Forrás: Magyar Hírlap

Vidéki levelek

Amióta csak azt gondoljuk, hogy a költők a világ titkos törvényhozói, hogy a művészet felnyitja a szemünket, hogy olyan összefüggéseket tár föl és olyan világokat mutat meg nekünk, amelyekre mind ez idáig vakok voltunk, a művészet par excellence provokáció. Nem mindig gondoltuk így, és nem is biztos, hogy ezer év múlva is így fogjuk gondolni – bár belátható időn belül nem tűnik elképzelhetőnek, hogy a nyugati művészet kilépne erről a pályáról.

Más filmeket csinálni, más képeket és más zenét, mást írni és másképp, mint ahogy az előttünk járó nagyok tették. Elrugaszkodni az adott hagyománytól, és ugyanezzel a mozdulattal egyben továbbgondolni, életben tartani a hagyományt. Amit megcsináltak előttünk, az már passzé; valami újat kell kitalálni, esetleg váratlanul visszanyúlni valami régi, elfeledett dologhoz, újra fölfedezni a szunnyadó tradíciót. Mindegy, a lényeg az, hogy felrázó, emlékezetes művet hozzunk létre, hogy új tapasztalatokra tegyünk szert. Változtasd meg élted.

A modern művészet általában véve a hagyományt provokálja, de létezik a művészi provokációnak egy szűkebb fogalma is. A botrányt keltő provokáció, a tabusértés mint művészi eszköz. Olyasmit céloz meg, ami a társadalom érzékeny pontját érinti, ami sérti a közbeszéd etikettjét, ami elevenbe vág.

Kakából katedrálist.

A jól irányzott provokáció természeténél fogva indulatos visszhangot vált ki, és jó alkalmat ad arra, hogy gyors ütemben öt-tíz flekkes publikat termeljünk a művészi kifejezés szabadságáról. Zvi Mazel, Izrael stockholmi nagykövete szétrombolja Dror és Gunilla Sköld Feiler alkotását (Snow White and the Madness of Truth), a vérvörös tóban úszó hajót, amely egy öngyilkos terrorista lány fényképével van feldíszítve. Semjén Zsolt tiltakozik Marilyn Manson budapesti fellépése ellen. Néhány kritikus erkölcstelennek ítéli Charlie Chaplin zavarbaejtően hiteles női szerepalakítását az A Woman című, 1915-ös rövidfilmben (nálunk Charlie kisasszony címmel szokták vetíteni).

Ki ekével, ki kalapáccsal, tollal.

(A rózsa, mely a házad udvarán virul, nos, bakker, a rózsa illatával.)

Nem akarom megítélni ezeket a műveket (akciókat), és nem kívánok véleményt nyilvánítani a tiltakozásokról sem. Ezúttal más érdekel: az a gyakori félreértés, amellyel a hivatásos műértelmezés kezeli ezeket az eseményeket.

A hivatásos műértelmezők körébe magam is beletartozom, ideje lesz hát többes szám első személyre váltani.

Tehát: a művészi provokáció és a provokációt követő tiltakozás együttesét igen gyakran helytelen módon, a szituációt teljes mértékben félreértve kezeljük. Ez a félreértés egyfajta felvilágosító olvasat formájában jelentkezik. Mélyen a terepasztal fölé hajolunk, egyik kezünkkel félretoljuk az izgatottan handabandázó tiltakozók tömegét, a másik kezünk mutatóujjával az ég felé bökünk. Háborogtok, apró hülyék, de voltaképpen fogalmatok sincs arról, hogy mi folyik itt. Ez a műalkotás erre meg erre meg erre hívja fel a figyelmet, a benneteket fölháborító külsőségek mögött észre kellene venni az Igazmondásra Irányuló Vágyat / a Kényelmetlen Tanulság kimondásának igényét / a páratlan Egzisztenciális Tapasztalatot / a váratlanul kibomló és felragyogó Szépséget stb. stb., nem kívánt törlendő.

Még ha igazunk van is, és a provokatív mű a fentiekre irányul, valami alapvetően fontos dolgot akkor is szem elől tévesztünk az efféle magyarázatokkal.

A műalkotás „lényegét” a provokáció „külsődleges” formájától elválasztó, felvilágosító értelmezés, miközben védeni igyekszik a művet az erkölcsi vagy politikai – egyszóval nem esztétikai indíttatású – támadásoktól, éppen a provokáció gesztusát fogja megszelídíteni. Elválaszt „helyes” és „helytelen” olvasatra, noha a provokáció lényege, hogy mindkét olvasatot – az izraeli nagykövetét, Semjén Zsoltét és a szexuális orientációjukban elbizonytalanított korabeli filmkritikusokét is – érvényben tartsa. Hogy éppenséggel ne válassza szét a felháborító formát a belőle lepárolható tartalomtól.

Valójában valahol az esztétikai és nem esztétikai olvasatok ütközési pontján kellene keresgélnünk, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a felháborodott tiltakozók álláspontjáról. Ha az ő szempontjaikat lehámozzuk az adott műről, végső soron magának a műnek teszünk rosszat, domesztikáljuk és klasszicizáljuk szegénykét.

Bekeretezhetjük, és mehet a múzeumba.

Az agg Marilyn Manson elhelyezi a tenyere nyomát a Hírességek Falán a Pizza Hutban.

Keresztesi József

kritikus