Forrás: ÉS

KOLOZSI LÁSZLÓ

Kutyák

Egy régi bölcs mondja: Ha egy igazhitű

egy másik igazhitűt szeret, akkor annak még a kutyáját is szereti.

Al-Ghazali: Az önzetlen szeretet

Vér, vér, vér

Sienai Szent Katalin jelmondata

1.

A kutyák miatt költöztem le Vayktornyára, kétezer-négy április huszonkilencedikén, egy héttel a nagyapám halála után.

Nagyapám mindig tudta, hogy melyik nap melyik szent napja.

Azt mondta volna: „Sienai Szent Katalin napján”*.

A halála után a kutyák egyedül maradtak. Nem volt kedvem semmihez sem, nem volt kedvem leszokni semmiről – akkoriban sokat dohányoztam, szinte minden este ittam egy vagy két, roszszabb esetben tíz korsó sört – egyáltalán, olyan állapotban voltam, hogy mindegy volt, hol élek, mi történik velem. „Rossz passzban vagy”, mondta volna a nagyapám, akit egyébként szerettem; lehet, hogy miatta is, nem csak a kutyák miatt, költöztem le, de ha megkérdezték – márpedig gyakran megkérdezték, nem csak a helybeliek -, azt válaszoltam, a kutyák miatt döntöttem így. Hogy legyen, aki etesse, gondozza őket.

Korábban nem volt semmilyen viszonyom a kutyákkal, a barátaim kutyáit megsimogattam, de még azt sem mondhatom, hogy kedveltem. Sohasem becézgettem kutyákat, valahogy hidegen hagytak a háziállatok, a nagyapáméknál a gyerekkori barátommal, Istivel, a tyúkokat köpködtük, vakartuk a disznók füle tövét, hordtuk a trágyát, a moslékot, de nem érdekeltek bennünket az állatok. Természetes volt, hogy ott vannak. Élnek, röfögnek, tojást tojnak és leszedik a másik hátáról a csulát. Tizenkettő voltam, amikor beköltöztem anyámmal a városba. Mindenki örült, hogy végre normális körülmények közt élünk. Volt fürdőszobánk, nem kellett lavórban fürödni, volt víz a lakásban, nem kellett a cigánykútra járni. Nem tudom, hogy én örültem-e; valószínűleg nem örültem annak, hogy kiszakadok az otthonnak tekintett környezetből, nem örültem a változásnak, de egyébként biztos örültem, mert mindenki más örült. Csöpi néniék is – anyám barátnője és a nálam jóval mokányabb fia, aki gyakran lebirkózott vagy fültövön vágott, amíg anyámék beszélgettek – panelben laktak, gyakran mentünk hozzájuk vendégségbe, de nem szerettem náluk lenni. Nem lehetett játszani a matchboxokkal, „akkor meg minek vannak”, gondoltam, unatkoztam, a szülők, Csöpi néni pasija, anyám aktuális pasija, ittak, többnyire török konyakot; ha nagyon feltűnően unatkoztam, foglalkoztattak bennünket, a fekvőtámaszversenyeket ugyan nem én nyertem, viszont megtanultam kártyázni. Tízéves koromban már olyan jól zsíroztam, hogy a szabad strandon megvertem három ismeretlen felnőttet, akik felháborodva rontottak rá anyámra, hogy milyen erkölcstelen, hogy csak elvtelen ember nevelhet kártyást a fiából, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, elvégre annyira jól játszottam, hogy felidegesítettem a felnőtteket. Később, évek múlva már ultipartikba is beszálltam. Hírem volt a Sportuszodában és a Tisza-parton. Nagy tehetségnek mondtak. Nem tudtam, hogy ez végül oda vezet, hogy szenvedélyemmé válik a játék.

Talán a kártyázásról akartam a legkevésbé leszokni, mégis egyedül azt hagytam el, amikor Vayktornyára költöztem. Álmomban már nem láttam ászokat, nem kombináltam, nem mondtam be durchmarsokat. Tücsökciripeléssel teli, forró mezőkön álltam, sárga falú kúriák mellett, és éreztem, hogy közeleg a vihar. Vagy mezítláb bóklásztam a határban, és hallgattam a falubeli kutyák riadt csaholását. A nyárról már nem csak a tök ász jutott az eszembe. Nem nosztalgiáztam, nem jutott eszembe folyton-folyvást a gyerekkorom, nem mintha nem lett volna jó Vayktornyán gyereknek lenni. Anyám nem volt aggódós anyuka, szabadon kószálhattam egész nap, vásott barátaimmal, dobálhattuk egymást békákkal, úsztathattunk tutajt az éren, bújócskázhattunk a határban, ugrálhattunk a szénaboglyákról, fújhattunk szappanbuborékot, focizhattunk kedvünkre. Egyszer téglával bevertük néhány ház ablakát, és sárral dobáltunk meg egy fogyatékos kisfiút. A szovjet emlékműnél volt egy tank, abba bújtunk gyakran, amíg a Tóthferinek meg nem csípte a tankban egy darázs a torkát. Kevés dologra emlékeztem. A Tóthferi fuldoklására igen. Emlékeztem a posta mellett egy rétre, a nyárfákra, a nyárfák mellett a traktorgumikra. Már nincsenek meg. Visszavonhatatlanul eltűntek, akárcsak a nők. Még emlékeztem egyikükre, másikukra – főleg Nádja hiányzott, akivel sokat utaztam; de lehet, hogy nem is Nádja, csak az utazások, hiszen Nádja hisztis volt, fékezhetetlen, csapkodott, féltékenységi jeleneteket rendezett – de már összemosódtak az emlékeim, már nem volt formájuk, csak színük, de a színeket sem mindig tudtam konkrét nőkhöz kötni. Tudtam viszont zenékhez. Nem szerettem zenét hallgatni. Slágereket, régi slágereket különösképpen nem. Emlékeztem a havas, befagyott érre, a szánkózásokra. Egyszer beszakadtam, és becsúszott a lábfejem az iszapba, nagyon fáztam, de nem szidott le az anyám. Karácsony előtt volt. Anyám egy Piaf-dalt hallgatott. Egyedül Piafot szerettem. Anyám halála óta Piafot sem. Semmit sem. A csöndet sem. Ne legyen semmi.

