Forrás: Népszava

Ez az interjú Eörsi Istvánnal éppen másfél évvel ezelőtt készült. Egy jókedélyű, látszólag az egészségtől kicsattanó ember, aki a tévébeszélgetés előtt egy felessel csökkenti az izgalmát, s aki sielni indul a családjával. Az utolsó relatí vidám hetek. Jön fia borzalmas betegsége, majd halála, aztán most az övé. Ezen a felvételen pedig egy jókedélyű, tervekkel teli ember néz most vissza ránk. Jó rá így emlékezni, s nem a csontsovánnyá fogyott íróra. (Az eredeti beszélgetés 2004. március 24-én hangzott el A Magyar ATV Arcélek című műsorában.

– Nagyon korai gyermekkoromtól él bennem az ellenkezés ösztöne- kezdi Eörsi István. -. Hamar okom volt megtanulni, hogy a világban mozogva a legelső és legfontosabb tudomány: szükség esetén nemet mondani. A „nem” igen mélyen bennem él.

– Sok kellemetlenséget okozott ez az életében? Azt szokták mondani , az a jó gyerek, aki megtanulja a szüleitől a tanítóitól, később tán a politikai hatalmasságoktól hogyan kell viselkedni. Maga az udvarias viselkedés is az igen, az elfogadás művészete.

– Tudom, hogy ezzel a hajlamommal sok bajt okoztam már magamnak. Csak nem is lehet felvetni, mi lenne ha ez nem lenne, mert olyan mélyen ül bennem ez a tulajdonság. Ha ez nincs akkor az nem én vagyok. Különben is soha ne vállaljon ellenzéki szerepet az olyan ember, aki nem tudja élvezni az ellentmondó pozícióját. Egyedül maradni, gyűlöltnek maradni tulajdonképpen nagyon kellemetlen.. De ha az ember azt érzi, hogy igaza van, akkor ez hihetetlen élvezetet is okoz. És én ezt már nagyon sokszor átélhettem.

– Hogy férnek össze ezzel a jellemvonásával azok a versek, amelyekben Rákosit és Sztálint dicsőítette, s amelyeket azóta is elég gyakran hánynak a szemére? Igaz, sokaknak a szemére lehetne hányi ilyesmiket, csakhogy mások inkább elhallgatják a múltjuk ezen részleteit. Ágy aztán elfelejtődik a dolog. Ön meg kéjesen szóbahozza ezeket a költeményeket..

– Szóba kell hoznom, mert igyekszem a saját fejlődésemet, ahogy másokét is, szerves egészében megérteni. Én 1945-ötöt felszabadulásnak éltem át és azokkal az illúziókkal indultam neki az új korszaknak, hogy végre itt egy igazságos társadalmat fogunk felépíteni. Nemcsak az antifasiszta és a zsidó értelmiség gyermekeinek volt ez a sajátossága, hanem az értelmiséggé váló parasztfiúk nagy része is így indult neki, hogy csak Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Csoóri Sándort említsem. sőt munkásfiatalok jelentős része is bízott abban, ami akkor kezdődött. Az illúzióknak egyrészt léteznek történelmi okai. Mint az, hogy az oroszok megmentették az életemet vagy a földosztás. Másrészt bebeszéltük magunknak, hogy ez nagyszerű lesz. Aztán jönnek a konfliktusok az elképzelések és a valóság között. Ezután akad, aki azt mondja, többet politikával nem kívánok foglalkozni, mert egyszer már csúnyán becsaptak. Más oda jut, hogy ezt jóvá kell tennem. Bennem a jóvátétel vágya rettentő erősen dolgozott a szégyennel együtt. Azt meg nem tekintem mentségnek, hogy ezeket a verseket huszonegy-huszonkét éves koromban írtam.

– Részben azért mentség.

