Forrás: NOL

Odesszai képeslap, avagy Rabinovics ma is széttárja a karját

Tamás Pál, 2005. október 15. 00:00

Emlékmű a 12 székhezKép: Tamás Pál Ülök az odesszai városi parkban, a régi sétatéren. Várom, hátha hoz valaki egy dinnyét. De senki sem hozza kézben. Sokan csak egy felet vettek, s kaptak hozzá valamilyen hálót. S nekem az odesszai lélek megfigyeléséhez olyanok kellenének, akiknél egy egész van. Úgy, mint a helyi alaptörténetben. Jön Rabinovics. Kezében a dinnye. A sarkon megállítja valaki.

– Nem tudja, hol van itt a Csillag mozi? – Megfogná egy pillanatra a dinnyémet? -Persze. És? – – Rabinovics széttárja karját. – Mit tudom én? Mutogatás nélkül nem megy. Rabinovicsnak, vagyis Kohn és Grün legközelebbi rokonának egyébként van a városban szobra. Nem igazán nagy, de hát ahhoz képest, hogy kitalált személy, mégsem semmi…

Délelőtt a Privoz, a Nagypiac sarkán próbáltam feljutni egy buszra. A Privoz a régi Ecseri, a még nem újjáépített Lehel és a józsefvárosi kínai piac valamilyen keveréke – tízszeres nagyításban. Emberek csomagokkal. Por, izzadtság, másfél méteres derékbőségű háziaszszonyok a friss zöldséggel. A dugónak nem látni sem az elejét, sem a végét. Teherautók, talán a második világháború vége óta nem újrafestett egykocsis villamosok, horpadt Zsigulik és csillogó Toyota dzsipek. Gondolom, a buszon is mindenki ideges. De a sofőr folyamatosan beszél. Nem általában, nem a városról fecseg. Nem kioktat. Nem ő a hatalom. Inkább olyan konferansziéféle. Aki azonban minden, kis színházába beeső új vendéget személyesen is megszólít.

Az udvarok nem változtak

Abból a városból, ahol és amiről az Odessza-mítoszt kitalálták, kő kövön nem maradt. Hol van a szabadság, eredetiség keleti szigete? A szláv Nápoly vagy később a tévedésből ittfelejtett kis San Francisco? A rendies alá-fölérendeltségek homokjába belevesző civil oázis? A frissen alapított városnak még valamikor a XVIII.-XIX. század fordulóján először évtizedekig francia kormányzói voltak (cári szolgálatba lépett, a forradalom elől menekült arisztokraták). Később – még mindig a XIX. század első harmadában – Odessza megtelik görög kereskedőkkel. Titkos és kevésbé titkos társaságok harcolnak itt a görög függetlenségért. Majd a Balkánon kavaró orosz diplomaták és katonák itt is szervezik, képezik a felszabadítandó szlávok, bolgárok elitértelmiségét. A XIX. század közepén a világ akkori legnagyobb forgalmú gabonakikötője. A birodalom egyedüli nagyvárosa, ahol zsidóknak is szabad – kvóták nélkül – letelepedniük. S megindul a jobb életre vágyók áradata a belső-ukrajnai kisvárosok talmud iskoláiból, kereskedőnegyedeiből. Igen sokan telepednek át az osztrák fennhatóság alatti, túlnépesedett Galíciából. 1870-1910 között Odessza a modern zsidó politikai gondolkodás megszületésének – talán Béccsel együtt – legfontosabb világközpontja. A forradalom idején még a birodalom harmadik legnépesebb városa, és a lélekszámot tekintve – Varsó után – a második legnagyobb zsidó település a cár fennhatósága alatt. Mára szinte nem maradtak itt görögök. A még a holokauszt után is legalább kétszázezres zsidóságból talán harminc-negyvenezren tartottak ki. Eltűntek a városból a városnak oly nagyon fontos német telepesek (odesszai német volt Szvjatoszlav Richter is). Odesszai vicceket ma hivatásszerűen a legprofibb módon New Yorkban mesélnek. Egyébként New York-i a világháló legkönnyebben meglelhető odesszai viccoldala. És az egyik városi honlap azzal állította össze a város új középületeinek fényképgalériáját (könnyű dolog, Odesszában az utolsó másfél évtizedben nagyon keveset építettek), hogy, ahogy írja, „akik elmentek, láthassák, mi történt otthon azóta, hogy máshol élnek”.

