Forrás: ÉS

Esterházy Péter

Bevezetés a szépirodalomba

(A Literaturhaus német szó, a német-magyar szótárban nem található, magyarra nehezen lefordítható, mert nincs. Az irodalom háza a művelődési házak rokona, „egy hely, ahol vagyunk”. Németországban a frankfurti az egyik legjobb, októberben új épületbe költözött, ez a szöveg ott hangzott el megnyitóként. Az idézetek a különböző Literaturhausok bemutatkozó szövegeiből valók, dr. Maria Gazzetti a frankfurti ház vezetője – többek közt sok magyar szerző felolvasóestjének iniciátora.)

Élt egyszer egy Literaturhausnyitogató. Született Literaturhausnyitogató volt, Literaturhausnyitogató natus, régi kifejezéssel élve: az Isten is Literaturhausnyitogatónak teremtette. Ahogy megszületett, ahogy „kidugta édesanyja sokat szenvedett, akkor épp Budapesten elhelyezkedő ölének két dombocskája közül vérrel iszamós fejét”, már akkor üstöllést Literaturhausnyitogatónak érezte magát. Még beszélni sem tudott, de ha megkérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, gondolkodás nélkül, hetykén rávágta, Literaturhausnyitogató! Lett is nagy derültség (gaudium), hiszen ott akkoriban senki sem tudta még, mi is volna az a Literaturhaus, akkor pedig ebben a görög-zsidó-keresztény gondolkodási szokásrendben azt sem tudhatták, mi volna az a Literaturhausnyitogató. Még csak harangozni sem hallottak felőle. A világban akkoriban a Literaturhaus helyén egy nagy lyuk tátongott. Kicsit ijedten szellemeskedtek hát az újszülött bölcsőjénél, megjegyezvén például, hogy a csigának van háza, az Úristennek is van háza, de ki hallott már olyat, hogy az irodalomnak is legyen háza, és csapkodták a térdüket, olyan jól mulattak. Pedig akkor még élt Sztálin, vagyis per definitionem folyamatos rémületben éltek. De nevetni még ilyenkor is lehet, csak épp nevetés közben is fél az ember, mert diktatúrában mindig fél az ember, éjjel, nappal, hajnalban, napnyugtakor, minden másodpercben, evés közben, a vécén, az ágyban, biciklin, jókedvében, rosszkedvében, és akkor is, ha nem tudja egzaktul megmondani, hogy milyen kedve van most akkor tulajdonképpen végül is.

Ha nincs Literaturhaus, nincs Literaturhausnyitogató se. Márpedig ott gőgicsélt, mint egy csöppnyi contradictio in adjecto. Életre-halálra ment tehát a dolog. A Literaturhausnyitogató növekedett erőben s bölcsességben, miként hajdan a Kisjézus. És ugyanúgy, ahogy Ő, kettős életet élt. Amiképp Názáretben csupán annyi látszott, hogy az asztalosnak van egy értelmes, noha kissé lusta fiacskája, ám nem sejthették ama történelminek mondható áramlásokat közte és az Ég között, azonképp a Literaturhausnyitogató is rendben végezte iskoláit, pallérozta elméjét, de nem hanyagolta el a testét sem, a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet igazolt (ötödosztályú) futballistája volt, majd beíratkozott az egyetem matematika szakára, ott főleg információstruktúrákkal, különösképpen az optimális bináris keresőfák, optimum binary search-trees, természetével foglalkozott, szabad idejében írással is próbálkozott, Lukács György honfitársa lévén igyekezett a valóságot tükrözni.

Mindezen látszatok mögött azonban, abban a másik, valóságos és titokzatos, nagy és fényes életében azt tette, amit a sors kimért rá, készült a Literaturhausnyitogatásra. Első lépésben valahogy egy Literaturhauslelőhelyre kellett bukkannia. Azt sem tudta eleinte, hogy ezek egyedül élnek-e vagy csordában, vadak-e vagy már megszelídítették őket, egyáltalán, tüdővel lélegzenek vajon vagy kopoltyúval. Kifinomultak az érzékei. Mint vadászkutyának, ha őzszagot hoz a nyugati szél, fölmeredtek a fülei, ha például idézet, irodalom iránt érdeklődő polgárok és polgárnők, írók és írónők, a kultúra munkásai, idézet vége, szóval ha ők egy, idézet, közhasznú társaságot, idézet vége, gründoltak. Mert innét sokszor már csak egy lépés a Literaturhaus. Még napfelkelte előtt útnak indult, hogy figyelemmel kísérhesse az intézményeket, s ha valamelyik, idézet, a város egy mozgalmas találkozó- és csomópontjává fejlődött, nem, nőtte ki magát, idézet vége, remegni kezdtek az orrcimpái. Vagy ha megpillantott valamit, ami, idézet, a könyv körüli események központja, írók, kiadók, könyvesek, újságírók találkozóhelye, a könyvszakma dolgozói továbbképzésének fontos terepe, a kortárs irodalom elektronikus dokumentációjának nem tudom micsodája, olvasók és írók élő fóruma, mely egyként foglalkozik mind az aktualitásokkal, mind az irodalom és a médiumvilág alapkérdéseivel, idézet vége, akkor a Literaturhausnyitogatót forróság öntötte el és kislányos izgalom. Ha pedig egy ugyanazon helyen találkozott, idézet, úgy felolvasásokkal, mint könyvbemutatókkal, vitákkal, kiállításokkal, valamint gyerekkönyv-felolvasásokkal (kamaszkönyv-, felnőttkönyv-, nyugdíjaskönyv-, jókönyv-, rosszkönyv-, közepeskönyv-, kitudjamilyenkönyv-felolvasásokkal), irodalmi témákra vonatkozó ankétokkal, ülésekkel, idézet vége, akkor könny futotta el a szemét, mert érezte, közel már a cél. És egész testét lázas remegés rázta, ha valahol a wittman, böhm, wiechner, höllerer, keller, illetve moritz szavakat hallotta. (A német Literaturhausok vezetőinek neve.) És volt még egy szó, de ahhoz kevés a szó.

Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg e helyt, hogy a franciák speciális trüffeldisznókkal keresik a Literaturhausokat, ennek nagy előnye, hogy hamar megtalálják őket, mert a Literaturhausvezetőket előírás kötelezi, hogy a melltartójukban folyamatosan tartsanak szarvasgombát. De hogy milyent, arra már nincs központi szabályozás, ott teljesen szabadon rendelkeznek az intézményvezetők, itt nemcsak megengedett, de kívánatos is a személyesség, lehet tehát fehér trüfli, Magnatum Pico, fekete, Melansporium Vit, Bianchetto, Albidum, nyári, Aestivum, téli, Brumale. Hátránya a módszernek, hogy a trüffeldisznók csak a legritkább esetben képesek a Literaturhausnyitogató szerepét is betölteni, így ami időt ott nyertünk a gyorsasággal, azt itt elveszítjük az alkalmatlansággal. Amiből mintegy mellékesen ismét kitűnik, hogy a kultúrák nem alá- és fölérendelési viszonyban vannak egymással, többnyire a hátrányok az előnyökből fakadnak és viszont… Ennyit most a javuló német-francia kapcsolatokról.

A Literaturhausnyitogató a Literaturhausnyitogatószövegeknek mindig ugyanazt a címet adta: Bevezetés a szépirodalomba. E döntés mögött ördögi ravaszság rejlett. Mert volt egy könyvcím (Berlin Verlag, 2006), amelyet valamely rejtélyes oknál fogva szeretett volna a művelt közvélemény figyelmébe ajánlani, és így ez meg is történt. Ha pedig gyanakodva kérdést intéztek ez ügyben hozzá, hogy mégis, hogy kerül a csizma az asztalra, akkor ártatlan arccal azt hazudta, hogy félreértés történt, a cím helyesen: Bevezetés a szép Literaturhausba. De akkor ugye már késő volt.

Egy idő után már nem volt fiatal ember, arcára rákövesedett az idő, a kelet-európai Literaturhausnyitogatók önsajnálattól nem mentes szürke, nehéz ideje, úgy döntött, hogy a továbbiakban nem kívánná magát, a tehetségét elaprózni, s kizárólag a frankfurti Literaturhausok megnyitására specializálta magát. Nem mintha ez megkönnyítette volna a dolgát. A Literaturhausnyitogatás az nem olyan szakma, mint az autószerelőké vagy a szakácsoké. Nem úgy van, ahogy ott, hogy ha az ember egyszer megtanulta, akkor tudja, és ahogy telik az idő, egyre jobban ért az autókhoz, és egyre légiesebb, költőibb lesz a pacal, amit főz. A Literaturhausnyitogató rezignáltan megállapította, hogy képes ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint húszévesen, a kétségkívül növekvő tapasztalata pedig csak annyit jelent, hogy nem rémül meg már a tévedéseitől anynyira, mint fiatalkorában. Az igaz, hogy van, amit most már tud, és fiatalkorában nem tudta, de bizony van olyan is, amit akkor tudott és most már nem tud. A Literaturhausnyitogatás a tudásnak és a nem tudásnak a drámai keveréke, és egyiket sem lehetséges a másik ellenében kijátszani, a tudásból egyedül puszta rutin lesz, puha, kellemes történetmondás, divatholmi, a nem tudás önmagában pedig csupán tehetségtelenség. A Literaturhausnyitogatásnak egyszerre kell magabiztosnak és törékenyen bizonytalannak lenni.

Ahogy magának a Literaturhausnak is. A Literaturhaus intézmény, és az intézményeket a működésükkel szokás mérni. Ez veszélyeket is rejt magában. Egy jól olajozott kulturális gépezet elemének lenni – ez nem lehet egy Literaturhaus becsvágya. De hát az sem, hogy rosszul működjék. Egy rendezvény sikertelensége még nem bizonyítja (csak igen ritkán) a rendezvény sikerességét. Nem egyszerű a Literaturhausok élete. A figyelmetlen szemlélő azt hihetné, hogy csak egy Haus kell hozzá, amit aztán tele kell tömni Literaturral. De a nehézség már itt kezdődik, mert a Haus még definiálható, de ki mondja meg, hogy mi az irodalom.

A Literaturhaus nem mehet biztosra, miközben biztosan kell a lábán állnia.

A Literaturhaus egyszerre a gépezet maga, és ő a homok is a gépezetben. Ezért azután a Literaturhaus jelképe talán a homokóra lehetne, amely miközben méri gyönyörű és nyomorúságos életünk másodperceit, olyan gépezet, amelynek működéséhez elengedhetetlen, hogy homok kerüljön a gépezetbe.

Amikor a Literaturhausnyitogató a megnyitóbeszédében ehhez a megható metaforához ért, akkor szoktak a Literaturhausok megnyílni. Most is ebben reménykedett. P. S.: Egy alkalommal hetvenkedésből, fiatalos rekordhajszolásból megpróbálkozott avval, hogy úgy nyisson meg egy frankfurti Literaturhaust, hogy ne hangozzék el Frau Dottore Maria Gazzetti neve. Majdnem sikerült a bravúr.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 41. szám