Forrás: Népszava

Hadd beszéljek három dologról. Az első egy életkép. Tegnap reggel miközben repülőgépünk ereszkedett a bukaresti repülőtér felé, már látni lehetett a házakat, az udvarokat, a portákat. És látni lehetett a munkába, iskolába siető embereket. Olyanokat, akik – onnan felülről nézve – élhettek volna bárhol másutt is Európában.

Aztán leszálltunk Bukarestben, és első utunk Snagovba vezetett, hogy megkoszorúzzuk vértanú miniszterelnökünk, Nagy Imre emlékművét. És miközben mentünk Snagov felé, áthaladtunk két-három kisebb falun. Az egyik faluban, az árok partján egy idős asszony tolta a biciklijét, viseltes ruhában, hosszú, kék köpenyben, és kardigánban. Olyan volt, mint bármely asszony valahol Magyarországon, mondjuk Békés megyében, a Nyírségben, vagy valahol Csongrádban.

Olyan asszony volt, akin látszott, hogy bizony sok terhet cipelt a vállán. Nyilván volt öröme, és volt bánata is az életben. Ha volt öröme, akkor mi volt az? Megtalálta a párját, gyerekei születtek, picit gyarapodtak, majd a gyerekek megtalálták az ő életük párját, és ment tovább, előre az élet. Nyilván voltak szép adventek, karácsonyok, keresztelők, voltak közös örömök. A bánatok hasonlóak voltak, mint nálunk. Aggodalom ezért vagy azért, ha esetleg nem jól mentek a dolgok.

Be kell, valljam Önöknek, azt gondoltam ott, Snagov felé, hogy ez az asszony – akiről fogalmam sincs, magyar-e vagy román, esetleg szász, vagy zsidó – vajon mit gondol az életről. Mit gondol rólunk, politikusokról? Azok a kérdések érdeklik-e őt, amelyektől a leghangosabb a mi világunk? Vagy azt mondja, hogy Ti, akik bennünket képviseltek, nektek egy dolgotok van: az, hogy legyen több nyugdíjam, hogy a gyerekeimnek legyen munkahelye, legyen nyugodtabb élet ebben az országban.

Vajon tényleg az lenne ennek az asszonynak legnagyobb baja, hogy más nemzetiségű ember él a szomszédjában – ha magyar volt, akkor román, ha román volt, akkor magyar? Nem hiszem. Mi, politikusok akkor tesszük jól a dolgunkat, hogyha ezt soha nem tévesztjük szem elől. Hogy a mi bajunk ebben a térségben nem az, hogy ki román, és ki magyar. Sőt, amikor úgy gondoltuk, hogy ez a bajunk, akkor kiderült, hogy ebből csak még nagyobb bajokat csinálunk egymásnak. És nem igaz, hogy nem lehet megérteni – ezután a nyomorúságos és igazi sok szenvedést hozó XX. század után, ahol százezrek és milliók pusztultak el származásuk, meggyőződésük miatt -, hogy a saját hitünk nem lehet fontosabb, mint annak elfogadása és annak megértése, hogy másoknak is van saját hite.

Nem az a szabadság, hogy én mondom a magamét. Az a szabadság, hogy van elég erőm elviselni, hogy létezik az enyémtől különböző világ, és van bennem kellő tehetség és bátorság elfogadni azt. Ha valami, akkor ez a szabadság.

Magyarnak lenni nagyon jó. De magyarnak lenni nagyon nehéz. Gyanítom, hogy nehezebb itt magyarnak lenni, mint otthon. Ha most nem itt találkoznánk, és nem a magyar miniszterelnök beszélne itt, hanem, mondjuk, Tariceanu miniszterelnök úr, akkor valószínűleg azt mondaná, hogy románnak lenni nagyon jó. De románnak lenni nehéz. És, hogy Magyarországon románnak lenni, vagy Moldvában románnak lenni talán nehezebb. Muszáj ezt értenünk.

Muszáj ezt értenünk, mert egyetlenegy módon tudunk előrejutni. Az egyetlen mód, hogy elvárhassuk, hogy megértés, nyitottság irányuljon felénk, hogy ugyanezzel a megértéssel, nyitottsággal fordulunk mások felé. Egyetlen módja az összekapaszkodásnak, hogy megértjük: mindenki egyformán fontos. Fontos magyarként is, még akkor is, ha mást gondol, mint mi. És fontos akkor is, ha nem magyar.

Tudnék ezer olyan dolgot mondani, amivel igazán sokan egyetértenének itt, a teremben. De tudom, hogy nagyon sokan nem értenének egyet vele a terem falain kívül – itt, Nagyváradon, sőt, odahaza, Magyarországon sem.