– Nem mentség, de talán magyarázat. Sőt, még érdekem is fűződött ezekhez a versekhez. Persze nem azért írtam őket, hogy valami kiváltsághoz jussak. De azért, mint DIVSZ tag elmehettem a szerzőjükként Lengyelországba, akkor amikor alig lehetett utazni. Vagy kaptam 21 éves koromban a Rákosi versemért egy József Attila díjat. Ám egyszercsak mégis rádöbben az ember arra, mit tett, hogy a jóhiszeműsége és az érdekei összedolgoztak. És elfogja a szégyen.

– Azért a mentségek sorához vegyük hozzá, hogy akkor, az ötvenes évek elején egy csomó mindent még nem tudhatott arról a rendszerről, amit ma már ismerünk.

– Igaz. És én annyira kommunista voltam, hogy például azt hittem még Révai József ellen is felszólalhatok a Déry vitában. Nézze meg a „Vita irodalmunk kérdéseiről” című kis 1952-es kiadványban. Láthatja, hogy a legfiatalabb hozzászólóként én voltam az, aki azt mondta: „Nem értek egyet Révai elvtárssal.” A tanácskozás után Lukács György futott Révaihoz és mutatta neki a Rákosi versemet, mert attól tartott, hogy még a pártházat sem fogom tudni elhagyni különben. Én meg mint derék ifjúkommunista azt hittem igazságot, vagy azt amit annak véltem, elmondhatom.

– És semmi baja nem lett?

– Nem lett, de talán csak azért, mert Lukács kiállt mellettem. De az egész egyetemi pártszervezet egy évig csak velem foglalkozott, behívogattak, elbeszélgettek velem.

– Fontos ember lett.

– Vigyorogtam rajtuk, mert láttam Déry regénye a Felelet toronymagas az akkori termésben.

– Mit gondol azokról a manapság itt-ott megjelenő véleményekről, amelyek egyenlőségjelet tesznek a zsidók és a kommunisták közé? Valamelyik művében idézi egy osztálytársát, aki talán 1945 tavaszán azt mondta volna, „a múlt ősszel nektek zsidóknak volt rossz, most meg nekünk.

– Ez tűrhetetlen. Mi az hogy rossz? Az rossz, hogy az embert az elgázosítás fenyegeti. De mi fenyegette ezt a az osztálytársamat akkor? Később ÁVO-s lett, őrnagy akkor, amikor én börtönben ültem 1956 után. Különben is ez az összehasonlítás elfogadhatatlan. Az írószövetségben volt egy vita és kihozták, hogy 25 évig a zsidókat üldözték 1945 előtt, majd 40 évig a keresztényeket 1945 után. Hát hol ölték itt meg a keresztények 80 százalékát? Különben sem „keresztényellenes” politika volt az, hanem egyház ellenes.

– Ami a zsidó vallást is sújtotta.

– Persze, különben is a nagy felekezetek képviselői, a katolikusok is, a reformátusok is, a zsidók is nagyon jól együttműködtek a hatalommal. Szóval párhuzamot vonnia zsidóellenes és a „keresztényellenes” politika között képtelen dolog, amikor megöltek több mint ötszázezer zsidót.

– Ha másként is,de a következő rendszerrel is sok baja volt.

– Az a rendszer, amely 1945 után létrejött, ah egészen másként is, de borzalmas és iszonyatos volt. Ellenzékében is lettem. Szóval, ha az életemet szervesen szeretném megérteni, akkor elmondhatom, hogy szégyelltem magam azokért a régi versekért, jóvá akartam tenni dolgot. Ezért is vettem részt az 1956-os forradalomban. Lecsuktak miatta. Ágy ismerhettem meg Magyarországot, a börtönben, a legkülönfélébb embereket. Miközben szörnyű dolgok történtek velem ott. Mások mellett felakasztották a legjobb barátomat. És amikor kiszabadultam, szembe kellett azzal néznem, hogy a társadalom kiegyezett közben Kádárral. Amit én nem akartam. Ágy kerültem ellenzékbe. Ezek mind nem lettek volna meg a Rákosi versek nélkül. Ami nem jelenti azt, örülök annak, hogy megírtam őket. Mert mind a mai napig szégyenlem ezeket. Azért az furcsa, hogy egyedül én nézek ezzel szembe. Pedig még sokan megtehetnék. Ártam egy könyvet, amelyekben bemutattam ezeket a versdokumentumokat, mert ezeket én egy korszak torz gondolkodása lenyomatának hiszem. Más kérdés, hogy ezzel nagy szívességet tettem egyes jobboldali publicistáknak, hiszen nem kell előkaparniuk az 1951-es újságokat a könyvtárak mélyéről. Csak ki kell nyitniuk az én könyvemet aztán az abból kimásolt sorokkal jól leleplezni engem. Illyésről – amúgy a jó műveinek nagy tisztelője vagyok – vagy Csoóriról nem olvasok olyasmit, hogy milyen árulók voltak, pedig tőlük is lehetne idézni. Csak engem ócsárolnak, ami engem,. Ismerve ezeket a szerzőket, nagy boldogsággal tölt el.