2.

Nem tanultam, mert minek. Anyám mindig azt mondta, „nem az iskolának vagy nekem tanulsz, hanem magadnak”. Magamnak meg minek. Nem akartam semmi sem lenni. Apám mindig azt mondta: „nem lesz belőled semmi”. Néhanap meglátogatott bennünket, maga elé parancsolt, megkérdezte, mit tanultam az iskolában, és szabályosan feleltetett. Magas, erős ember volt. Szőkésbarna göndör haja volt és nagy barkója. Mindig fekete gombos fehér ingeket hordott, és fekete szövetnadrágot.

A nagyapámat mindenki kedvelte, de apámtól inkább tartottak. Mintha csendesebb lett volna a falu, amikor leutazott Pestről. Egyenesen járt, kezét a háta mögött összekulcsolva, mint egy gazda, aki szemrevételezi a termést. Ha köszöntek neki, csak bólintott. A kocsmában olykor egyedül ült, és cigarettázott az ablak melletti asztalnál. A kocsmáros gyakran letörölte előtte az asztalt. Apám bólintott. Rendelt. Ha valaki odaült az asztalához, udvariasan fogadta, de keveset szólt. Mivel mindenki azt éreztette velem, hogy az apám nem akárki, tartottam az apámtól, és féltem attól, hogy igaza lesz, és tényleg nem leszek senki, de nem akartam valaki lenni, nem csakazértis, hanem azért, mert semmihez sem volt kedvem. Illetve lehet, hogy festő szerettem volna lenni, elég jól rajzoltam már óvodás koromban is, nem olyan pálcikaembereket meg pacákat, mint a többiek, de ezt soha nem vallottam volna be apámnak, attól tartottam, ha elé állok, és azt mondom, „én festő szeretnék lenni”, akkor végem van, mint a botnak. Megesett, hogy bokszolni tanított, pedig nem akartam bokszolni, és ha komolyabban eltaláltam, kegyetlenül megtorolta, viszont ha nem ütöttem meg keményebben, akkor azért ütött meg, mert nem vagyok elég kemény. Nem volt bonyolult ember. Az egyik idősebb kártyapartnerem, akinek a nevét sem tudom, egy rafinált és élénk kis öreg, aki állítólag kitűnő klarinétjátékos volt, és a maláj szimfonikus zenekarban is játszott évekig, azt mondta egyszer: „Ismertem apádat. Csoda, hogy normális vagy.” Ezen nevettünk akkor, ott a Fészek klubban, úgy fél hat tájban. A reggeli villamossal mentem haza, mások munkába mentek, szürke arccal álldogáltak mellettem, teljesen dermedten az álmosságtól és az élettől, kiríttam a tömegből. Arra gondoltam, milyen jó, hogy nem lett belőlem semmi.

3.

„A kutyákkal mi lesz?”, kérdeztem apámtól a halotti toron. „Ebek harmincadjára jutnak”, mondta. „Tudom”, feleltem, „a lakatos beadja a kulcsot, a kovács meg elpatkol”. Apám szigorúan nézett rám. „Nem kell neked ez a ház?”, kérdezte, „úgy se csinálsz semmit. Itt legalább otthon vagy. Termelhetnél valamit.” A kert alig volt nagyobb egy kézilabdapályánál. „Még meggondolom”, mondtam, amin apám láthatóan meglepődött. Legyintett. Nem lehet engem komolyan venni. Fűtő vagyok a napnál. Ezt már sokszor hallottam: azt hitte, vicces. A barátja, Kozma Sanyi, nevetett. Apám már alig tudott felállni, kapaszkodott széke támlájába, odajött hozzám, közel hajolt, éreztem whiskyszagú leheletét, éreztem, hogy nincs már benne szeretet, hogy nincs benne szeretet sem irántam, sem más iránt, nem akartam a szemébe nézni, mégis rápillantottam, és zavarba jöttem: mert arra gondoltam, hogy „csak ilyen ne legyek”; és jéghideg izzadságcsepp indult el a hónom alatt. Elfordítottam a tekintetem, nem is hallottam, amit mond, néhányan nevettek. És elhúztam a fülem, amikor megfogta. Nem dacból mondtam igent, hanem azért, mert mindegy volt. Sajnáltam a kutyákat, de nem ez volt a döntő. Jó ötletnek tűnt, odaköltözni, távol lenni mindentől, reggelente heverni a friss dunnában, ülni a kertben, a jó levegőn, szerettem az ottani nyers szagokat, a kolbászszagot, a frissen vágott fű és az eső szagát, a reggeli harmatot, a csillagokat. A csillagok ciripeltek, ha tiszta volt az ég. Arra is gondoltam, hogy a nagyapám miatt szerettem ezt a helyet; a nagyapám keze miatt. Szerettem a nagyapám érdes kezét: nézni vaskos ujjait, nagy, sárga körmét. „Rendben”, mondtam apámnak, „ideköltözöm, szívesen”.

