Forrás: Népszava

Martos Gábor

A magyar festészet napja(i)

„Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot…” – írja Örökkék ég a felhők mögött című lírai önvallomásában Babits Mihály, és, nyilván nem véletlenül, ezt a sokatmondó sort választották idei rendezvénysorozatuk bevezetőjéül az idén éppen mára eső Magyar Festészet Napja szervezői. Ezt a napot ugyanis már negyedszerre ünnepeljük meg, s azért éppen ma, azaz október 18-án, merthogy évszázadok óta, miért, miért nem, de a ma a neve napját ülő Szent Lukácsot tekintik a festők védőszentjének.

Ebben az évben ezen a most már négynaposra bővült ünnepségsorozaton az egész országban csaknem félszáz, ebből az alkalomból szervezett és megnyitott kiállításon több mint ezer hazai képzőművész alkotásaival találkozhattak (és még -nak) az érdeklődők, de a, negyedszerre talán már nyugodtan mondhatjuk, hagyományoknak megfelelően a hétvégén volt tudományos konferencia is a témában a Magyar Nemzeti Galériában, több koszorúzás és emléktábla-avatás emlékezett az elődökre, és ma este, mintegy a négy nap méltó „betetőzéseként”, a Művészetek Palotájában megnyílik a hazai festő-doyenek kiállítása, s ugyanakkor adják át a szakma által odaítélt festészeti életműdíjat is, amelyet ebben az évben Sváby Lajos kap. A kiállítások között pedig a legkülönfélébb témájú-összeállítású tárlatok mellett van külföldön élő magyar művészek bemutatkozása, a leendő képzőművészeket tanító egyetem festőtanárainak tárlata, de van például szakrális művek kiállítása is a Deák téri evangélikus templomban, amely helyszínről pedig amúgy nemigen valószínű, hogy elsőre bárkinek is a képzőművészet jutna az eszébe.

Mindezekhez a hivatalos programokban szereplő eseményekhez, mintegy ezek mellé azonban én most hozzávennék még valamit, szerintem ugyanis van még egy, a fentiekhez hasonlóan alighanem ugyancsak örömteli történése is ennek az idei Magyar Festészet Napjának. Ez alatt a négy nap alatt az érdeklődők ugyanis az egyik vezető hazai aukciósház következő árverési anyagát bemutató kiállításán már találkozhattak azokkal a nem is akármilyen magyar festményekkel, amelyek több évi „távollét” után, egy hét múlva talán már újra itthon, hogy parafrazálni merhessem a bevezetőben idézett Babitsot, hazai „falakon nyitnak kilátást a világra”. Ez a nem kevesebb, mint 79 darab magyar műalkotás ugyanis, amelyeknek értékét mi sem mutatja jobban, mint hogy csak a kikiáltási áruk erősen közelíti a 120 millió forintot, és amelyek most remélhetőleg többségükben újra hazakerülnek majd, az elmúlt években az egyik legjelentősebb külföldi képzőművészeti gyűjteményben volt, igaz, nem túl messze tőlünk, „mindössze” Bécsben, és az is igaz, hogy az eredetük mellett a tulajdonosuk is magyar volt, egy 1946 óta Ausztriában élő üzletember, Eisenberger Jenő.

Szoktam én itt időnként arra hivatkozni, hogy sokan és sokszor kérdezik, hogy ugyan kik és főleg miért vásárolnak hatalmas összegekért festményeket az aukciókon; én a napokban ezzel szemben azt kérdezhettem meg a most a magyar képeit áruba bocsátó, ma (ránézésre senki el nem hinné) 84 éves gyűjtőtől, hogy ő vajon viszont miért válik meg ezektől a kincseitől? Nos, mint azt Eisenberger úr még ma is hibátlan magyarsággal elmondta, felesége néhány éve meghalt, a lánya Izraelben él, ahol, ha meg is örökölné, a magyar képekből álló gyűjteménynek nem igazán lenne jó helye (nem úgy, mint például ugyancsak jelentős judaika-gyűjteményének), ezért döntött úgy, hogy az évek során pedig nem kis munkával és főleg szeretettel összeállított magyar gyűjteményét hazahozza, és itt bocsátja árverésre.

Eisenberger úr gesztusát ítélje meg ki-ki maga, én egy pillanatra visszatérnék még a bevezetőben idézett Babitshoz. A teljes(ebb) idézet ugyanis az említett írásában így hangzik: „Hiszek (…) abban, ami túl van családon és fajon; abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt is; de ez nem (…) élet. A fal véd; de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot…”

Martos Gábor