Kiss Ádám 2005. október 24. 07:27
Az utcára vonulók a történelmi emlékezet köntösébe bújtatott kampányrendezvényeken találhatják magukat, ahol ballonkabátos politikusok szobortalapzatokról küldözgetnek kódolt üzeneteket egymásnak.
Február elsejét a köztársaság napjává, munkaszünet nélküli „emléknappá” kívánja nyilvánítani a kormány, Bozóki András kulturális miniszter előterjesztésére. Az Országgyűlés ugyanis 1946. február 1.-én fogadta el az az évi 1. törvényt, amely az addigi királyságot demokratikus köztársasággá változtatta. A mostani hivatalos indoklás szerint 1946-ban „valódi demokratikus törekvés jelent meg,” különben is, 1848, 1918, 1946 és az 1989-es békés rendszerváltás „a republikánus gondolat láthatatlan kontinuitását mutatja.”
Ma Magyarországon számtalan állami ünnepnap és emléknap van. Ott van március 15-e, augusztus 20-a és október 23-a. Van ezenkívül emléknapja a holokauszt áldozatainak, van emléknapja a kommunizmus áldozatainak, van az aradi vértanúknak. Kis híján lett 2002-ben egy „függetlenség napja” is, a szovjetek kivonulásának emlékére, ez azonban meghiúsult. Most itt a legújabb ötlet, a köztársaság napja. Aminek sok értelme nincsen.
Az állami/nemzeti emlék- vagy ünnepnap elvileg olyan vonatkoztatási pontot jelent, mely valamilyen múltbeli esemény kapcsán a társadalom egységét fejezi ki, illetve emlékeztet a közös múlt egy elemére. Más, boldogabb népekkel ellentétben nekünk eleve három nemzeti ünnepünk van. Ebből kettő esetében egyáltalán nincs konszenzus arról, hogy mit is ünneplünk. Augusztus 20-a egyszerre az államalapítás, az új kenyér, és az alkotmány ünnepe. Október 23-án pedig az 1956-os forradalomra, és a köztársaság 1989-es kikiáltására is emlékezünk – tehát köztársaság-ünnepünk is van már.
Az is bebizonyosodott, hogy a magyar társadalom jó részének ezek az évfordulók semmit se jelentenek. Ahogy a Kádár-korszak-beli ravasz TV-műsorpolitikának köszönhetően március 15-én otthon ültek, és Gojko Mitic, az NDK-Winnetou kalandjait vagy a Kőszívű ember fiait nézték, úgy ma sincs ez másképp. Az utcára vonulók pedig a történelmi emlékezet köntösébe bújtatott kampányrendezvényeken találhatják magukat, ahol ballonkabátos politikusok szobortalapzatokról küldözgetnek kódolt üzeneteket egymásnak.
Az új emléknap csak tovább erősítené ezt az állapotot. Már a dátum kiválasztása sem szerencsés. Nem hinném, hogy a zűrzavaros történelmi helyzetben végrehajtott, hamar eltiport és következmények nélküli februári aktus szimbolikus értéke nagyobb, mint például az 1918-as kikiáltásé, nem is szólva 1989-október 23.áról, a mai köztársaság születésnapjáról. Ennél is problémásabb az, hogy mi a csodára is emlékeznénk ezen a napon?
A kormány szerint ez a nap „a köztársasági eszme” napja lenne. Hát az meg mi? – kérdezheti erre bárki, jogosan. A rendszerváltás után megindult imázs-, identitás-, és szimbólumkeresésben a baloldalnak nem sok mindent sikerült felmutatnia. Csekély eredményei közé tartozik a köztársasági eszme nevű frázis is, amiről talán még a bennfentesek sem tudják, hogy pontosan mit jelent. A felvilágosodás kori racionalizmusban, a népfelség elvében gyökerező elmélet, a demokrácia, a politikai pluralizmus, szembehelyezve a jobboldal-kompatibilis Szent Korona-tannal? Az un. átlagembernek persze nem kell értenie a magasröptű eszmei mondanivalót, de mivel a politika elméletileg érte van, elvárná, hogy mindezt úgy tálalják neki, hogy értse is.
Innen nézve tehát erős a gyanú, hogy itt csupán egy politikai nézet szeretne magának emléket állítani. Látott már ilyet a magyar demokrácia, emlékezzünk csak a korona úsztatására, meg a róla szóló vitára, ami azóta ugyancsak lefolyt.
Szóval mit is ünnepelnénk? Azt, hogy köztársaság lettünk? Vagy azt, hogy köztársaság vagyunk? Jó, de akkor valaki mondja meg, miért jó az, hogy köztársaság, és nem királyság? Akkor a nemzet egységét? Azt évente többször is ünnepeljük, a fent ismertetett hatásfokkal. Miért nem állt ki eddig bárki is, ha itt van ez az ötlet, hogy megértesse az emberekkel, miért van?
Igaz, ha magyarázni kell, hogy mire emlékezzünk, az már régen rossz.