Másnap összeszedtem a cuccomat, rendeltem egy kisteherautót. A sofőr nem mert áthajtani a fahídon, ezért lerakták a híd előtt a bőröndöket, a könyvespolcot, a banános dobozokat. A fahíd valóban törékenynek tűnt. Nem ismertem szinte senkit Vayktornyán. Isti, a gyerekkori barátom, Szegeden lakott. Aki elmúlt húszéves, az beköltözött egy közeli nagyvárosba. Itt nem lehetett csajozni. Nem volt mozi. A mozit Erica vette meg, a vegetáriánus amerikai írónő, aki, ha meleg volt, félmeztelenül biciklizett. Isti unokatestvérével, a cukrászda tulajdonosával, Janóval, jóban voltam. De annyira nem, hogy megkérjem, ugyan vinné már fel a csomagokat a házhoz. Az ér partján rossz volt az út. A járólapok egy részét felszedték, a fák gyökerei feltörték az utat, a sarki ház kerítése rádőlt az útra. Gyakran csavarogtak arrafelé kóbor kutyák, féltettem az enyémeket. Este tizenegy volt, mire mindent bevittem a házba, de nem bántam meg, hogy leköltöztem.

Nem voltam olyan állapotban, hogy bármit is megbánjak. A lakhelyem megváltozott, de az állapotom alapvetően nem: jó volt így. Jó volt így is.

A háznak három szobája volt, de csak kettőt használtam, a két egybenyíló nagyobbikat, amik a nagyapám ízlését tükröző jugendstil bútorokkal voltak berendezve. Az oroszlános lábakon álló kádat nagyanyám – nem sokkal a halála előtt – lecserélte egy egyszerűbbre, viszont otthagyta azt a komor tölgyfa szekrényt, amiben még megtaláltam a nagyapám egyik rozsdásodó borotváját meg a megkeményedett pamacsát. Leginkább az érre néző világos szobát használtam, abból vittem át két komódot a kisszobába, ahová ezek után szinte be sem lehetett menni, és itt állítottam fel a Bille könyvespolcomat. Gyerekkoromban nem szerettem a télikertet, mert csak a gond volt vele. Nem lehetett benne rendesen elbújni sem.

Másnap hatkor keltem. Mindennap hatkor keltem. Nyolcig megetettem a kutyákat, és néztem az udvart. Ráértem: nem volt semmi sem sürgős. Azoknak sürgősek a dolgok, azok lótnak-futnak, akik azt hiszik, valami értelmeset csinálnak, akik azzal áltatják magukat, hogy lehet értelmesen élni, hogy van értelme az életüknek. Nekem semmi sem volt sürgős. Törje magát a nyavalya. Este hatkor, mindennap este hatkor, elmentem kártyázni. Eleinte a Topogóba, majd amikor már úgy ismertek, mint a rossz pénzt, a Davajba. Mivel az embereknek nem volt lóvéja, többnyire nem pénzt nyertem, hanem ezt-azt, valamit, amit tulajdonosa értékesnek gondolt: használt koncertjegyet, filmplakátot, nyakláncokat, fotóalbumokat, nercbundát, egy leszedált kocsi slusszkulcsát, izzókészletet, régi rejtvényújságokból kivágott képregényt, súlyzókat, expandert, villanyvasutat, egy könyvet a világ legszebb vasútvonalairól, évtizedes menetrendeket, molyette szmokingot, karkötőket, órákat. Mindent a kisszobába dobáltam be. Egymás hegyére-hátára. Ha könyvet nyertem, beleolvastam, ha jó volt, tetszett, elolvastam, aztán bedobtam a szobába. A kisszobát régebben sem használta senki, nagyapám jóformán az egész életét a konyhában töltötte, délutánonként ott aludt a díványon. Mellette a földön a kutyák. A konyha nem volt lebetonozva. A nagyapámnak koszos volt a talpa. De tiszta volt, jó illatú. Ma is az orromban érzem az illatát. Az illatokra különösen érzékeny vagyok. Megérzem, kinek milyen hangulata van. A nagyapám sosem volt rosszkedvű, mindig mosolygott, de nem is ez győzött meg, hanem az illata. Sóbányák mélyén lehet olyan szagot érezni.

