Forrás: Magyar Hírlap

Ahogyan a szex, úgy a háborúskodás lényege is az agyban játszódik le, igaz, a lejátszáshoz szükséges eszközöknek birtokában kell lennünk

A világ szakmai közvéleményét meglepte, hogy az idei közgazdasági Nobel-díjat az izraeli Robert J. Aumann és az amerikai Thomas C. Schelling professzor kapta. Én nem vagyok meglepve, annál kevésbé, mert fogalmam sincs, kik voltak az esélyesek, ám ha lenne, azzal sem érnék semmit. A közgazdaságtani diszciplinában megrekedtem a Lehel piaci alkudozások szintjén, ezekben lehet, hogy alkalmazom a játékelmélet elemeit, de csak öntudatlanul, mint az oktalan állat, amely ösztöneitől vezérelve legel füvet a csalán helyett.

Ha mégis örülök a Svéd Tudományos Akadémia döntésének, annak oka, hogy a két tudós a játékelméletet éppúgy a világ szenvedéseinek enyhítésére használja, mint mondjuk az orvostudomány díjazottjai.

A betegségeket okozó vírusokon és baktériumokon kívül az emberiség legfőbb ellensége, mint tudjuk, önmaga. Ha valaki egyszer ki tudja pusztítani az elég sikeresen fejlődő homo sapienst, az maga a homo sapiens lesz, rég gyűjti hozzá a muníciót. Muníción nem csak, sőt nem elsősorban a vágó-, lövő-, robbanó- és egyéb, az élet kioltására alkalmas, szellemes eszközöket tessék érteni, hanem az emberi pszichét. Ahogyan a szex, úgy a háborúskodás lényege is az agyban játszódik le, igaz, a lejátszáshoz szükséges eszközöknek birtokában kell lennünk.

Aumann és Schelling professzor a játékelméletet (amelynek kidolgozói és továbbfejlesztői között feltűnő a magyarok aránya: Neumann János, Harsányi János) olyan praktikusan életmentő akciókban alkalmazták, mint mondjuk a Marshall-terv kidolgozása, nemzetközi egyezmények létrehozása. Az oslói izraeli-palesztin béketárgyalások azért is járhattak eredménnyel, mert mozgatói tisztában voltak a játékelmélet egyik szabályával: ismerjük meg ellenfelünket, és alkalmazzuk a kis lépések szabályát. Kis engedményeket az ellenérdekelt fél rendszerint viszonoz, de ha nem, akkor sem kell sértetten fölugrani a tárgyalóasztaltól. Ha ellenben nagy engedményt teszünk, és azt a másik fél nem viszonozza, akkor egy tárgyalódelegáció agyát éppúgy elborítja a vérvörös irracionalitás, mint egy kisebb tárgyalódelegációét a kocsmában, ahol maffiavezérek próbálják fölosztani egymás között egy kerület strichelőövezeteit.

A két Nobel-díjas nálam azzal nyert, hogy a tudományok sterilen logikus és rendszerint csak az adott tárgyat vizsgáló mezőjébe behozta az embert. Ki-ki a maga szakterületén bizonyította, döntési mechanizmusainkban korántsem csak egyéni, logikus megfontolások szerepelnek, hanem például az is, hogy mit képzelünk az ellenfelünkről, hogyan reagálunk egy-egy cselekedetére, vagy hányszor találkozunk vele. Gyakori találkozás esetén akár addig a fölismerésig is eljuthatunk, hogy ellenfelünkkel vannak közös érdekeink, nem beszélve arról, hogy őt sem a Sátán szülte, bár a megsemmisítésére irányuló stratégiánkban ez azért zavaró körülmény.

Nem egészen értem, hogy ezeket a – most csak rendkívül röviden és felületesen előadott – fölismeréseket miért a közgazdasági kategóriában jutalmazták, holott orvosi vagy békedíjat is lehetett volna értük adni, esetleg mindet együttvéve, de hát Mr. Schelling mégiscsak közgazdász, Mr. Aumann pedig matematikus. Más kérdés, hogy ha Schelling, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, még doktoranduszaként, nem ártja bele magát az amerikai kormányzat munkájába, majd nem publikálja A konfliktus stratégiája című könyvét, akkor a hidegháború nagyobb eséllyel forrósodhatott volna valódivá. Sőt. Egy regényből, amely Schelling egyik cikke nyomán íródott, Stanley Kubrick, a világhírű filmrendező leforgatta a Dr. Strangelove című filmet, amelyben nem azért tör ki a nukleáris háború, mert akár a Szovjetunió, akár az Egyesült Államok elnöke akarja, hanem mert egyikük sincs tisztában a másik fél helyzetével és terveivel. A két ország közötti forródrótot, érdekes módon, a film bemutatása után építették ki.

Áme a recept, csak alkalmazni kéne, mondhatnánk hazai politikusoknak, ám ez nem ilyen egyszerű. Ahogyan az egyéni vagy a fajfejlődés lépcsőfokait nem lehet átugrani, úgy egy ország politikai kultúrájában is végig kell járni az iskolát. Saját bőrökön kell tapasztalni a végletes szembenállás, a sérelmi politizálás vagy az együttműködés hiányának következményeit. Jobb lenne persze, ha a lakosságnak mint szülői munkaközösségnek nem kellene átszenvednie az éretlen vezetők felnőtté válásának hosszú időszakát, de nincs mit tenni. A konfliktuskezelés napi gyakorlatában ráadásul mi sem töltjük be a példakép szerepét.

R. Székely Julianna

főmunkatárs