Forrás: ÉS

GYÖRGY PÉTER

Ablak a világra

Televízió

Hétfő este arra gondoltam, hogy a televízió által művelődöm: s megtudok egy s más aktualitást a világról, benne hazánkról. Először a tv2 jóvoltából Frei Tamást láthattam Izraelben, amint a felnőttnek tűnő riporter drámai gyorsasággal infantilizálódott a fizikai erőszak kultikusnak értett látványától. A száguldó pszeudoriporter a kulturális eseményekben és lehetőségekben nem különösképp szegény országot a küzdősportok Mekkájának látta, s szinte annyiszor kérdezte meg a küzdősportok helyi – katonai – képviselőit, hogy miként is ölnek, ahányszor meglátta őket, de lehet, hogy tévedek, s csak minden második alkalommal érdeklődött a torok kivételének kevéssé lágy technikái iránt. Amennyire elkerülhetetlen a terrorizmus elleni küzdelemben megteendő racionális lépések sora, annyira értelmetlennek látom bármiféle kommandósmítosz rajongó giccsparádéját. Amúgy maguk a megszólaltatott szakértők helytelenítették a legélesebben azt a fajta populáris hisztériamitológiát, amit a műsorban láthattunk. Frei a műsor végén közölte a magyar politikai elittel, hogy amennyiben az a terrorizmus elleni küzdelmében fel kívánja venni a kapcsolatot a részben magyar származású küzdősportbajnokokkal, akkor a telefonszám nála van, s ő készséggel áll rendelkezésükre. Kis egotrip, halk dallamokkal. Nem sokkal ezután kicsit elkísértem Győzikét Afrikába, ami elég lehangoló volt. Ez a szegény pára ott csetlett-botlott a messzi vidéken, ahol senki nem tudott magyarul, amit ő nemigen vett tudomásul. Az elmúlt hónapokban többen próbáltak meggyőzni arról, hogy ez a műsor komoly eredmény a romákról alkotott előítéletes percepció megváltoztatásában, de én még mindig nem látom, miként is segíthet mindez az emberi méltóság felemelő látványának megteremtésében. Ugyanis a korszak televíziós divatja az idiotizmust imitáló, de persze még ezt sem komolyan vevő meta-cool műsorfajta, amelyben épp annyira doku mint fikció, játék mint álvalóság, tréfa mint rémesen egyszerű igazság. Ennek a műsorfajtának a megismerése végett elkísértem néhány fiatalembert egy buszutazásra, ezúttal Magyarországon. Ezt a műsort bizonyos Kovács Dániel Richárd rendezte, akinek eddigi munkássága elkerülte a figyelmem, s a Bajkeverők című sorozat második epizódja után a magam részéről a továbbiakban eltekintenék alkotásaitól. Ebből a hibridből, amely sokat merít a valóságshow, illetve a road movie, végül, de nem utolsósorban az érdes diáktréfák hagyományából, világosan kirajzolódik az az új esztétikai norma, amely tétován, de tetten érhető a Győzike-show-ban is.

Ennek megfelelően ebben a műsorban, illetve filmben minden idézőjelben értendő, illetve érthető. Ha valaki azt gondolja, hogy nem különösképp igényes idea megkérni pár, kicsit extrém, kicsit nyomorult fiatalembert, hogy egy lakótelep sarkán csináljanak úgy, mintha rózsaszínre festenének egy régi keletnémet autóbuszt, majd zajongva induljanak el Siófokra, végül meg is érkezzenek oda, akkor arra is van válasz. Ugyanis mindez metaironikus szimbólum. Vagy az sem. Épp ellenkezőleg: máris túl komolyan vettem. Hisz ez csak tréfa. Hisz ez nem film. Ez még tréfa sem volt. Csak úgy csinál. Olyasfajta műfajkeveredés ez, mint amit Jáksó László szokott előállítani a Kész átverés című programban. Ott sem igaz semmi, még az sem, hogy az műsor lenne. A zene világából is ismerős mindez: ott cross overnek becézik az ilyesmit. Edvin Marton (aki a Nagy Vita című talk show-ban fejtette ki nézeteit) például megáll egy eredeti Stradivarival (sic!) egy futballstadionban, és a meccs előtt úgy csinál, mintha hegedülne. Vagyis play back lenne az. De lehet, hogy tévednék. Ha az olvasó arra gondol, hogy amit az érdekes művésznevű fiatalember csinál, az cirkusz, de nem zene, akkor arra kész a válasz: épp ez a cross over, keresztül a hagyományos műértés normáin át.

Kovács Dániel Richárd nem filmet csinált: ennyi bizonyos. A termék, amit létrehozott, talán sikeres lesz, ez ma még nem látható. Ha valaki a Bajkeverőket esztétikai idiotizmussal illeti, akkor sebaj, beszéltek róla, s a terméknek az is jó. Továbbá, kit érdekel az esztétika – korszerűtlen, kereskedelmi tévézéstől idegen avítt szemlélet -, hiszen itt a nézettség a legitimáció. Ha viszont valaki arra tesz utalást, hogy miféle termék az, amely ember ember által történő megalázásának stratégiáját használja formateremtő elvként, akkor is kész a válasz: de hát ez csak fikció. Sőt: akár szabad művészet ez. Amúgy mindennek semmi köze a cinizmushoz. Az utóbbi érzület mutat valami felelősséget a világ iránt, ahol élnénk s cselekednénk. Ilyesfajta dolgok nyomaira ezeknek az embereknek a műsoraiban nem bukkanhat a kutató. Mindössze egyetlen azonos elem van Győzike, Jáksó László, Kovács Dániel Richárd tevékenységében: pénzért mindent. Ez persze egy másik műsor: ami a Cool tévében látható. Valóban vannak s lesznek, akik pénzért mindenre kaphatóak. Ha ez a kereskedelmi televíziózás lényege, akkor azt illő tudomásul vennünk. A valóság elől nem fordítanám el az arcom, még akkor sem, ha az valóságshow-ként tűnik elénk. Tudomásul is veszem. Legfeljebb időnként pár sort írok korunk kellemetlen és életük elfecsérlésében élen járó kalandorairól, s így tevékenységük az annalesekben talán a szégyenteljes butaságok között jegyeztetik fel, s nem máshol.

(Frei Dosszié, tv2; Bajkeverők, RTL Klub, hétfő 21.50)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 41. szám