4.

Violának aranypármenillata volt. Olyan illata, mint a fényesre dörzsölt almáknak. Elképzeltem, ahogy egy fa alatt heverészik, körmeit nézve; ha gondolkozott vagy zavarban volt, a körmeit nézte. A Davajban ismertem meg, mindenki ismerte, már szinte kínos volt, hogy senki sem mutat be neki, én meg nem mentem oda hozzá. Fiatal volt, nyegle, de kétségkívül vonzó teremtés. Istenáldotta tehetsége volt a kacérsághoz, ezért is, hogy annyi rajongója akadt; a pillantását elbűvölőnek mondták, szép szeme volt, szerintem is, fekete szeme, egyszer el is húzatták a nótát a Davaj ablaka mellett, „az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme fekete”. Viola esténként a barátaival biliárdozott a Davajban. Ha úgy ültem, hogy ráláttam, elterelte a figyelmemet a lapokról, mert előredőlt, ráhajolt az asztalra, és nagyon formás segge volt farmerben. Ha érezte, hogy figyelem, rám pillantott. Csak én vettem észre, hogy mosolyog. „Kis kurva”, gondoltam magamban, és talán még azt is gondoltam, az ég óvjon az ilyen nőktől, mert az ilyen nők éppen attól szépek, hogy fénylenek, hogy fényesre dörzsölik őket, pont mint egy almát, gondoltam. Nem mondhatom, hogy nem érdekelt, hiszen én sem vagyok fából, de biztos voltam benne, hogy egy perc nyugtom sem lenne mellette, hogy nem lenne hűséges. Nem mintha hűséges nőre vágytam volna. Nem mintha vágytam volna nőre egyáltalán.

Aztán nyertem egy Guns and Roses-lemezt, és elkérte, így kezdődött a kapcsolatunk. Bemutatkozott, előredőlt, és a kezét nyújtotta az asztal felett, majd azt mondta: „Kölcsönadod?” A lemez tulajdonosa a kezébe temette az arcát. Tudta, hogy elajándékozom a lemezt, hiszen nem lehetett velem zenéről beszélgetni, nem ismertem egy együttest sem. „A tiéd”, mondtam, és odaadtam Violának. Este beültem a kádba, és rá gondoltam. Ő járt az eszemben, hallottam a hangját, és éreztem az aranypármenillatot. Akkoriban még nem tudtam az illatokból jósolni, ha tudtam volna, akkor másnap nem hívom meg. Nem mondom neki, hogy jöjjön fel hozzám egy teára. „Húha”, mondta, amikor elhívtam, de tévedett, eszem ágában sem volt kikezdeni vele, mindenesetre örültem annak, hogy igent mondott, mert ez azt is jelentette, hogy még nem félnek tőlem, hogy a magány nem tett kiismerhetetlenné, és nem feltételezhető rólam, hogy nekiugrom valakinek, hogy erőszakos leszek.

Délután jött, mezítláb, a kezében hozta a cipőjét. Bokáig érő tarka szoknya volt rajta meg egy kis, szűk blúz, és kedves volt, érdeklődve ácsorgott a könyvespolcaim előtt, néha leemelt egy könyvet és belelapozott, miközben én a szoba ajtajánál álltam, levettem a szemüvegemet, és a lencsét a szürke pólómba fogva tisztogattam. Viola az egyik albumomat az orrához emelte, „Milyen más szaga van az albumoknak, a színes képeknek, mint a betűknek”, mondta.

A kis puli bemerészkedett a házba, és farkcsóválva nézett engem.

– Na, mi van – mondtam -, okoska?

Viola a kutyára pillantott.

– Hogy hívják?

– Figura.

– Tényleg?

– Figurinnyó. Sok neve van.

Viola sokat járt át hozzám, úgy tűnt, szereti a kutyákat, mindig hozott nekik valami kis nyalánkságot, és becézgette, vakargatta őket: én ilyet sohasem tettem, nem láttam értelmét, a kutyák így is ragaszkodtak hozzám, hiszen én adtam enni nekik, de mintha már ők is várták volna délutánonként Viola érkezését. Viola nem jött mindennap. Ha nem jött, megesett, hogy a kapunak támaszkodva vártam, néztem a hidat, mert onnan, a mellmagasságú kertkapuból, látni lehetett a hidat, ahogy lassan áthaladnak rajta az autók. Viola sokat beszélt, de szerettem hallgatni, még ha nem is igazán érdekelt, hogy mit mond. Vettem egy szakadt Golfot, hogy legyen mivel bejárni a városba, ha ahhoz támad kedvem, de csak ritkán mentem be, havonta egyszer, bevásároltam, kártyáztam egyet, aztán hazahajtottam. Általában a vásárlás költsége megvolt. Valamikor többet is nyertem.

