Forrás: Magyar Hírlap

Példaképnek állítani két olyan rendszert, amelyek egyikéből menekül, aki tud, a másikban pedig éhezik, és még menekülnie sincs hova, hát ehhez kell kreativitás

Ha a MIÉP és a Munkáspárt közösen szervezne felvonulást, a résztvevők felöltöztetését pedig rábíznák a Music Televison stylistjaira, talán akkor tudnánk megközelíteni azt a szintet, melyet Washingtonban szombaton elértek az Iszlám Nemzet fekete aktivistái.

Az eseményt az Újabb milliók menetének nevezték el, amit akár találónak is mondhatnánk, attól eltekintve, hogy a felvonulók nem voltak egymillióan, és nem meneteltek sehova, mármint azon kívül, hogy feljöttek Washingtonba, és leheveredtek a National Mallon, ami az amerikai demokrácia szívcsakrája, egy több kilométer hosszú füves csík, és kereszt alakban köti össze a kongresszus épületét, a Fehér Házat és a legfontosabb emlékműveket. Ideális tehát tüntetésre, egyetlen hátránya, hogy a Kossuth térnek a sokszorosa, ezért nehéz feltupírozni a számokat arra hivatkozva, hogy még a mellékutcákban is állnak. A szónokok dicséretére legyen mondva, azért megpróbálták, volt, aki 1,8 milliót saccolt, ami egészen elképesztő teljesítmény, ha azt vesszük, hogy erős derűlátás mellett már a százezres nagyságrend is a park mókusainak emberszámba vételét igényelte. A létszám különösen ahhoz képest volt kiábrándító, hogy tíz évvel ezelőtt tényleg megközelítették az egymilliót, és ennek a mostani menetnek azt kellett volna felülmúlnia.

Ráadásul a meghívottak száma még nőtt is, hiszen az Iszlám Nemzet vezetője, Louis Farrakhan annak idején csak a fekete férfiakra számított, most már viszont a nőkre, az indiánokra és a fehérekre is. A nőket tegnap sokan képviselték, az őslakosokat két szigorú tekintetű indián a szónoki emelvényen, a fehéreket meg én. Ha azt állítom, hogy utoljára egy Burkina Fasó-i szórakozóhelyen éreztem át ennyire a kisebbségi létet, az csak azért túlzás, mert Washingtonban még volt néhány fehér, ők javarészt kommunista röplapokat osztogattak. A kétpártrendszerben eddig kevéssé érvényesülő Forradalmi Nemzetközi Szocialista Párt nyugdíjas aktivistájának például hajszál híján sikerült meggyőznie, hogy az iraki háború csak „az amerikai mocskos elnyomó osztály újabb gyarmatosító gaztette”, amely véleményt egyébként a jelenlévők körében egyetértés övezett, leszámítva egyetlen felvonulót, aki a kínai kommunista pártot bíráló táblát tartott a kezében, és mint elmondta, tulajdonképpen egy másik tüntetésre jött. A kommunisták ellen itt tényleg nehéz lett volna agitálni: a fekete polgárjogi küzdelem mártírjait bemutató filmen látható volt Che Guevara és Marx is, több felszólaló kiállt Fidel Castro mellett, követelve a Kuba elleni embargó feloldását és a politikai foglyok szabadon bocsátását (mármint persze nem a Kubában raboskodókét). Fidellel népszerűségben egyedül Robert Mugabe vetekedhetett, aki „csak azért kap bírálatokat, mert visszavette a földeket a fehérektől”. Lehet, hogy Amerikában nem mindig jó feketének lenni, de példaképnek állítani két olyan rendszert, amelyek egyikéből menekül, aki tud, a másikban pedig éhezik, és még menekülnie sincs hova, ám egy ehhez hasonló kormányellenes tüntetést pillanatok alatt szétvernének, hát ehhez kell kreativitás.

Ugyanez az innovatív hozzáállás jellemezte a résztvevők megjelenését is. Aki nem a helyszínen tíz dollárért (nekem húsz) kapható pólókat viselte, a rasztafári sapkáktól a zergetollas kalapon át a különféle egyenruhákig ívelő széles skálából választhatott. Uniformisban persze az Iszlám Nemzet tarolt, félholdas váll-lappal, csokornyakkendővel és fehér kesztyűvel, különös keverékét adva egy londinernek és egy puccsra készülő ezredesnek. A váratlan melegben még nagyobb kiszúrásnak tűnt az új fekete párducok pártjához tartozni, talpig fekete kommandós ruhában.

A külsőségek ellenére az Iszlám Nemzet sokat vesztett militánsságából. Maga a több mint egy órán át beszélő Farrakhan is mérséklődött, nemcsak a korábbi évekhez – hol vannak már az antiszemita, homofób vagy szexista kirohanások -, hanem még az elmúlt napokhoz képest is. Például a Katrina hurrikán kapcsán már csak „bűnös hanyagsággal” vádolta a kormányzatot, de nem célzott arra, hogy a Fehér Ház lebombázta a New Orleans-i gátakat, hogy elpusztítsa a feketéket. De persze ezt már nem is kell kimondani, a jelenlévők úgyis jól tudják, hogy Dick Cheney alelnök (beceneve: Sátán) évek óta azzal üti agyon a két békés iszlám demokrácia lerohanása közötti időt, hogy a bunkerében ürgéket dresszíroz gátfúrásra.

„Szerencsére már nem kell soká várni, amíg Bushékat elzavarjuk” – nyugtat meg egy Ellenállás vagy halál matricát viselő tiltakozó. – „Mi a terv?” – kérdem. – „Bush újraválasztásának évfordulóján mindenki kivonul a lakóhelye főterére.” – „Nehéz elhinni, hogy egy elnök ettől lemondjon.” – „Nixon is lemondott.” Ha mégsem, annyi haszna legalább lesz, hogy aznap mindenki bemegy tanulni, meg dolgozni, különben nem tudna kivonulni. Mert – és a szónokok becsületére legyen mondva, ezt nem hallgatták el – a feketéket sújtó bajok nem mind kívülről jönnek. A fiatalokból álló utcai bandák, családjukat elhagyó férfiak, a tizenévesen teherbe eső lányok, mind olyan jelenségek, amelyek ellen csak a közösség léphet fel. Farrakhan azt reméli, hogy a mozgalom nemcsak a rabszolgaságért fizetett kárpótlást harcolja majd ki, hanem ezen a helyzeten is javít. „Ma még több fekete van börtönben, még több él szegénységben, van még miért menetelnünk” – mondta az egyik szónok. Ami más szóval azt jelenti, hogy a tíz évvel ezelőtti megmozdulás sem sokat ért.

Sztankóczy András, Washington