar államnak egy, már bukófélben lévő nagyhatalommal szembeni valamelyes függetlenségét megtarthassa.

Állam. Nemzet. Nép. Történetük nem ugyanaz. Ezt a magyarok hosszú és keserű tapasztalatokból tudják. Például az 1867 utáni kiegyezés korában nem volt teljes magyar függetlenség, nemcsak a nemzetiségek, de a magyar nép jólétének kérdései is megoldatlanok maradtak, mégis talán lényegesebb az, hogy az 1867 utáni kor a nemzet – még inkább, mint az állam és a nép – nagy felemelkedését jelentette. Ennek egy bizonyítéka volt az akkori magyar asszimiláció. Egész Kelet- és Közép-Kelet-Európában, egy-két parányi kivételtől eltekintve, Magyarország volt az egyedüli, ahol a korábbi önérzetes és a népi lakosságtól ridegen elzárkózó németajkúak – minden magyar erőszak nélkül – asszimilálódtak, beilleszkedtek a magyar nemzeti és nyelvi közösségbe. Nem térhetek ki a kényes, úgynevezett zsidókérdéstől, amely – sajnálatosan – a politikai, sőt világnézeti szembenállások mélyén ma is létezik. Minden magyarnak tudnia kell, hogy a zsidók magyar asszimilációja Európán belül majdnem páratlan volt!

A két világháború között a magyar nemzet és a magyar nép viszonya egyre inkább átfedi egymást, majd 1945 után a nép és a nemzet különbözőségei megszűnnek. A még most is formálódó és – nagyjában, bár nem teljesen – osztálytalan társadalomban nemzet és nép ugyanazzá vált. Társadalmi különbségek léteznek, de a nemzet és a nép azonosulása, sőt, a nemzetet elsősorban politikailag képviselő osztály megszűnése a tömegdemokrácia korában alig vitatható. Magyarország sorsát 1945-ben nem osztályharcok, nem politikai vagy társadalmi küzdelmek, hanem a világhatalmak döntötték el. Ám, ha Magyarországot 1945-ben nem a Szovjetunió, hanem az angolszász hatalmak hadseregei szállták volna meg, az ország, a nemzet, a nép ugyan sok szenvedéstől megszabadult volna, de sok minden, ami Magyarországon bekövetkezett, beleértve a nemzet és a nép lassú összeolvadását, ha más módon is, bizonyosan megtörtént volna.

.