Egy reggel arra ébredtem, hogy a fürdőkád tele van pénzzel, meg a csap is, mindenhová szórtam a pénzt, úgy tűnt, őrjöngtem, amikor hazajöttem, de erről szó sem volt, egyszerűen csak mindenem tele volt pénzzel. Nem kellett elrejtőznöm, mint régen, ha sokat nyertem, senki sem tudta, hol vagyok, egy cseppet sem féltem attól, hogy megtalálnak, és megint az lesz, ami már volt egyszer-kétszer, hogy jól megvernek, baseballütőkkel, hogy hetekig csak csontlevest szürcsölök, vagy meztelenre vetkőztetnek, és kivisznek az erdőbe, és kidobnak összebilincselt kézzel vagy nyolc-tíz kilométerre mindentől. Annyi minden történt már velem. Semmi sem tudott meglepni. Szagoltam az avart, meztelenül, az orromban van még most is az illata. Nem gondoltam a bosszúra. Nem hiszem, hogy bármire is gondoltam volna az avar szagán kívül.

Violának is adtam pénzt, főleg hétvégéken; a Zsidóba jártak, a békési diszkóba. A zsinagógát alakították át diszkóvá, a nagyapám a zsinagóga kertjébe fát ültetett, azon lógtak a lampionok, csak egyszer mentem el Violával; nem táncoltam, Viola egy szerb fiú nyakába ült, állat részeg volt, üvöltött, és vihogott a kocsiban, amíg hazavittem, hatvan kilométeren át. Másnap délután átjött, és bocsánatot kért. Odabújt hozzám, és mintha megsértődött volna, hogy nem ölelem meg. Elég bénán megsimogattam a hátát.

5.

Rám azért emlékeztek a faluban, mert én találtam ki gyerekkoromban a mesét a kádiról, akinek hatágú fasza volt. Vayktornyán nagyon sok csodabogár lakott: nem voltam feltűnő. Iáu csak magánhangzókat tudott kimondani, az apja, egy „átugrani könnyebb, mint megkerülni” cigány ember, cipőkrémes kenyeret evett pénzért az aradi piacon, a Bényi ikrek hallották egymás gondolatait.

Viola apja református lelkész volt. Nem jártam templomba, de ismertem az utcáról. Én nem tudom, hogy hiszek-e Istenben, még nem kérdezte meg senki komolyan, hogy hiszek-e, ha megkérdeznék, nem tudnék határozott nemet mondani, ebben biztos vagyok, de azért hívőnek sem mondanám magam. Viola apja szimpatikus volt, jóban volt a nagyapámmal, barátok voltak, gyakran sakkoztak, de nagyapám Viola apjáról sem beszélt. Nagyapám gyakran csak pipázott az udvaron – mert ő is pipázott, mint Viola apja -, és mintha azt nézte volna, hogy hány eper hullik le az ól melletti fáról. Vagy a télikertben olvasott Verne-regényeket. Vagy gondozta a télikertet, ami kezdett kissé fonnyadni, és szétesni, amióta én lettem a ház ura és gondozója: talán ezért is, ha megjelent valahol a nagyapám, akkor a télikertben jelent meg, és biztos voltam benne, hogy azért, hogy figyelmeztessen, nem jó gazdája vagyok a növényeinek; egyébként, ha jól sejtem, örült, hogy ott vagyok. Ha hidegebb lett a télikertben, tudtam, hogy ott van. Ha azt gondoltam, most biztos a házban van, tuti, hogy a házban volt. Semmi sem véletlen, nem véletlen, hogy lúdbőrös lett a kezem, nem véletlen, hogy éppen rá gondoltam, ahogy az sem véletlen, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok: miatta is vagyok ilyen, és érte is. Még ha nem is örült volna annak, hogy ilyen vagyok.

Violában semmi sem volt az apjából. Legfeljebb csak a szeme volt az apjáé. Viola sokat beszélt. Amikor az apja meglátott, azt mondta, „Te vagy a kádis gyerek?” Bólintottam. „Aki a kutyák miatt költözött ide?” Úgy. Viola apja legyintetett. „Üdvözöllek”, mondta, mint aki részeg.

Ez volt a szíves vendéglátás.

Az állomástól pár percnyire laktak, egy félutcányi, hétszobás házban. A nappaliból a közeli panelházakat lehetett látni, mégis ez volt a legkellemesebb helyisége a háznak, ezt kedvelte Viola apja is. Az ablak közelében ült le, egy vörös bársonnyal behúzott óriás füles fotelbe, és pipázott; a Máté-passiót hallgatta. „Kér egy kis túrós rétest?”, kérdezte Viola nagy csípőjű anyja, és letett elém egy vájdling túrós rétest. Nem lehetett visszautasítani, Viola anyja olyan nő volt, akinek nem lehet az ételét visszautasítani. A rétes jó volt, a zene tetszett, mégsem mentem többet.

6.