– Valamelyik művében Heine szájába adja, „amíg gyűlőlnek, addig jelen vagyok”.

– A költő legnagyobb dicsősége – állítólag ezt mondta Heine- ha tartósan, sokáig és mély szívből utálják egyesek. De az is lehet, hogy ezt nem Heine mondta, csak én adtam a szájába. A lényeg, fel kell vállalni rossz korszakokban is népszerűtlen ügyeket. És én csak rossz korszakokban éltem.

– Most ez is rossz korszak?

– Öreg mesterem, Lukács György azt az őrültséget mondta, hogy a legjobb kapitalizmus is rosszabb mint a legrosszabb kommunizmus. Megkérdeztem tőle, hogy ezek szerint szívesebben élne Albániában mint Svájcban? Azzal vágta ki magát, hogy ő nem a személyes élete, hanem a világtörténelem szempontjából gondolja így. Én meg azt hiszem vele ellentétben, hogy a legrosszabb többpártrendszer is jobb, mint a legjobb egypártrendszer. De azért ez is elég pocsék. Az ellenzéki indulataimat nem kell mesterségesen táplálnom, felszítják azt a mindennapok.

– És most aztán mindenki elmondhatja az ellenvéleményét, legfeljebb nem figyelnek rá és nem börtön fenyegeti, hanem egy másik publicista tolla.

– A pluralizmus fantasztikusan nagy előny a régi rendszerrel szemben. Nagyfokú sajtó és véleményszabadság, többpártrendszer. Ugyanakkor nem szeretem a liberálisokban – többségük barátom -, hogy az emberi jogok fölsorolása közben, amelyek biztosítása a mi rendszerünk kétségtelen előnye, elfelejtik azt, hogy vannak olyan elementáris jogok mint az evéshez-, lakáshoz, munkához való jog. Az éhezők szempontjait nem szabad másodlagosnak tekinteni. Azt utálom, hogy ez a kapitalizmus nem tudott beépíteni olyan fékeket, biztosítékokat, amelyek az evéshez való jogot is megadják mindenkinek

– Nem az agazdagság, a jólét?. Svájcban sem a sajtószabadsággal, sem az éhezéssel nincs probléma. A sajtószabadsággal ott akad gond, ahol éheznek, mert ott kell elhallgattatni a kellemetlen véleményeket.

– Igaz, de nem hessenthetjük el azt a kérdést, hogy ahol nincs éhezés, sőt, jólétben élnek mennyi extraprofitot szívnak el azoktól a harmadik világbéli országokból, ahol viszont sokan éheznek. Nem beszélek én a globalizáció ellen, ahogy a szabadesés ellen sem, mert feltartóztathatatlan dolgok ellen nem érdemes. De azért rá kell néha mutatni arra, hogy egy olyan globalizációs folyamatnak milyen veszélyei vannak, ahol a tőke érdekei globálisan érvényesülhetnek, a munkái még korlátok között is nehezen.

– Közben ez a globális folyamat azoknak is adott sokat, akik korábban az iagzán nélkülözőkh közé tartoztak, mint a munkásoknak, feltéve , ha szerencsés országba születtek. Ma már átlagos emberek is jobb viszonyok között élnek, mint egy nagyon gazdag ember mondjuk 150-200 éve.

