Forrás: ÉS

Papp László Tamás

Amikor a bokszzsák visszaüt

Vásárhelyi Mária Cserni-ügyről írt cikkének számos megállapítása vitán felül igaz (Cserni János bíró esete a jobboldali médiával, ÉS, 2005/38.). A Fővárosi Bíróság ítésze elleni, alap nélkül mocskolódó szélsőjobboldali támadások jogosan keltenek visszatetszést. Az írás precízen végigköveti a jobbszélen álló közszereplőkkel szemben elmarasztaló ítéleteket meghozó bíróval szembeni hecckampány történetét. Aki nem értesült volna erről, a riport végén az előtt is világossá válik, Cserni János végül megelégelte a sok nemtelen médiaattakot, és perbe fogta egyik verbális támadóját. Bár a szerző nem foglal állást, hangvételéből, elemzésének stílusából kiderül, szerinte Cserni jól tette, hogy keresetet adott be M. Szabó Imre ellen. Nevezett sajtómunkás megítélésében aligha lesz vita köztünk Vásárhelyivel, Cserni válaszreakciójának fogadtatásában viszont igen.

Nem irigylem Cserni János bírót. Mégis azt kell mondani, hibázott. Tény, rasszista hecclapokban, internetes fórumokon gusztustalan kampány indult ellene. Vádolták politikai elfogultsággal, és némi zsidózás kíséretében terítékre került származása is. Fotója ott virított az összes világhálós antiszemita törzshelyen, pszichológiai aknákkal teleszórt hadviselés indult ellene. A bíró ekkor olyat tett, amit szerintem nem lett volna szabad: beperelte az egyik mocskolódót. Nem mintha nem lett volna igaza. A vele szemben felhozott vádak nyilvánvalóan politikailag motivált hazugságok. Emberileg respektálható, hogy az igazságszolgáltatás minden, függetlenségére kényes dolgozóját sérti, ha minden bizonyíték nélkül pártérdekek kiszolgálójának titulálják. Mindezek dacára is kiszámítható volt, hogy – első fokon legalábbis – a bíróság felmentette a rágalmazás vádja alól M. Szabó Imrét. Azon se lehet csodálkozni, hogy a döntés egyik fontos indoka az volt, hogy „a Magyar Köztársaság bírája közszereplő, e minőségében pedig a szokásosnál súlyosabb nyilvános kritikákat is tűrnie kell”. Álszentség lenne tagadni, a hatalmi ágak képviselői bizonyos tekintetben több joggal bírnak, mint a mezei polgár.

A szondázás és a sebességkorlátozás alól kibúvót adó mentességük van, dönthetnek emberek sorsa fölött, olyan információ és kapcsolati tőke van a fejükben, mely a hatalommal nem rendelkező átlagembernek nincs. De valamit valamiért. A bírónak, ügyésznek, miniszternek, államfőnek némely szempontból tehát kiterjedtebb jogosítványa van – más téren viszont szűkebb. A kiváltságokért cserébe több békát kell lenyelnie. Különben is, jobb, ha egy bíró csak legindokoltabb esetben perel – és még akkor is ajánlatos kétszer meggondolni. Ha ugyanis egy jogi csatában az egyik küzdő fél maga is ítész, az igencsak problematikus. Nem biztos, hogy jó lett volna Cserni Jánosnak, ha kollégája a javára dönt. (Ami jogerősen még lehet.) Akkor a publikum erre hajlamos része felhozná, hogy holló hollónak nem vájja ki a szemét. A bírónak kell a legjobban tudni: a perek befejezténél valaki általában a rövidebbet húzza. És a pórul járt fél sokszor nem tud emelt fővel veszteni, hanem a bíróságot hibáztatja. Az ilyen provokációknak nem szabad beugrani, a bokszzsák sem üthet vissza, ezt bizony egy bírónak férfiasan elviselni munkaköri kötelesség. Bírni kell cérnával. A bíró szakmai hitelét kockáztatja, ha egy sértett pervesztes féllel vagy annak híveivel leáll perpatvarozni. És tegyük rögtön hozzá, nekünk, újságíróknak is jóval többet kell eltűrnünk, mint egy közszereplést nem vállaló polgárnak. Ugyanabban a lapszámban, melyben Vásárhelyi Mária írása olvasható volt, Kovács Zoltán vezércikkében leírta „az ÉS még soha nem indított pert, és kijelenthetem, hogy nem is fog”. Pedig oka lenne rá, tanúsíthatja bárki, aki jobboldali lapokat olvas. Gyalázkodás, sértések, ami belefér. Mégis helyesebbnek és rokonszenvesebbnek tartom ezt a felfogást. Ha egy közszereplőt támadás ér, válaszoljon, ha rágalom, cáfolja meg. De neki magasabb kell, hogy legyen az ingerküszöbe, ne futkosson hát rögtön a törvény házába. Ráadásul az ÉS főszerkesztője és kiadója jogilag magánember és magáncég. De ha ő tartja magát a fenti etikai normához, százszorosan elvárható ez egy adópénzből fizetett igazságszolgáltatási köztisztviselőtől.

És még valami: Polt Pétert sokan a Fidesz részrehajló szimpatizánsának tartják. Én nem tudom, ez igaz-e. De nem lenne jó, ha ezért a – talán szubjektív és igazságtalan – véleményéért bárkit megbüntetnek. Pedig ugye azt még senki nem tudta bizonyítani, hogy Poltot távkapcsolóval irányítják a Lendvay utcából. Mint ahogy annak sem örülnék, ha az Országos Igazságszolgáltatási Tanács törvényszék elé citálná Tamás Gáspár Miklóst a bírói karról tett dehonesztáló megjegyzései okán. Nem állítom, hogy bizonyos esetekben nincs létjogosultsága rágalmazási vagy személyiségjogi pernek. De rossz ízű szituáció, ha egy bíró pártatlan ítészből elégtételre szomjazó felperessé válik. Az USA Legfelsőbb Bíróságának tagjait sokszor nevezték már gyilkosnak a halálbüntetés és az abortusz engedélyezése kapcsán. Mégse perelnek, vagy ha igen, elvesztenék. Mert ők tudják a legjobban: a véleményszabadság azt (is) jelenti, hogy az embereknek joguk van saját igazuk, meggyőződésük, tévedéseik, hülyeségeik és sértéseik hangoztatásához. Ezt pedig a nagy vízen innen sem árt észben tartani.

Papp László Tamás

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 41. szám