Háromháznyira tőlem, a sarkon, lakott egy nyugdíjas egyensúlyozó-művész, aki egykerekű biciklivel járt a boltba. Azon a napon, amelyiken ez a férfi elesett – és combnyaktörést szenvedett – a hihetetlen kövér Róza néni újságosbódéja előtt, Viola átjött hozzám, mert nagyon éhes volt, és nem voltak otthon a szülei. Hozott egy kis tésztát, amit nálam főzött meg, a paradicsomos, darált húsos feltétet én csináltam. Nagyon szép fogaid vannak, mondtam neki, és kitátotta a száját, „Néééd meg, méég egy tömött sincs”, mondta. Arra gondoltam, hogy megcsókolom, megfogtam az állát, csillogó szemmel nézett rám, de amikor közelebb hajoltam, egy kicsit hátralépett. „Azt hittem, te más vagy, mint a többiek”, mondta. Nem vagyok más, mondtam volna a legszívesebben, én is kívánlak, szerintem is gyönyörűvagy, szerintem is pompás alakod van, és én is meg akarlak dugni, de persze semmi ilyesmit nem mondtam, „Tényleg más vagyok”, mondtam, hogy kiengeszteljem. Ettünk, nem csináltunk semmit. Viola bírta a kutyákat. Ágy mondta: bírom a kutyáidat. A német juhászt, Lédit, különösen. Kimentünk az udvarra. A fű erősen megkopott, nagyon meleg volt. Viola egy lyukas kislabdát rugdosott Lédinek. Nem volt kedvem szólni hozzá. „Elmegyek”, mondta. Nem tudom, mit várt. Janó szerint Viola szűzkurva volt, mindenkit elcsábított, de nem feküdt le senkivel. Janóval biztosan nem. „Kutyunak becézik”, mondta Janó, „mert olyan jó kutyaszeme van”.

Viola pici volt, százhatvankét centi, és vékony. Szűk, többnyire spagettipántos pólókat hordott, mindig látszott egy kicsit a hasa, kihívóan öltözködött, és ügyelt arra, hogy mit eszik. A nagyszobában volt egy mérlegem, amire olykor felállt, ha nálam járt, de sohasem mehettem a mérleg közelébe, ha méredzkedett. „Egy hét alatt híztam két kilót”, mondta, „nagy a fenekem?”, kérdezte, és a válla fölött visszanézett rám. Rossz a mérleg, próbáltam megnyugtatni, holott fogalmam sem volt, hogy jó-e a mérleg.

Aznap nem választott semmit a nyereménytárgyak közül. Pedig szinte minden alkalommal, ha nálam járt, bement a tisztaszobába, amiből szinte már kifolytak a kacatok, és elvitt valamit, egy karkötőt, egy cserepet, egy tollat, amiben bálnák úsztak, valamit. Azt hittem, nem látom többet, és őszintén szólva megijedtem a gondolattól, hogy nem látom többet. Nem mintha nem tudtam volna elképzelni nélküle az életemet, de jobb volt, hogy átjárt, jobban teltek a napok, amióta az aranypármenszagot éreztem, ha beléptem a házba. Az illata átjárta a mindennapjaimat, és nem szívesen mondtam volna le arról, hogy egyszer láthatom őt teljesen meztelenül is. „Minden férfi megérdemelne egy Violához hasonló nőt”, gondoltam. Három nap múlva kiszívott nyakkal jött el. Nem tudtam levenni a szemem a nyakán a foltról. Nem mondta, hogy történt, kivel, én meg nem kérdeztem. A konyhában a mosogatónak dőlve néztem, ahogy a haját igazgatja, és arra gondoltam, hogy durva leszek. Nem tud ellenállni nekem. Erő és férfiasság sugárzik belőlem. Ellenállhatatlan vagyok. Mosolyogtam. „Gyere ide”, intettem. Odajött, és megfogta a kezem. „Nagyon szeretlek mint embert, de mint férfit, még nem, lehet, hogy egyszer igen, de most még nem”, mondta, „ne haragudj”.

Másnap elutaztam. A kutyákat a szomszédomra, Árpira bíztam, adtam neki pár ezrest. Nem tudtam megmondani, mikor jövök vissza. Akkor jöttem vissza, vasárnap, amikor Pali bácsi, aki elesett az egykerekűvel, az utánfutóból maga eszkábálta tolókocsiban ment az esti misére, de még nem telhetett el sok idő, hiszen másnap az újságos, Róza néni, még mindig a „nagy esésről” mesélt. Elvettem az újságokat, és arra gondoltam, hogy Róza néni olyan kövér, hogy már biztosan nem tud kijönni a fülkéjéből. „Mind itt fogunk megrohadni”, gondoltam.

7.

Hetente háromszor találkoztam Violával, volt persze olyan hét, hogy négyszer találkoztunk, és volt olyan is, hogy egyáltalán nem. Reggeliztünk, vagy üldögéltünk a teraszon. Kávéztunk a télikertben, üldögéltünk a fülledt, párás kertben, aminek földszaga volt, meg nem is tudom milyen szaga: áporodott volt benn a levegő. Ha tudtam, hogy Viola nem jön, átmentem kártyázni a Mityók Pali bácsiékhoz, vagy az egyik sötét söntésbe. Nyertem ezt-azt. Ittam. Reggel is szeszszagom volt, tudom. Éreztem az ágyban is a sörszagot. Nem sokat törődtem a tisztasággal, a lepedő koszos volt, egyszer Viola meg is jegyezte, hogy sohasem aludna olyan ágyban, mint az enyém. Nem beszéltünk arról, hogy nálam aludjon. Gondoltam, majd eljön annak is az ideje. Zavarodott voltam akkor is reggelente, ha nem volt szeszszagom. Nem találtam a helyem. Régebben órákig tudtam semmit se csinálni, csak heverni az ágyon, meg olvasgatni, meg tetvészkedni, főzni, sokszor ment úgy el a nap, hogy semmi értelmeset sem csináltam, most meg alig bírtam otthon lenni. Úgy mentem volna, szívesen. Valami bajom volt, nyugtalan lettem, mintha a vesztem éreztem volna. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, hogy valami gáz lesz. Szagolgattam magam, hátha a szagomból meg tudom állapítani, hogy mi bajom van.

