Forrás: Népszava

Törökország kívül és belül

Törökország uniós csatlakozása mellett és ellen egyaránt számos érv sorakoztatható fel. Kezdjük azokkal, amelyek Törökország befogadása mellett szólnak. Az ország sok évtizede stabil világi állam, amelyben az iszlám vallást valóban a mecsetekbe szorították vissza. Bár demokráciának csak fenntartásokkal nevezhetjük, politikai és államigazgatási rendszere nyugati mintákat követ. Katonailag fél évszázada a NATO előretolt bástyája egy robbanásveszélyes régióban, és sokat tesz a feszültségek csillapításáért a Közel-Keleten. Demográfiailag fiatal ország, amelynek népessége jótékony vérfrissítést adhat az elöregedő Európai Uniónak nyugdíj-járulékot fizető, aktív munkaerőben. Fiatal lakosságán túl nagy piacot, értékes nyersanyagokat és sok évszázados kulturális kincseket hozna magával. Mi még azt is hozzátehetjük mindehhez, hogy a törökök szeretik és becsülik a magyarokat, s a török hódoltság másfél évszázadát megszépítő módon a „török és magyar történelem közös korszakának” szokták nevezni.

Ugyanakkor tudni kell, hogy Isztanbul európaias nyüzsgése mögött ott van a végtelen Anatólia a maga zárt iszlám rendjével, amelyet a Nyugat-Európába kivándorló török családok is átörökítenek magukkal. (Az önálló párválasztást megkockáztató lányok elleni „becsületgyilkosságok” csak a jéghegy csúcsát jelentik.) Törökország ma világi állam, de semmi biztosíték sincs arra, hogy tizenöt-húsz év múlva is az lesz, amikor az iszlám reneszánsz szellemében nevelkedő generációk veszik át a hatalmat. Hajdan Irán számított a legnyugatiasabb, legvilágibb iszlám államnak, s szinte egyik napról a másikra lett belőle a vallási fundamentalizmus központja. S ha egyszer Törökország már teljes jogú tagja az uniónak, akkor semmilyen eszközünk és lehetőségünk nem lesz belpolitikájának befolyásolására. Ellenkezőleg, az EU akkorra valószínűleg legnépesebb országaként ő diktálhat majd nekünk. Ha Törökország tag lesz, akkor neki is jár a mezőgazdaság, az elmaradott térségek, az infrastruktúra támogatása. S mivel a közös kasszába senki sem akar többet fizetni, mindezt a mi pénzünkből fedezik majd. Ennyivel kevesebb jut nekünk, de az is előfordulhat, hogy már nettó befizetőként is hozzá kell járulnunk a költségekhez. Magyarország csatlakozásakor még reális elvárásnak látszott, hogy egy-két évtized alatt legalább alulról megközelítsük a nyugat-európai jóléti államokat. A további keleti bővítés egyre kevesebb és kevesebb forrást ad erre. A”szociális Európa” eszméje máris ezer sebből vérzik: sok tíz millió, félfeudális körülmények között élő anatóliai paraszt integrálása esetén lényegében értelmét vesztené.

Törökország csatlakozását két hatalom, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szorgalmazza leghatározottabban. (Nemrég az iraki elnök is állást foglalt Törökország uniós tagsága mellett: hamarosan talán ők is bejelentkeznek tagnak.) Aligha véletlenül. Törökország Nagy-Britannia mellett az USA másik legstabilabb szövetségese. Ágy a török csatlakozás esetén az Európai Unió nyugati és keleti szárnyán egyaránt az amerikai érdekek érvényesülnének. Mindez még egyértelműbbé tenné azt, hogy stratégiai kérdésekben Washington dönt és Európa szófogadóan követ minden amerikai döntést. A török tagság a „szociális Európa” álmát végképp eltemetve lényegében szabadkereskedelmi övezetté fokozná le az Európai Uniót, ami régi célja a neoliberális amerikai és brit politikának. Törökország és esetleg Ukrajna felvétele még jobban elszigetelné Oroszországot, s így a legnépesebb európai nemzet vagy egyre mélyebb válságba süllyedne, vagy Ázsiában lenne kénytelen szövetségeseket keresni magának.

A fenitek alapján máris sejthető, hogy személy szerint nem vagyok Törökország teljes jogú tagságának a híve. Az esetleges csatlakozás minden előnye elérhető lenne a különleges partnerség intézménye révén is. Annyi friss török munkaerőt fogadhatna az Európai Unió, amennyit csak akarna, s annyi támogatást adhatna Törökország felzárkóztatására, amennyit csak bírna. Összehangolhatná Ankarával kül- és biztonságpolitikáját, a terrorizmus elleni harcot, a környezet és a kulturális értékek védelmét. Éppen csak megmaradna a lehetősége arra, hogy szabályozza ezt a kapcsolatot. A teljes jogú tagság esetén a jelenlegi demográfiai trendek mellett Törökország válna az EU politikailag leghatalmasabb erőközpontjává. Ettől kezdve sok tekintetben nekünk kellene hozzá alkalmazkodni.

