Forrás: ÉS

KONRÁD GYÖRGY

Farkas Istvánról

Egyike volt a század nagy festőinek.mm 1932-ben még a Párizsban összejött nemzetközi élcsapat egyik tagja volt. Ő is, mint többen mások, kelet-európai zsidó. Magyar zsidó. Vagy ahogy 1944-ben hivatalosan átfogalmazták: Magyarországon élő zsidó.

A deportálóvonat, amelybe belepréselték, 1944. július 10-én érkezett Auschwitz-Birkenauba. Ötvennyolc éves volt, súgták neki, hogy hazudja: még nincs ötven, de nem tette ezt. Beállt a gyerekek és az öregek közé a vonszolódó sorba a zuhanyozó felé, ahol a belépők meleg víz helyett fojtógázt kaptak.

Gazdag, kivételezett zsidó volt. Először rákerült az életben hagyható kétszázötvenek listájára, később a szorgos feljelentői leszedették róla. Az Auschwitzba tartó vonatból sikerült kicsúsztatnia egy levelezőlapot Herczeg Ferencnek, a kor tekintélyes hivatalos írójának, aki mellesleg Farkas örökölt nagy kiadóvállalatának az egyik főszerkesztője volt, és aki ígérte, hogy közbenjár Horthy kormányzónál az érdekében. Csak egy mondat állt rajta: Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.

Nem lett volna muszáj hazajönnie Párizsból Budapestre, de a rá maradt patinás nagy cég arra kötelezte a fiút, hogy folytassa apja művét, akinek ahhoz hasonló kifakadó-leszámoló levelet írt (és nem küldött el), mint Franz Kafka az ő apjának.

Erőtől duzzadó, behemót és goromba alapító atyák népesítik be a XX. század eleji családregényeket és biográfiákat keresztények és zsidók körében egyaránt, a fiúkat pedig elcsalta a folytató utódlástól az irodalom, a művészet és a filozófia.

Az apa csodálta magát, és nem sokra becsülte a fiát, a fiú tehát bizonyítani akart. Önként ment az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia seregében a frontra, példás tiszt volt, kitüntették, repült, lovagolt, felderítőként rejtőzött, és nem futotta az őt kerülgető halált. Délkelet-Európa frontjain és az olasz fogolytáborban rajzfüzettel a kezében jobban érezte magát, mint 1919-20 telén újra Budapesten, bukott forradalmak után, gazdag zsidók körében és antiszemita kormányzat alatt.

De már 1920 őszén Észak-Olaszországban, a Garda-tó partján, a csataterek és a fogolytábor közelében a tehetős turista, a tanult festő rajzol és naplójegyzeteket ír.

A Márkus templom elölről olyan, mint egy felcifrázott habos torta, vagy mint egy parvenü, ki mindent magára rakott, amit csak meg lehet venni. (…) Téren állandó fotografálás. Mindenki gyöngéd lesz, s galambokat etet. Szorgalmasan esznek, s hosszabb kérés után egy felröpül a kitartott kézre. Alkalmasint amelyik szolgálatban van. (…) Olyan örömet, mint a természet, illetőleg a kép, amit én látok, ha meglátom – nem okoz nekem semmiféle műremek. No talán párat kivéve. – (Ma túl sok rosszat láttam.)

A formák, dolgok, színek megjelenítését parancsolja magának, úgy, ahogy neki megjelennek. Független szellem, nincs fölötte semmi doktrína és senki ember sem, hacsak a hóhér nem némi haladékkal.

Nem megcsalható, messzire, semmibe, látszatokon át a halálba néző szemeket lát, de ha magát rajzolja, az ő szeme mindig csukva van. Úgy lát. Ha emberi alakokat, akkor viszonylataik reménytelenségét, örömtelen egymásra ítéltségüket. Kalapos, fekete árnyakat, hosszú szoknyás, függőleges sziluetteket, megkapaszkodó, üreges szemű öregeket, egymásra nem nézőket, de néha leselkedőket. Mintha az öreg valóságosabb lenne, mint a fiatal. Vége, elvégeztetett, ilyenek a címek. Vörös az ég, keserű arcok, nincs kiengesztelődés.