Mert nem ahhoz kell tehetség, Hölgyeim és Uraim, hogy olyan mondatokat mondjunk, amelyek egymillió ember igazságát visszhangozzák. Ilyen mondatot tudok mondani sokat. Ahhoz kell tehetség, hogy 15 millió ember igazságát tartalmazó mondatot mondjunk.

Az elmúlt napokban jó néhányszor emlegettük József Attila A Dunánál című versét. És e vers igazsága kapcsán azt, hogy bizony itt, a Duna mentén olyan mondatokat is kell tudni mondani, ami nem 15 millió ember, hanem 100 millió igazságát képes kimondani. Ilyen mondatokat kell közösen kitalálnunk, mert ez a dolgunk. Van, aki azt mondja, hogy csak az enyéimért vagyok felelős. De kik azok az „enyéim”? A Partiumban lakók? A Székelyföldön élők? Vagy az „enyéim” azok, akik az országhatáron belül laknak, és esetleg vitatkoznak velük? Vagy fontosak azok is, akik Európának ezen a vidékén laknak – az „enyéim” ők is? Akik közül sokan, amikor csak és kizárólag a maguk igazságát hangoztatták, előbb-utóbb mindig konfliktus lett belőle? Valóban nem tanultuk volna meg, miről szólt a XX. század?

Konfliktust kirobbantani, bizonytalanságot teremteni könnyű. Azonban biztonságot teremteni annak az asszonynak a snagovi úton, és evvel együtt prosperitást biztosítani az „enyéimnek”, a családomnak, a falumnak, a megyémnek, az országomnak, ennek a régiónak – lakják ezek vagy azok -, az viszont nagyon nehéz.

Felkorbácsolni az indulatokat? Az könnyű. Tudok én mondani három olyan mondatot, Hölgyeim és Uraim, hogy a vállukra emeljenek itt. Tudok mondani ilyet, de előbb-utóbb le kell, hogy tegyenek, és azt kell, hogy mondják, hogy „Miniszterelnök úr, akkor csinálja is meg… De úgy, hogy ne csak nekünk legyen jó, hanem mindenkinek a régióban! Na, akkor jönnek a bajok.

Amikor cselekedni is kell, nemcsak beszélni, amikor nemeket is kell mondani, nemcsak igeneket, akkor jönnek a kihívások. És nem érdekes, hogy mit mondanak a hangoskodók, hanem ide kell jönni, közös kormányülést kell tartani, ki kell nyitni a határokat, támogatni kell az Európai Unióba igyekvő Romániát.

És nem igaz, hogy előrébb való az autonómia, mint az autópálya. Nem igaz: autópálya is kell. Autonómia is kell. Egyezség alapján, tárgyalás alapján, amit el lehet fogadtatni. Azzal a bölcsességgel, amit azok is képviselnek, akik ott ülnek a kormányban. Az RMDSZ-ről beszélek, amelynek van felelőssége a végrehajtásban is. Mert akinek nincsen felelőssége a végrehajtásban, annak könnyű beszélni.

Össze kell hangolni az autópályák építését! El kell érni, hogy Verespatakon csak úgy mehessenek a dolgok, hogy abba beleszólhatnak a szomszédos országok is. Hogy a két ország következő tíz évre vonatkozó fejlesztési terveit, utak, városok építését összehangoljuk. Nem külön román meg magyar tervnek kell születnie, hanem a térségnek kell közös programot adnunk.

Nagy dolgok ezek? Talán nem, de évekig nem változott semmi, most meg igen. És tudják, mi kellett ehhez? Az, hogy ne kioktassuk a másikat. Hogy ne a másik orra alá dörgöljük a saját igazságunkat, hanem legalább annyit elismerjünk, hogy talán neki is van igazsága.

Hogy ehhez a politikához kompromisszumokat kell kötni? Igazuk van. Hogy ez a politika nem ígér megváltást holnapra? Igazuk van. Megváltást holnapra csak a hamis próféták ígérhetnek. És én nem akarok hamis próféta lenni. Olyan vezetője kívánok lenni Magyarországnak, olyan képviselője a magyar nemzetnek, aki érti, hogy felelőssége nem egyszerűen a máért, végképp nem a tegnapért, hanem a holnapért van.

Ha valamiben történelmi a magyar-román kormányülés, akkor ez az: magyarok és románok a történelmükben először voltak kellően bátrak ahhoz, hogy kimondják, lehet, hogy nektek is van igazságotok. Ez talán nem olyan kivételes mondat, csak éppen várni kellett rá egy pár évszázadot. És mihelyst ki merték mondani, rögvest meg mertek állapodni olyanokról is, amelyekről korábban nem.

El lehet dönteni, Hölgyeim és Uraim: hogy ezt az utat választjuk, vagy egy másikat. Én mindenesetre ahhoz keresek szövetségeseket, ahhoz keresek barátokat, hogy ezt az utat lehessen választani.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2005. október 21-én, Nagyváradon elmondott beszédének szerkesztett változata