Forrás: Magyar Hírlap

A magyarországi Soros alapítvány iskolát teremtett, egyszersmind beírta nevét a fiatal magyar értelmiség szellemi felszabadulásának történetébe

Századunk első évében halt meg, ha élne, most volna 88 éves. Ebből az alkalomból, de talán azért is, mert a horvát-magyar kapcsolatok oly látványos javulásnak indultak, kapott Vásárhelyi Miklós emléktáblát születése helyén, az Adria-parti Rijekában, az egykori Fiuméban.

Vásárhelyi Miklós neve talán már nem sokat mond az új Magyarország huszonéves gyermekeinek, személye és tevékenysége azonban összeforrt a harmadik Magyar Köztársaság létrehozásával. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az alapító atyák egyike volt. A Kádár-rendszert lezáró években ugyanis ama szellemi-politikai ellenállásnak volt egyik nem hivatalos központja és szinte mindenki által elfogadott „nagy örege”, amelyből 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal kinőtt. A rendszerváltó pártok centrumában álló Fidesz először őt akarta rávenni arra, hogy legyen a köztársaság első elnöke. (Nem vállalta.) Eközben a magyar társadalom szocialista párti felével is összekötötte őt az a körülmény, hogy ifjúkorában maga is kommunista volt, ugyanakkor mint Nagy Imre egykori közeli barátja és tanácsadója, vele együtt ült 1958 júniusában a vádlottak padján. Vásárhelyi mint a bevallatlanul maradt hírhedt titkos perek egyik túlélője mintegy személyében is megtestesítette azt, amitől meg kellett (és az adott helyzetben végre meg is lehetett) szabadulni. 1956 temetetlen hőseinek 1989. júniusi nyilvános búcsúztatásánál – amely mint tudjuk, a kommunista rendszer búcsúztatása is volt – ő volt az egyik ünnepi szónok mint az akkor még félillegális Történelmi Igazságtételi Bizottság elnöke.

Tizenhetesek

Fiume… Tekintélyes zsidó-magyar polgárcsalád gyermekeként itt született Vásárhelyi Miklós egy évvel a Monarchia összeomlása előtt, 1917 októberében. Élete első tíz-tizenkét éve is ebben a kicsit kozmopolita, de jellege szerint mégis elsősorban olasz kikötővárosban telt el, hogy aztán 1929-től kezdve a színmagyar Debrecenben folytatódjék. A már gyerekkorától kezdve sok nyelven beszélő Miklós egyetemi tanulmányait is előbb Itáliában kezdte, s csak a Mussolini-féle „megújulásból” való kiábrándulása után tért vissza megint Debrecenbe. Jogot és államtudományt tanult, de – egyre határozottabban baloldali forradalmárként – tudását inkább az akkor fennálló állam ellen, mint mellette kívánta hasznosítani. De ha már születése évéig mentünk vissza, nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a későbbiek fényében van valami kísérteties ebben az évszámban: nemcsak Vásárhelyi született 1917-ben, hanem az 1958. júniusi Nagy Imre-perben vele együtt vádlottak padjára kerülő Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József is, a politikai per nyolc kiszemelt áldozatának több mint a fele!

Vásárhelyi Miklós életútja kanyargós ösvényeken át vezet a nagypolgári, bankigazgató apától a kommunista mozgalmon és az ellene folytatott harcon át a legsikeresebb magyar liberális párt, az SZDSZ megalapításáig, az írói-újságírói mesterségtől a Soros Alapítvány igazgatásán át az új Magyar Köztársaság első parlamentjének képviselői tisztségéig. A jelenből visszatekintve talán éppen az alapítványi életszakasz érdemel külön hangsúlyt. A nyolcvanas évek közepén egy dúsgazdag, de ugyanakkor ember- és tudásbarát amerikai pénzember, az akkori „keleti világ” és ezen belül Magyarország iránt érdeklődve, Vásárhelyit választja személyi képviselőjének abban a furcsa kondominiumban, amelyet a korabeli Magyar Tudományos Akadémiával, azaz egy pártállami intézménnyel karöltve hív életre, s amely a későbbi – államtalanított – Soros-alapítványok első kísérleti terepe lesz. Vásárhelyi helyzetismerete, kultúrpolitikai látóköre és diplomáciai érzéke nélkül ez a vállalkozás alkalmasint ugyanarra a sorsra jutott volna, mint Soros György több más próbálkozása az Elbától keletre. De neki és munkatársainak köszönhetően a magyarországi alapítvány nemcsak talpon maradt, hanem iskolát is teremtett, egyszersmind beírta nevét a magyar kultúra Nyugat felé való újra kinyílásának, valamint a fiatal magyar értelmiség szellemi felszabadulásának történetébe.

Barát ötven éven át

Ha szabad ezt a rövid jegyzetet néhány személyes szóval is kiegészíteni: büszke vagyok arra, hogy több mint ötven éven át barátja lehettem a nálam tíz évvel idősebb Vásárhelyi Miklósnak. E barátság szálai még a negyvenes évek második felében szövődtek, egy máskülönben nyomasztó korszakban, ahol azonban Miklós jókedve és embersége nemcsak nekem, hanem több közös barátunknak is – hadd említsem meg itt Litván György nevét – fontos fogódzópontul szolgált. A minden hivatali és intellektuális pöffeszkedést harsány nevetéssel kifigurázó, pártújságíróként is szabad emberként viselkedő Vásárhelyi Miklóst nehéz lett volna nem megszeretni, nem elfogadni belső mércének. Az 1956-ot megelőző és előkészítő években az érzelmi kötődés szálait a közös tapasztalatra épülő elvbarátság erősítette tovább, amely még abban a hosszú korszakban is kitartott, amikor életünk útja (nem saját akaratunkból) szétvált: én külföldön kezdtem új életet, ő pedig három keserves börtönév és további megaláztatások után a Kádár-rendszer viszonyai között próbált emberként, szellemi alkotóként és politikai lényként fennmaradni. Egymástól távol és egészen más körülmények között ugyanazokból a tévedésekből próbáltunk kilábolni, ugyanazokhoz az értékekhez próbáltunk visszatalálni – talán nem egészen sikertelenül.

Az emléktábla és a tradíciók

Meghozta-e reményeink beteljesülését az 1989 óta eltelt másfél évtized? A mérlegvonásnak, úgy vélem, még nem jött el az ideje. De bátorítónak tartom, hogy Vásárhelyi Miklós emléktáblájának felavatásához Magyarország jelenlegi miniszterelnöke személyesen zarándokolt el. E tényben ugyanis az a szándéka fejeződik ki jelképesen (ilyen ügyben azonban mi lehet fontosabb, mint a jelkép?), hogy szakítva elődeinek mellébeszélésével vagy hallgatásával, végre leszámoljon a magyar szocialisták máig is kibeszéletlen, legrosszabb hagyományaival. Most megjelent könyve is valami ilyesmiről tanúskodik. Gyurcsány Ferenc ezzel – nemcsak mint kormányfő, hanem mint ember is – a magyar baloldalnak ahhoz a másik, a kommunista ideológusok által oly sokszor kiátkozott, de értékálló tradíciójához csatlakozott, amely sem 1919-ben, sem az 1945-öt követő évtizedekben nem vette be, hogy a szabadság és az emberi jogok felszámolását a társadalmi haladás győzelmének nyilvánítsák. Ahhoz a tradícióhoz, amely csak az 1989-es fordulattal éledhetett újjá, de azóta is a magyar demokrácia egyik legfontosabb hivatkozását képezi.

Kende Péter

politikai közíró