Forrás: NOL

Szerbhorváth György, 2005. október 15. 00:00

Kép: Tettamanti Béla A szarajevói filozófus, Ugo Vlaisavljevity szerint a háború termékenyítőleg hat: ha akaratlanul is, a kultúra megújulását eredményezi. E nietzscheánus gondolatot nehéz ellenőrizni vagy cáfolni, ám ha az egykori Jugoszlávia területén zajló irodalmi életet vesszük számba, még inkább elbizonytalanodunk. Az ország széthullása után az egységes irodalmi mező is széthullott, igaz, már a nyolcvanas években a nacionalizmus kerekedett felül az egyes köztársaságokban.

A művészet a politika martalékává vált. Ebből a zsákutcából legfeljebb egyes alkotók keveredtek ki élve (olykor szó szerint). Ma közülük a legtöbben úgy érzik, súlytalanná, provinciálissá vált az irodalom saját városukban, országukban – egy belgrádinak a zágrábi és szarajevói irodalmi élet tűnik érdekesnek, és fordítva.

Az írók és az irodalom még mindig az identitás kérdése körül forognak, bár nincs ebben semmi rossz, s érthető is. Maga Vlaisavljevity is Jugoslavból lett Ugo a háború kitörése után. Úgyhogy az irodalmak is „megpróbálták” az önidentifikálódást – ha már nincs Jugoszlávia, nincs jugoszláviai, délszláv sem, amelynek a szerbhorvát/horvátszerb nyelv volt az alapja. Amit ugyan 1954-ben Újvidéken kiáltottak ki létezőnek (ún. „megegyezéses nyelvként”), ám a lingvisták nemzetközi szövetségeinek egyöntetű álláspontja szerint ilyen nyelv ma is létezik: a horvát, a szerb vagy a bosnyák nyelv csupán ennek alvariánsai, dialektusai (eltérő írásmódokkal), különállóan csakis politikai nyelvekként értelmezhetők, lingvisztikai- lag nincs külön horvát vagy szerb nyelv. A podgoricai Crnogorszki Knjizsevni Liszt fejlécén ironikusan ez szerepel: „Megjelenik szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelven”. Hogy ez a mondat melyik nyelven hangzik el, már ránk van bízva…

Egy „igazi” horvát vagy szerb számára ez elfogadhatatlan, a horvát akadémikusok irtják nyelvükből a szerbizmusokat, turcizmusokat, újjáélesztik az archaikus kifejezéseket, de a bosnyákok sem maradtak el a nyelvtisztítás és -újítás terén (a szerbek foglalkoznak evvel legkevésbé, hiszen emezek éppen a szerbtől akarnak elhatárolódni). A nyelvet is meg kell etnikailag tisztítani, nemcsak a területeket. Horvátországban az idén helyesírási polgárháború folyt: ha így – „helyesen” – írsz le egy szót, akkor igazi patrióta vagy, ha úgy, a jugoszláv időkben megszokott módon, akkor jugonosztalgikus, kommunista, szerbpárti hazaáruló vagy.

A magukat jugoszlávoknak valló írók sorsa is kétségessé vált. Az elhunytak nem szólhatnak bele – a Nobel-díjas Ivo Andrityot a szerbek vállalták magukra, noha származása, nyelvezete alapján ő volt a par excellence jugoszláv író. Akárcsak Miroszlav Krlezsa, ő persze a horvát oldalon landolt, és most kimutatták, hogy Tito kedvence bizony helyesen, horvát módra írta a ne tyu kifejezést, innen is látszik, baloldali jugoszlávsága csak kilengés volt. A magyar zsidó és montenegrói származású, magát az utolsó jugoszláv írónak valló Danilo Kis viszont inkább senkinek sem kell, noha a második világháború és az újabb délszláv háborúk közti időszak térségbeli irodalmát alighanem mindörökké az ő neve fogja keretbe foglalni.

Más, ma is élő nagyságok pedig a nemzeti fertő mocskában mártóztak meg, a háborús ideológiát szolgálva egykor, ma pedig annak apológiáját adva – utaljunk csak a szerb nemzet önjelölt atyjára, Dobrica Csoszityra, vagy éppen a Kazár szótár Milorad Pavityára, aki, ha magyar lenne, ma egy turulmadár hátán röpülne Kínába az őshazát keresve. A legolvasottabb két szerbiai írónőnek – Coelho-light – pedig egyenesen az angyalok diktálnak. A háborús elit kitermelte a maga írócskáit is, Milosevics feleségének kötetei is asztronómiai példányszámokban láttak napvilágot, a maffiózós popkultúrában is elkélt egy-két tollforgató a zenészek és festők között, bár ez kevésbé jellemző. Az „igazi” írók inkább a lábukkal szavaztak: a belgrádi David Albahari meg sem állt Kanadáig, a hercegovinai származású, belgrádi szerb Mirko Kovacs Isztriába menekült a fenyegetések elől, a szarajevóiak, ki merre láttak, a horvátok közül meg elsősorban a hölgyek szedhették sátorfájukat, hisz mertek élő lelkiismeretként fellépni: Dubravka Ugresity Amszterdamban, Szlavenka Drakulity Svédországban kötött ki, noha Tudjman halála óta már hazajárnak. Külföldön a mai napig ők a legismertebb horvát írók.