Nincsenek szép, ifjú nők a képein, hároméves korában halt meg az anyja. Farkas állítólag nagy nőfaló volt. Gyors fellángolások; ekkor éppen egy amerikai útitársnő iránt: Senkit nem szerettem még ennyire. (…) Tegnap reggel végre megérkezett a várva várt levél. (…) Nevettem, ide-oda járkáltam, szerettem volna vele táncolni, a mezőkön szaladni és ugrálni. Soha levelet még így nem vártam. Soha levélnek még így nem örültem. Sohasem olvastam el ennyiszer egy levelet. Ma is már vagy ötször olvastam. A hölgy nemsokára eltűnt a látóhatárról.

Nem fényes, nem ragyogó olajképek, száraz, matt temperák. A szürkésbarna háttérből, a végső alkonyatból nem is annyira kivágott, mint inkább kiemelt, valamelyest előhúzott, de végül is visszafoszló figurák. A horizont mindig halálos, a kézen fehér kesztyű, benne sétabot támaszkodás és eltávolítás végett. Az ember néha csak egy vonalka üres síkon, játékkocka-épületek tövében. Az ember használható folt és árnyék, eszköz egy festői filozófiához. A balkáni frontokon embereket rajzolt, a bajtársait, foglyokat, papokat, tiszteket, kivégzendőket, nem elvont foltokat. A tengerparton feltarajosodó hullámokat, a víz mozgalmait, a felszín alatti dús életet, az eget-földet-víztömegeket elválasztó horizontvonalat, magányos fehér tornyokat, kopasz fákat.

A húszas évek jól sikerültek, barátságok, összetartozások, felfedezés, odaadás, saját út keresése, felesége – gazdag zsidó bárónő, régi bankház tulajdonosa, aki maga is festett – három gyerekkel ajándékozta meg, ő pedig meg akarta mutatni, hogy tud kedvesebb lenni hozzájuk, mint az apja volt őhozzá.

A művész megkölti önmagát, sikerült: csak ő tudta a művészetet és a vállalatvezetést, fájdalmasan bár, de egyesíteni. Amikor átvette a céget, gyászkeretes levélben értesítette barátait a festő Farkas István haláláról. A gyászhír korainak bizonyult.

Ha már a hétköznapjait betöltötte a könyv és hetilapkiadás, mintegy kétszáz alkalmazott vezetése, és az érzékenyen egyensúlyozó kultúrpolitika, vasárnap a Balatonon vitorlázott, és a hajóról megfigyelt egy pontot Szigliget fölött, a Kamon-kő hegyen, ahonnan, úgy képzelte, jó lelátás tárulna elé. Fölment, a telket megvette, és házat, műtermet építtetett oda. A szürke-barna-vörös tengerparti képek után a szeme itt fogékony lett a zöldre.

Más művészek is találtak maguknak helyet, nekem is van egy házam a közelben, az egyik, jó fehérbort adó, kialudt vulkán, a Szent György-hegy tövében, és szívesen nézem a tavat a Farkas-villa tornácteraszáról, amely ma szerényen látogatott vendéglő, bent három szobával, ahol az érdeklődő megnézhet néhány Farkas-képet.

Én is a szerenitást kerestem és találtam meg ezen a vidéken, amelyet egyik-másik látogató Provence-hoz vagy Toscanához hasonlít. Egyik oldalon a hazát álmodó ember, a másikon millió külső tényező eredőjeként 1944-ben a németek által megszállt Magyarországon a közrend őrei elviszik, verik, és a halálba kísérik a tegnap még tekintélyes nagypolgárt.

Addig még történik egy és más. Sötét öltönyére Farkas maga varrta fel a viselni kötelezően elrendelt sárga csillagot. Egy neves költő, akit egy időre megbűvölt a nemzeti szocializmus, a kiadóhivatalban kajánul üdvözölte: „Milyen jól áll önnek a sárga csillag, igazgató úr!”

Farkast, első világháborús katonai érdemrendjeiért fehér karszalagos, kivételezett zsidóvá minősítik, aki olyankor is kimehet az utcára, amikor a többiek nem, de az általa választott keresztény stróman, más szóval a formális igazgató, aki a propagandaszervek bizalmát élvezi, hogy a cég végül is az övé lehessen, utánanyúl Farkasnak, nehogy kijöhessen az internálótáborból, és nehogy lemaradjon a soron következő deportálóvonatról.

Farkas nagyvonalú mecénás volt, hálából némelyik támogatottja szidta a gazdag zsidót. A második világháború után, mikor a kommunisták emelkedtek hatalomra, ugyanezek, vagy mások, akiket ugyancsak segélyezett, Farkast holtában, ezúttal mint a kizsákmányoló burzsoát tiltották ki a művészet történetéből.