– Olvastam, hogy egy német autógyári munkás óránként 28 márkát kapott azért a munkáért, amiért Dél-Afrikában csak 80pfenning jár. Ez egyrészt történelmi méretekben tarthatatlan, különben éhséglázadások lesznek. És mélységesen igazságtalan is. Az emberiség mindmáig nem dolgozott ki stratégiát ennek a folytonosan növekvő különbségnek a csökkentésére. Én sem tudok rá megoldást, de ettől még szóvá kell tenni. Úgyhogy marad itt még tere az ellenzékiségnek.

– Semmi ötlete?

– Én az egész Kádár korszakban úgy voltam ellenzéki, hogy szocialistának vallottam magam s azt gondoltam, hogy amit Kádárék csinálnak az a szocialista gondolat elárulása. Aztán a rendszerváltás környékén rájöttem, nem mondhatom magam mégsem szocialistának, amíg nem tudok mondani működőképes alternatívát a piacgazdaságnak. Ám ettől még mindenizemben szocialista vagyok.. Ezt a kapitalista világot mélységesen igazságtalannak tartom. De nem tudok gyógymódot hazudni. Mi a teendőnk akkor?

– Lenin is feltette ezt a kérdést.

– Igen, csak neki válasza is volt és meg kell mondanom, még ha ma nem is divatos, hogy egy őszinte forradalmi válasz volt abban az időben. Aztán hogy mi lett belőle azt tudjuk, de az egy más kérdés. De a magam számára mi a teendő: azt az életstratégiát folytatni, hogy nemet kell mondani arra, amire nemet kell mondaniEgészen addig, míg akadnak, akik majd kitalálják at, amire igent is lehet

– Egy kollégája, Bernard Show mondta állítólag, attól hogy nem tudok tojást tojni, még mondatom egy tojásra azt, hogy megzápult, büdös.

– Persze. Nem lehet állandóan azon törtni a fejünket, hogy milyen rossz lesz abból, ha valami kínosat mondok.

– Az ön életében az ZDSZ is fontos szerepet töltött be. Ha mostanában találkozik az SZDSZ vezetőivel akkor beszélget velük az elvek és a gyakorlat összefüggéseiről?

– Beszélgetek. Akadnak, akik nagyon eltávolodtak a demokratikus ellenzéki elvektől, alkalmazkodnak a politizáló elit morális színvonalához. De erről most nem akarok többet mondani.

– Az írói munkásságáról nem nagyon beszéltünk, csak a régi versekről.

– Rossz versekkel kezdtem, a börtönben rájöttem, hogy a versek nemcsak azért rosszak, mert hazug volt, amiben hittem, de azért is mert mindent vers formában akartam elmondani. Úgyhogy magamra vettem az alázat egyetlen általam elfogadható formáját, hagyni kell, hogy a téma válassza meg a formáját. A szabadulásom után elkezdtem publicisztikákat írni, drámákat, prózai műveket – az esszé és a regény vegyülékét – sokfajta műfajban próbálom ki magam, abban a reményben, hogy akármelyik műfajban írok, ugyanaz az arc néz az olvasóra. Azért a versírást nem hagytam abba, a legjobban a versemnek drukkolok, persze lehet, hogy azért mert az anya is a legcsúnyább gyermekét szereti a legjobban.

– Fontos a közönség? Egy publicisztikát soktízezren is elolvasnak, egy verset talán ha néhány százan.

– Az ember vágyik a sikerre, örül neki. Fontos a közönség, hogy kapjak visszajelzéseke. De azért nem csak a mennyiség számít. A Kádár-korszakban lehet, hogy csak három négy ember mondta, csináld tovább és ez elég volt nekem ahhoz, hogy foltassam. Ágy írtam a fióknak a darabjaimat, a verseimet. De attól hogy éreztem, hogy van akinek ez fontos, meg van győződve arról, jó amit csinálok, hát ez segített áttelelni.

Dési János

Dési János