Az ország fölbomlásával a korábban egységes és színvonalas könyvpiac is szétzúzódott (ám a fordítás terén jobban állnak ma is, mint a magyarok). Az új piacok politikai okokból nemigen mernek nyitottak lenni, de ezt a gazdasági különbségek is meghatározzák: Horvátországban három-négyszer, Boszniában kétszer drágábbak a könyvek, mint Szerbiában. És ismét csak ott a nyelvi (vagyis politikai) kérdés: egy horvát értheti-e egy szerb író művét (és fordítva)? És mi van, ha bosnyák az illető? Le kell fordítani a művét? Úgy hagyni, nos, az annak beismerése, hogy nagyon is értik egymás nyelvét. Zágrábban Andrity műveit – aki a szarajevói egyetemen is a bosnyák irodalomból átkerült a szerbbe – kompromisszumos módon adják ki: nem fordítják le, de pár oldalas szótárat csatolnak hozzá a turcizmusok és a szerb kifejezések magyarázatával.

Ugyanakkor a kortárs alkotók művei is tízezres példányszámokban jelennek meg a napilapok (szinte grátisz) sorozataiban, ami megélhetésüknek jót tesz, ám a színvonalnak kevésbé, hisz felkérésre ír(hat)nak. A délszláv irodalmi színtér legfeljebb ebből a szempontból érdekes, az egykori pezsgés odalett, és remekművekről sem tudunk (bár ez mindig jóval később derül ki). A (poszt)háborús világ mégsem hozott nagy kulturális fellendülést, az írók is saját helyük keresésével foglalkoznak, nem csak az átpolitizálódott helyzetben, de földrajzilag is. A szerbiai Szvetiszlav Baszarából és Dragan Velikityből nagykövet lett, a szarajevói Miljenko Jergovity Zágrábban él, és itt vált médiaszemélyiséggé, igen sokan pedig ösztöndíjak révén „emigráltak”. Az ex-Yu térség íróit egy vád biztosan nem érheti: hogy nem vesznek részt az értelmiségi diskurzusokban, nem szólalnak fel a társadalmi kérdésekben. A legrangosabbak hetilapok kolumnistái, tévéműsorok állandó résztvevői.

Míg a nagy jugoszláv elődök – a költő Tolnai Ottó kifejezésével – a borzalom bibliáját írták, a kilencvenes évek háborúi kapcsán inkább csak kis apokrifek születtek. Mondani sem kell, sokan gondolták úgy, no, itt a nagy téma, már csak meg kell írni. Igen egyenetlen színvonalú háborús kurzusirodalom született, noha a fiatalok számára ez meghozta a sikert: ismertté vált a zágrábi Robert Perisity és a már említett Jergovity, a belgrádi Vladan Arszenijevity, a szarajevói Nenad Velicskovity. Itt jegyezzük meg, az eddig említett írók mindegyikének jelent meg már magyarul kötete, írása – fordított irányban viszont katasztrofális a helyzet (Esterházyn és Kertészen kívül szinte senkit nem fordítanak szerbhorvátra, újabban Márait fedezik fel, illetve a kilencvenes években, a zavaros időkben mindenre választ nyújtó Hamvasnak volt kultusza Szerbiában).

A fiatalok írók azonban legtöbbször híjával vannak az önálló hangnak, a nyelvteremtő erőnek, inkább a divatos témákat járják körül: drog, szex, alkohol, politikai események, leöntve a háborús szósszal. Merő képtelenség az írók számára feladatot kiróni, a nemzet élő lelkiismereteként kezelni őket, de ha már maguk foglalkoznak a háborúk leírásával, feltűnő, hogy a borzalmak bibliái esetükben laposak, klisészerűek, alig is tudnak mit kezdeni a nagy témával. A romokkal. Míg a második világháború után Németországban a megújulás tekintetében kulcsfontosságú volt a Trümmerliteratur, azaz a romirodalom, Japánban pedig a yakeoto seidai, azaz a megégett nemzedék adott új s nyers hangot a reménytelenségnek, addig a Balkán e fertályán kevés nyoma akad ilyesminek. Ennek egyik kézenfekvő oka az, hogy a győztes és vesztes, a bűnös és az áldozat diskurzusa is megakadt. A horvátok áldozatok, akik végül győztek. A bosnyákok áldozatok. A szerbek pedig sem a vereséget, sem a felelősséget nem tematizálják, illetve a fiatalok csak legyintenek a nagy öregek