Forrás: NOL

Tánc

Horeczky Krisztina, 2005. október 22. 00:00

Verebes István a rabbi szerepébenKép: Kovács Bence „Minden egyes napot, amelyen legalább egyszer nem táncoltunk, elveszettnek kell tekintenünk” – vallotta Nietzsche. A Magyar Fesztivál Balett bemutatója – Rómeó és Júlia (Jeruzsálemben) – a germán filozófus kijelentésének élő cáfolata.

A Shakespeare-adaptációk kapcsán, hagyományosan, két kérdés vetődik föl: az alkotó, gyakorta muzeális formában, Shakespeare-t kívánja-e megmutatni, avagy – újraértelmezése során – „önmagát”? Markó Iván, a kilenc éve alapított magántársulat koreográfusa, művészeti vezetője, lelke (rajta), utóbbit teszi, idézőjel nélkül. A Shakespeare-mű elhelyezését korunk Jeruzsálemébe kínos dramaturgiai megoldásnak tartottam mindaddig, míg meg nem jelent a színen Rómeó (Nyári Gábor) és Mercutio (Recskó Árpád) paszulyzöld munkaruhában. Ekkor ráébredtem, az izraeli katona és a palesztin lány szerelmét akár az Orion-űrhajón is eltáncolhatnák. Júlia (Misáczi Mónika), hozzátartozói, és a gazul ránk meredő Tybalt (Issovits István) körében fátyoltáncot járó, szerény hölgykoszorú tagjai már a török megszállás idején játszódó, hatvanas évekbeli VárkonyiZoltán-filmek háremepizódjait juttatták eszembe. A félórás mozgástevékenységet igénylő első felvonás során – a báljelenet érzékeltetésére – déligyümölcsöket hoznak a színpadra; meghal Tybalt és Mercutio; lezavarnak egy steril nászéjszakát. A „zsidó és arab folklór”-motívumokat lakodalmas rockba vegyítő Jávori Ferenc kompozíciója közben esztráddá fajul.

Huszonöt perces szünet után lép színre a munka PR-értéke, a televíziós csatornák között gondolázó Verebes István – a rabbi szerepében. Imát mormol, kezeit kinyújtja, föl- és arcához emeli, sétál, picit forog, megrendül. Találkozik a fiatalokkal. Júliának átnyújt egy aranyozott kelyhet, melyet az asszonylány, kerülve a föltűnést, hazáig cipel; tartalmát fölhajtja, összerogy és – némi alkotói következetlenség miatt – halottan kiszalad a színről. Rómeó „szólója” során – kvázi-látomásként? – fehér pizsamanadrágban jelenik meg az elvileg másvilágon lévő Tybalt és Mercutio.

Markó Iván épphogy egy-órás (!) alkotását nézve – figyelemmel a lépéskombinációk anyagának minőségére – elkerülhetetlennek tűnik, hogy átírjuk a koreográfia fogalmát. Körülbelül így: a bal és jobb láb földre helyezésének szökkenésekkel, bakugrásokkal, heves – többségében elhibázott-indokolatlan – gesztikulációval kísért, kusza rendszere. Verebes szerepeltetése okán azonban átsuhant rajtam a gondolat, Markó műve – jóindulattal fölfogható az egykori tévétorna („Idősebbek is elkezdhetik!”) életre hívására irányuló, vakmerő kísérletként.

Markó Iván kétszer lép színpadra az est folyamán: először elvonul a nézők között, magnóról szól különös prológja. Az előadás vége felé megáldja Verebes; föléleszti a halott szerelmespárt – s ha tudna, talán még vízen is járna.

A hajdani önmagát és egykori életművét aprólékosan leromboló alkotó fércmunkája láttán jó hírrel is szolgálhatok: ennél lejjebb már nem lehet kerülni. (Magyar Fesztivál Balett: Rómeó és Júlia [Jeruzsálemben] – Nemzeti Táncszínház)