A híres operaház Valamikor a kilencvenes évek közepén, amikor az ukrajnai filmgyártás még mély kómában volt, az egyik legkiválóbb egykori szovjet mester, az odesszai Kira Muratova kapott egy kis pénzt a Berlinalétól. Csináljon valami szépet, olcsót. Az elkészült rövidfilmet azután a soron következő fesztiválon bemutatták. Emlékszem, furcsa filmlevél volt, amelyben három otthon maradt férfi meséli már Amerikában élő egykori közös szerelmüknek, mi történt velük – s persze legfőképpen a várossal -, amióta a nő már nincs velük, közöttük. Muratova a leghétköznapibb megoldást választotta. A valamikori szerelmesek egyszerűen valamilyen bokros-füves háttérben álltak a kamera előtt, és mondták történeteiket. De világos volt, hogy a világ, az igazi, valahol ott lehet, ahol ma a levél címzettje él. S hogy közben ők itthon mind, valahogy észrevétlenül, átkerültek a másvilágra. Hogy ami körülveszi őket, az legfeljebb csak hasonlít az életre. Az egykorira Odesszában és arra az újra ott, az Óperenciás-tengeren túl.

A város néhány éve megint megpróbál élni. Úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Hogy jó, hogy alig mozog a kikötő, hiszen mennyivel tisztább így a tenger az öbölben. Hogy milyen jó most is összeszedni a partra vetett medúzát. Hogy aki elment, odesszai marad Ausztráliában is. Hogy persze jó, hogy kívülről legalább kifestették a belvárosi házakat. Bent persze szinte minden maradt a régiben. A padokon üldögélő nagymamákon és a betolakodót kórusban megugató félig gazdátlan kutyák karéján túl látom, az udvarok végében még ott a közös illemhely. A lakások modernizációja az egykori belső (szegény?) negyedekben még szembetűnően előttünk van. De az odesszaiak akkor is mélyen hiszik, hogy azoktól, akik mindennek ellenére itthon maradtak, az újak, a frissen betelepülők is megtanulhatják majd az odesszai nyelvet és életfilozófiát, a bölcs pökhendiséget, a kikerülhetetlen csattanót a mondat végén, vagy a szépen megnyesett, találó riposztot. Hiszen itt mindenki amúgy is az egykori – húsz, hatvan, száz évvel ezelőtti – aranykorról beszél. És a város ma is görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ő más. Hogy nem volt igazán szovjet, hát akkor hogy lenne most posztszovjet. Mindehhez persze kell valamiféle közösségi infantilitás. S ugyanakkor hinni kell abban, hogy udvari bolondokra mindig szükség lesz. S hogy ezt a szerepet az új Ukrajnában sem akarják nagyon mások máshol magukra vállalni. Hogy a televízió teljesen mégsem tudta az anekdotát mint erkölcsi mesét helyettesíteni. Hiszen kell valami helyi folytonosság is annak felmutatásában, hogy mi a jó és a rossz, hogy mikor mi a helyes, mit tegyünk és mit ne. S ebben a vicceken kívül egyértelműen mi igazíthat el? Közben persze változtak a városi (zsidó) vicc értelmezési keretei. Kezdetben talán a modern új racionalitása, neopolgárisága lehetett benne érdekes. Azután sokaknak, s nemcsak az ettől a világtól idegenkedőknek, az egész túlságosan földhözragadtnak tűnt, süketnek a nagy társadalomátalakító vagy nemzeti programokra. Most pedig talán ugyanazok a történetek a mindent túlélés fundamentalista népi bölcsességét közvetítik. A karneválhoz, vagy inkább csak annak díszleteihez itt a legnehezebb években ragaszkodtak leginkább az emberek. S most már hősiesség persze nem kell hozzá, de megszokták. Beépült a mindennapokba.

A város büszkesége az operaház. Lokálpatrióták előadják, hogy az a világ harmadik (miért pont harmadik?) legfontosabb ilyen műintézménye. Mindenesetre szép nagy, még annak idején bécsi cég építette. Már sok év óta állandóan csinálnak valamit az épületen, de a produkciók rendben mennek. S közben mindenki lelkesen dalszínházi vicceket mesél. Amelyeknek persze a zenéhez semmi közük.

Mindjárt kezdődik az előadás. A nézőtér már elsötétedik, amikor egy hölgy segítségért kiált. – Orvost, orvost! Rosszul vagyok! – Többen a nézők közül szolgálatkészen felpattannak. – Mi azok vagyunk, mit tehetünk? – kérdezik. – Köszönöm – mondja a hölgy, majd a mellette ülő fiatal nőhöz fordul. – Látod, lányom, mennyi rokonszenves doktor él itt a városban? S te még mindig nem találtál magadnak senkit… S egy másik operavicc. Az opera igazgatóját meglátogatja valaki. Elmondja, hogy masszőr, s kétszáz dollárért hajlandó az egész balettkart átgyúrni… – Kétszáz dollár – mereng az igazgató. – No, nem bánom – mondja ki végül -, ha itt van magánál készpénzben kétszáz, akkor már mehetünk is.