Ráadásul nem volt elég a magam baja, apám visszaadta a Loyola Jóskáéknak a pénzt. Loyoláék Lentiben laktak, régóta ismerték apámat, az öreg Loyola építőanyagot szállított apám cégének. Romániába mentek anyagért, amikor megálltak Vayktornyán, és beültek a Davajba. Éppen arra jártam, megismertek, örültünk egymásnak, játszottunk egypár partit, és nyertem úgy cirka száz rugót, valamivel többet. Mivel ott volt a polgármester is, nem akartak elsunnyogni, kifizettek. Csak, ahogy hazaette őket a fene, mentek apámhoz panaszra. Mintha kicsaltam volna a pénzüket. Az öreg Loyola nagyon tudott sírni meg rimánkodni, apám meg kifizette a tartozást, és engem hívogatott, hogy adjam oda a pénzt, holott én azt már kölcsönadtam, egyrészt az Árpinak, hogy vegyen kocákat, másrészt a Violának, hogy le tudjon menni a barátaival a Balatonra. Apám sziszegett. „Mi közöd van az én dolgaimhoz?”, mondtam. „Csak annyi, hogy az én barátaimat, üzlettársamat vetted le, hogy nem sül le a pofádról a bőr. Nem tudsz tisztességesen élni? Nem vagy képes normálisan élni?” Csak annyit tudtam mondani, hogy normálisan élek. Miután letettem, eszembe jutott, mit kellett volna mondani, de már nem érdekelt. Káromkodva járkáltam a konyhában, és nehezen aludtam el. Másnap reggel apám hívott, hogy lejön a pénzért. Bementem Mezőhegyesre az OTP-be, és a lekötött pénzemből kivettem a százast. Annyira ideges voltam, hogy koccantam azzal a szarral. Nem tudom, én voltam-e a hibás, de leüvöltöttem egy kispolszkis nő fejét. Elmentem a Nóniuszba, megkajáltam, hét fogást ettem, csülkös bablevest, heringsalátát, őzpörköltet krokettel meg azzal a hihetetlen barna páccal, aztán egy tárkonyos pulykalevest cipóban, meg még mit tudom én, mit. A leves után egy újabb levest. Marcipántortát. Este hatkor találkoztam apámmal. Rég láttam. Egy baszott nagy BMW-vel jött. A Városháza előtti parkolóban állt a kocsija, pár száz méterre a pizzériától, elsétáltunk a néhány házból álló Petőfi-lakótelep előtt, a nagy hídnál apám megállt egy pillanatra, az ér partját nézte, a fűzeket, a játszóteret. Ott verekedtek egyszer össze a Bényi ikrek. Agyba-főbe verték egymást, egyetlen zokszó, hang nélkül. „Ebben a városban senki nem normális”, mondtam, hogy mondjak valamit. „Én itt nőttem föl”, mondta apám szigorúan. Olyan volt a szeme, mint egy elhomályosult tükör.

Hunyorítottam, mert úgy láttam, egy pillanatra megállva apám lenyűgöző autója mellett, Viola közeledik felénk, láttam rajta, hogy valamiért nem örül annak, hogy meglátott, lelassította a lépteit, tétovázott, hátrapillantott, mintha egy okot keresne arra, hogy visszaforduljon. Rosszat sejtettem. Fantáziálsz, gondoltam, de biztos voltam benne, hogy Viola megismert, és megismerte apámat is. Az a fekete rövid ujjú póló volt rajta, amit tőlem kapott, a barna bársonyszoknyája és egy rombuszmintás neccharisnya. A vállára vetette a vékony fekete pulóveremet. Nem adtam neki, csak elkunyerálta, hogy hordja egy kicsit. Amikor mellénk ért, apám elmosolyodott. Vigyorgott, és már rám sem nézett. Viola felé fordult. Viola elpirult. Tudtam, hogy miért van zavarban, biztos voltam benne, hogy tudom zavara okát, és meg tudtam volna fojtani.

Ha apám nem mondja, „szevasz, Kutyu”, akkor is éreztem volna, hogy volt valami köztük, és ez annyira meglepett, hogy a legszívesebben elsírtam volna magam, mert soha, de tényleg soha nem éreztem magam annyira szerencsétlennek és vesztesnek, mint akkor. De apám persze nem bírta ki, és odabökte, „szevasz, Kutyu, nem állsz meg?” Elszállt minden magabiztosságom, úgy éreztem, tévedtem, mégsem tudom kibekkelni ezt a kurva életet a halálig. Arra gondoltam, hogy mindent rosszul csináltam, hogy apámnak igaza volt. Azért gondolom, hogy az volt életem legrosszabb pillanata, mert azt gondoltam, persze csak egy másodpercre, de sosem felejtem azt a másodpercet, apámnak igaza van: rosszul éltem. Viola dünnyögött valamit, hogy siet.

