Forrás: MNO

Nem találni a nevét A holokauszt krónikájában. Katolikus lexikonokban sem. Pár szürke nővér, a Szociális Testvérek Társaságának mai tagsága őrzi az emlékét. Ha boldoggá avatják, a római katolikus egyház kanonizációs eljárása szerint, talán majd fölfigyel rá a világ. Jót tenne neki, mármint a világnak, ha elgondolkodna kicsinykét Salkaházi Sára történetén, amelynek az eleje, a közepe s a vége is rettenetesen tanulságos. Rettenetesen? Talán inkább megrendítően…

Egy jómódú s nemes lelkületű kassai polgárcsaládban kezdődött ez a történet 1899-ben, ekkor látta meg a napvilágot Schalkház – később, belügyminiszteri engedéllyel: Salkaházi – Sára. A nagypapája borfiúként kezdte Széchenyi Kaszinójában, a papának már nagy szállodája volt, a Schalkház. Magyarul egyikük sem sokat tudott, sem a nagypapa, sem a papa. Németül beszéltek, és magyarul éreztek. Utódaik számára már a magyar nyelv nem jelentett gondot – Sára, míg egy női szerzetesi közösségnek, a szürke ruhát viselő Szociális Testvérek Társaságának a sorába nem lépett, sikeres újságírónak számított -, de a magyar érzelmek sem. A három Schalkház gyerek közül egy sem esküdött föl Trianon után az államra, amely egyik napról a másikra kéretlenül is a hazájuk lett. Lemondtak inkább a képzettségüknek megfelelő hivatalokról, és kétkezi munkásnak álltak. Sára könyvkötészetet tanult, és még valamit: szociális érzékenységet. Hogy könyvkötőként mire jutott, noha meglepően jól dokumentált az a negyvenöt esztendő, amit „idelent” eltöltött, nem tudja senki sem. A másik lecke azonban, az elesettek, a megalázottak, a nincstelenek iránti áldozatvállaló figyelem, meghatározta későbbi életét. Minden bizonnyal ez vitte az ugyancsak kassai születésű politikusnő, Slachta Margit társaságába, s ez a nagyhatású s bátor keresztényszocialista hölgy, aki a nácik ellen éppen olyan „nyíltsisakos” harcot vívott, mint később a vörösök ellen, megerősítette benne Salkaházi Sárában a hitet: felebarátainak balsorsát minden körülmény közt meg kell próbálni enyhíteni. Ha másként nem lehet, osztozkodva a végzeten, az élete árán is, akár. Salkaházi Sára, aki üldözöttek sorát rejtegette a szürke nővérek budapesti házaiban, amikor a biztonságosnak vélt falak nem nyújtottak többé menedéket, együtt menetelt 44 decemberében védenceivel a pesti Duna-partra, s velük maradt akkor is, amikor halálos lövések küldték őket hullámsírba.

A Magyar Televízió két kiváló, gyakorlott munkatársa, Ézsiás Anikó és Kútvölgyi Katalin ismeretterjesztő filmösszeállítást készített Salkaházi Sáráról. Móna Ilona, a rendszerváltozás után újjáéledő rend, a Szociális Testvérek Társaságának jeles tagja volt a televízió munkatársainak a segítségére, de a kezük alá dolgozott Molnár Imre történész, valamint Erdő Péter esztergomi érsek is. Nem rajtuk múlt, hogy a műsor az igen-igen hatásos álló- és mozgóképanyag ellenére is csupán kevés embert képes megérinti, s a többség számára afféle több ismeretlenes keresztény egyenlet marad. A mostohán mért műsoridő, s a Magyar Televízióban immár állandósult ostromállapot (se pénz, se fölszerelés, sem alkalom arra, hogy az alkotók szakmai igényességüket érvényesíthessék) tette lehetetlenné, hogy minden a helyére kerüljön a néző agyában. A kor- és egyháztörténeti tudnivalók egyaránt. Fogalmak, címek, dátumok cikáznak e műsorban oda s vissza, anélkül, hogy egyetlen rövid mondatban kifejtenék, mit kell alattuk érteni. Rerum novarum, eucharisztikus kongresszus, misztériumjáték a német megszállás gyásznapján – vegye már végre észre valaki, hogy még a hitét gyakorló keresztények számára is „lábjegyzetelni” kell ma már az ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket! Persze, tudom, a mozgóképes „jegyzetelésre” nincs idő, a drámai fordulatokban és felemelő pillanatokban bővelkedő életút részletezésére sincsen. Egy tekervényes, következésképpen nehezen felfogható mondat jut a nagy „átállásnak” – hogyan lett az egyik nap még cigarettázó, éjszakázó, cigányzenét hallgató zsurnalisztából Isten szolgálóleánya – mosolygósan, sietősen előadott felsorolás a halált hozó, utolsó nagy áldozatvállalásból. Az egyszerű, tőmondatos közlésekhez és káprázatos látványokhoz szoktatott publikum, bizony, nemigen marad meg az efféle produkcióknál. Persze, nem gondolnám, hogy Salkaházi Sára történetét csillogó hollywoodi hatásvadászattal kellene közel vinni az emberekhez. De az a fajta minimál-program sem tesz jót neki, amit mai magyar médiaviszonyaink közt engedélyeznek neki. És a többi vallási műsornak, közszolgálati feladatnak. Ha a Dunába lőtt szürke nővért, a borfiú unokáját egyszer majd beiktatják a szentek listájába, remélhetőleg hosszan és részletezőn foglalkozik vele a média. Okosan is, talán. De mi lesz azokkal a fontos tudnivalókkal, amelyeknek esélyük sincs rá, hogy a legmagasabb fórumokon nyilvánítsák ki róluk: érdemesek a közösségek tiszteletére?