Megkérdezte erről valaki az európai társadalmakat? Demokratikus szavazás formájában nem. A közvéleménykutatások egybehangzó eredményei szerint ugyanakkor az európai emberek többsége tart a török csatlakozástól. Franciaországban az alkotmánytervezet elutasításában döntő szerepet játszott a török csatlakozásról való félelem. Ennek kapcsán sokan idegengyűlöletet emlegettek, pedig a „nem”-kampányt a baloldali pártok és szakszervezetek vezették. Rendkívül káros és ostoba csúsztatás rasszizmussal vádolni mindazokat, akik valamilyen okból ellenzik Törökország teljes jogú tagságát. Vajon arabgyűlölő lenne az, aki nem helyeselné Egyiptom csatlakozását az unióhoz? Antiszemita, aki szerint Izrael fontos partner, de semmiképp sem tagjelölt? S vajon Hitler oroszgyűlöletének egyenes követője mindenki, aki nem tartaná jó ötletnek Oroszország uniós tagságát? Nyilvánvalóan nem. A török tagság ellenzőivel szemben a keresztény fundamentalizmus, netán a rasszizmus vádja durva általánosítás. Akadhat, akinek ostoba előítéletei vannak a törökökkel szemben, de a különleges partnerség és a teljes jogú tagság előnyeinek mérlegelése része a normális demokratikus vitának. Éppen az jár el antidemokratikus módon, aki lehetetlenné teszi e vitát, s az emberek megkérdezése nélkül dönt Európa jövőjéről.

Múlt hétfőn az EU vezetőinek a csúcsértékezletén a brit elnökség a beszámolók szerint a modernkori diplomáciában páratlan keménységgel verte keresztül a csatlakozási tárgyalások megkezdését Törökországgal. Egyedül Ausztria ellenkezett egy ideig, de hajnalra őt is leszerelték. Az elképesztően kemény brit támogatás pontosan jelzi, kinek az érdekét szolgálná a török tagság. Több nyugati ország kormánya és vezető kormánypártja sem ért egyet a teljes jogú török tagsággal, de végül mégsem mertek ellene szavazni. Az Európai Unió sajnos súlyos demokratikus deficittel működik.

Magyarország egymagában nem mehet szembe az elképesztő nyomással, s nem vétózhatja meg Törökország tagságát. A „szociális Európa” álma, amely miatt a magyar baloldal oly elszántan küzdött hazánk uniós tagságáért, a törökök nélkül is halványulóban van. Az EU-tagságnak ugyanakkor nincs alternatívája. Hazánknak ezért az áll érdekében, hogy a török csatlakozásig minél több támogatást szerezzen meg, minél jobban felzárkózzon a nyugati színvonalhoz és minél inkább használja ki a tagság előnyeit. A török és az esetleges ukrán csatlakozás után az EU soha többé nem lesz az, ami valaha volt. Alapvetően geostratégiai szövetséggé változik majd, amelyben a szociális, környezetvédelmi és kulturális értékek szükségszerűen háttérbe szorulnak. A következő egy-másfél évtizedet kell felhasználnunk arra, hogy az Európai Unió eredeti értékeiből – szolidaritás, a kevésbé fejlettek támogatása, az infrastrukturális különbségek kiegyenlítése – minél többet kapjunk.

Ehhez olyan nemzeti konszenzusra lenne szükség, amelyben egyes ellenzéki pártok képviselői nem a közös magyar álláspont gyengítésén dolgoznak, ahol az adófizetők pénzéből működő bank vezetői nem jelentik fel külhonban saját kormányukat, s ahol az égető gazdasági és közigazgatási reformokat nem fúrja meg ellenzék és koalíciós partner, ezernyi kamara, civil mozgalom, botrányt hajhászó kereskedelmi médium és egyéb szervezet. Ha valamit, annyit mindenképp eltanulhatnánk török barátainktól, hogy kifelé a legjobb arcukat mutatják, s az elmúlt negyvenöt évben az egymást váltó kormányok tudatos és összehangolt Európa-politikát folytattak. Brüsszelben még sohasem láttam „ellenzéki” törököt, a határon kívül minden török politikus és hírvivő a hazáját szolgálja.

A szerző az Európai Parlament szocialista tagja

Hegyi Gyula