„Ismered?”, kérdezte apám, „jó kis dög nem?”

„A csajom”, mondtam nyeglén.

Nem vette észre, hogy remeg a kezem.

Odaadtam a pénzt.

Elment.

Öt percet se beszéltünk.

Nem kérdezte meg, hogy vagyok.

8.

Másnap reggel megöltem a kutyákat.

Már fél ötkor fönn voltam. Nem tudtam visszaaludni. Kisétáltam a kertbe. A kutyák feltápászkodtak, és odajöttek hozzám. Sanuka nyújtózkodott, kinyújtotta a hátsó lábait. Fájt a fejem. Miután megfőztem a reggeli kávémat és bekaptam pár szem háztartási kekszet, hogy ne éhgyomorra igyam meg a kávét, szétbontottam egy tucatnyi cigarettát, és megfőztem a dohányleveleket a kávéfőzőben. Úgy éreztem, hogy a nagyapám a télikertben ül, nekem háttal, és nem mertem a télikert felé nézni. Kimentem a kamrába, mert emlékeztem, hogy maradt még az almafákhoz használt permetléből. A pár cseppnyi permetlét a főzetemhez öntöttem. A disznóhús már elfogyott, aznap kellett volna átmennem Árpikához, ezért a maradék kutyatápba és dobozos kutyaeledelbe kevertem bele az öntetet. Felbontottam azt az egyetlen üveg sört, ami az előző napról maradt, megittam: meleg volt.

A kutyák pár percig rángatóztak a földön. Némi meghökkenéssel a pofájukon múltak ki, az almafák alatt. Lédi szájából fehér nyál folyt. Figura odavonszolta magát elém, elfeketedett a szeme, a földön fekve kapart előre, felém, biztos volt benne, hogy megmentem, és elképesztő értetlenség tükröződött a szemében, amikor a nyakára léptem. Vinnyogva múlt ki; a többi: csöndben. Kimúltak. Kész. Az izmaik még meg-megrándultak. Nem akartak menekülni. Beálltam a kocsival az udvarba, a csomagtartóba tettem a tetemeket, és a határhoz hajtottam. Ástam egy gödröt, és beledobtam a kutyáimat. Nem akartam megjegyezni, hogy hova földeltem el őket.

9.

Soha többé nem mentem vissza Vayktornyára, és nem is hallottam volna Violáról, ha nem szerepel egy valóságshow-ban. Láttam tusolni. Igaz, látta rajtam kívül még vagy hatszázezer ember. Tényleg nagyonjó teste volt.

Gondoltam, felhívom, és meg is szereztem a számát, de nem tárcsáztam, legfeljebb csak az első számot.

„Mit mondjak neki?”, gondoltam.

Hogy normális ember lettem?

Hiszen nem lettem az.

Hogy szeretem?

Nem lett volna igaz.

Arra gondoltam, majd azt mondom: sajnálom a kutyákat. Hogy sokszor álmodom velük. Hogy álmomban nagyobbak nálam, olykor felhőszerűen lebegnek felettem, és ha róluk álmodom, hiába nyugtatom magam azzal – amit a nagyapám mondott, mikor izzadva ébredtem egy rémálomból – hogy az álmoknak nincs következményük: aranypármen-illatú lesz tőlük a szobám.

* Kápuai Rajmond Legendájában a következőket lehet olvasni Sienai Szent Katalinról:

– Valóság ez, atyám – mondta a szűz gyóntató atyjának, ki hitetlenkedve fogadta szavait -, ha érzékeimnek és tudatomnak hihetek, úgy tűnik, mintha nem volna szív a testemben. Akként éreztem, hogy eljött énhozzám az Úr, és megnyitá oldalamat, kiemelve riadtul dobogó szívemet, és elvivé azt magával. Gyóntatója figyelmezteté a szüzet, hogy szív nélkül élni képtelenség, és beszédjének semmi veleje sincs, mire a szűz ekként válaszolt: számomra semmi sem tűnik lehetetlennek. És erősködék, hogy meg van győződve arról, nincs szíve. Ezután egy ideig csak ezt ismételgette, váltig állítván, hogy szív nélkül él. Egy ragyogó, meleg napon Siena templomának kápolnájába ment, hogy együtt imádkozzék a Szent Domonkosról nevezett rend bűnbánó nővéreivel, kiket testvéreinek vallott. A többiek már eltávozának, de ő még elmélyülten, távozásokra fel sem rebbenvén, imádkozott tovább a maga módján, szinte nem is létezvén ezen a Földön. Magához térvén fölkelt, hogy hazatérjen. Ekkor azonban égi fényesség borítá be, és a roppant fényességben feltűnt előtte az Úr: pirosan izzó szívet tartva kezében.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 42. szám