Engem egy történelmi véletlen hozott közel Farkas családjához és megmaradt, rejtőző művészetéhez. 1973-ban egy házkutatás során az állambiztonsági szolgálat elkobozta a naplójegyzeteimet, és azokat államellenes izgatásra alkalmasnak ítélte, az urbanisztikai kutatóintézetet pedig, ahol dolgoztam, elbocsátásomra szólította fel, aminek főnökeim siettek eleget tenni. Később úgy emlékeztek a történetre, hogy meleg baráti viszonyban voltunk.

Akkor írtam a Cinkos című regényemet, amelyhez elme-gyógyintézeti tapasztalatra volt szükségem. Néhány hónapon át egy kastélyból lett vidéki elmegyógyintézetben dolgoztam pszichológusként. A társalgóhelyiségként is szolgáló nagy előcsarnokban, ahol vagy száz beteg üldögélt, fölkeltette a figyelmemet egy érdekes arcú, tizennyolc éves lány, aki földig érő sötét kabátban, a hóna alatt rajzmappával keringett a betegek között, és engedélyt kért a társaitól, hogy lerajzolhassa őket. Több füzet és mappa megtelt. Festő barátaimnak mutattam a munkáit, tehetségesnek vélték, de az ábrázolt alakok spagettiként lecsüngő ujjaiban a tényleges elmebaj jeleit sejtették. Bandl Judit Farkas István unokája volt, olykor ironikusan beszélt a kórházigazgatóval, ilyenkor elektrosokkot kapott.

Budapestre hoztam, az apja nem fogadta be, ránk maradt harmadiknak a két gyerekünk mellé, de az élet vele nehéz lett. Ha valamivel elégedetlen volt, csomókban tépte a haját, és a fején kopasz fehér foltok keletkeztek. Leleményes volt az abszurd cselekedetek kieszelésében: útlevél nélkül felült a moszkvai gyorsra, ami a határsértésnek akkoriban rendkívül szokatlan iránya volt. Gyorsan váltogatta az önkínzó panaszt és a szarkasztikus kacajt, kitűnő humorérzéke volt, büntette magát, kaján volt és együttérző.

Tőlünk más gyámokhoz került, majd Rómában élő nagybátyjaihoz, onnan Ausztráliába, és vissza egy budapesti elmegyógyintézetbe. Itt halt meg fiatalon. Rövid örökséglánc vezetett a robosztus dédapától Juditig, akiben fel-felcsillant a nagyapa, Farkas István tehetségének a visszfénye.

Juditnak volt egy gyámja, egy hajdan módos zsidó pékmester, akinek volt egy sarokháza, abban a műhely és a nagy lakás. 1944 végén a nyilasok, a magyar nemzeti szocialisták, a péket és a feleségét elvitték egy parkba, és másokkal együtt géppisztolysorozattal lelőtték. A kivégzőkülönítményben volt egy fiatalember, aki valaha az idős pék jó bánásmódban részesülő inasa volt. Valamilyen nyugtalanság arra késztette, hogy visszamenjen a hullahalomhoz, és kihúzza belőle a mestert és a feleségét, éltek még mind a ketten. Egy kézi tolókocsin elhúzta őket egy kórházig, életben maradtak.

A Farkas unoka ügye vitt el engem az öreg pékhez, akinek üzemét, házát 1950-ben állami tulajdonba vették, de kettejüknek meghagytak két szobát.

Itt voltak, helyesebb: lappangtak Farkas István itthon maradt képei, vagy inkább egy részük. A szobafalakat padlótól mennyezetig beborították, sőt még a mennyezetre is fel volt némelyik erősítve, úgyhogy egy karosszékben hátradőlve alaposan szemlélhettem őket egy sokágú bronzcsillár fényében.

Halállal eljegyzett arcok, a magabiztos gentleman, a büszke profil az önarcképeken sejthette, hogy mi jön. Nem tartotta volna elegánsnak, hogy elmeneküljön a sorsa és a felelőssége elől. Kár, hogy 1932-ben hazajött Párizsból. De lehet, hogy ott is utolérte volna a horogkeresztes halál.

Művei tavaly betöltötték a Budapesti Történeti Múzeum számos termét, halála után hatvan évvel veszi észre a város, hogy egy nagy művészét hagyta megölni. A műértők, a -gyűjtők és a -kereskedők elkezdtek Farkas István művészetéről beszélni.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 42. szám