Forrás: ÉS

CSIZMADIA DANIELLA

Törökország, feltételek nélkül

A Törökország európai uniós csatlakozása körüli feszültség október 3-án, a csatlakozási tárgyalások megkezdésének tervezett napján érte el csúcspontját. Több tagállam, például a soros elnök Nagy-Britannia, erősen szorgalmazta Törökország tagságát, míg mások, nevezetesen Ausztria, azon fáradoztak, hogy az Unióba vezető út Törökország számára is szigorú feltételekkel legyen kikövezve, és nyíljon róla vészkijárat. Hosszas csatározások után, az USA és Carla del Ponte közbenjárásával, valamint Jack Straw diplomáciai érzékének köszönhetően sikerült végül megállapodni. A hágai főügyész a legkritikusabb pillanatokban bejelentette: Horvátország teljes mértékben együttműködik a Nemzetközi Törvényszékkel, ezért megkezdhetik az idén márciusban elhalasztott csatlakozási tárgyalásokat. Ezzel Ausztria ellenállása enyhült, és a tárgyalások Törökországgal végre valóban megindulhattak.

Európa és a török lakosság jó része mégsem ünnepel. Az Európai Bizottság 2005-ös felmérése szerint az EU lakosságának 52 százaléka nem támogatja Törökország uniós tagságát. Az is kérdés, hogy a török kormány hajlandó lesz-e további feltételeket teljesíteni és vajon a török lakosság többsége örülni fog-e, ha olyan értékek és kultúra átvételére kényszerítik, melyekkel nem tud és nem is akar hosszú távon sem azonosulni.

Érdemes megvizsgálni, hogy volt-e a török csatlakozási tárgyalások megkezdésének alapja; Törökország valóban teljesítette-e a tárgyalások megkezdéséhez szükséges feltételeket; az Európai Unió rendelkezik-e határozott elképzeléssel jövőbeli formájáról és terjedelméről.

Ha hihetünk az EU vezető politikusai különböző időszakokban tett megnyilatkozásainak, akkor az Unió nem csupán gazdasági érdekközösség, hanem egy hasonló értékrend alapján formálódott tömörülés is. Az Európai Unióról szóló Nizzai Szerződés 49-es cikkelye szerint „Bármely európai állam, amely a 6.1-es cikkelyben foglalt elveket tiszteletben tartja, jelentkezhet európai uniós tagságra.” Habár annak meghatározása hiányzik, hogy milyen szempontok alapján tekintendő valamely ország európainak, a 6.1-es cikkely felsorolja azokat az elveket, amelyeket egy tagjelölt államnak tiszteletben kell tartani és érvényesíteni: „Az Unió a tagállamok számára közös elvek: a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok és a jogállamiság tiszteletben tartásán alapszik.”

A 6.1-es cikkely a koppenhágai kritériumok politikai kritériumai meghatározásának is alapja. A politikai kritériumok szerint a tagjelölt államban stabil demokratikus intézményrendszernek kell működnie, mely garantálja a jogállam és az emberi jogok tényleges érvényesülését, és biztosítja a kisebbségek védelmét, jogainak tiszteletben tartását. Az 1999-es helsinki csúcson a bővítési folyamattal kapcsolatosan az EU úgy határozott, hogy a koppenhágai politikai kritériumok a tagjelölt országgal való tárgyalások megkezdésének előfeltételei kell, hogy legyenek.

Felvetődik a kérdés: Törökország vajon európai-e, s valóban teljesítette-e a koppenhágai kritériumok politikai kritériumait? Ha a kérdés első fele geostratégiai megfontolások miatt mégsem releváns, akkor az EU-nak arra sincs indoka, hogy a jövőben Tunézia, Marokkó, Izrael vagy Oroszország esetleges felvételi kérelmét elutasítsa.

Földrajzilag Törökország egyértelműen nem Európa része, hiszen területének 97 százaléka a Közel-Keleten, Kis-Ázsiában fekszik. Szomszédjai közé tartozik Irak, Irán és Szíria.

Törökország kulturális gyökereiben nem európai. Némely hagyományai, mint például az Európában élő török bevándorlók körében is gyakori becsületgyilkosság és fegyveres esküvő az európai törvények szerint illegálisnak minősülő cselekmények.

Politikai kultúráját tekintve Törökország ugyancsak nem európai. Habár Törökország berendezkedése demokratikus, az országra jellemző demokrácia mégsem az európaiakhoz hasonló elvek mentén fejlődött ki, és sorozatos katonai puccsok befolyásolták fennmaradását. A hadsereg ma is aktív figyelemmel követi az ország belpolitikai eseményeit, s ez nem vall megszilárdult jogállamiságra. Törökország, úgy rémlik, nem teljesen elkötelezett a liberális demokrácia értékei iránt. Az Amnesty International, a Human Rights Watch és az Európai Bizottság 2004-es jelentései szerint Törökországban továbbra is komoly emberjogi sérelmek tapasztalhatók, az alapvető szabadságjogok sok területen nem érvényesülnek. Törökországban az elmúlt időszak törvényi és alkotmányos reformjai ellenére változatlanul zaklatják és megfélemlítik az emberi jogok védelmezőit, akiket helyi szintű államhatalmi és igazságszolgáltatási tisztviselők ma is „az állam ellenségének” bélyegeznek – áll az Amnesty International 2005-ös jelentésében.

Hasonló váddal illetik az elismert török írót, Orhan Pamukot, akit a „török identitás nyilvános rágalmazása” miatt akár három év börtönre is ítélhetnek, továbbá halálos fenyegetések miatt nem vállalhat nyilvános szereplést. Az író idén februárban a svájci Tagesanzeigernek adott nyilatkozatában beszámolt a törökök 1915-ös örmény népirtásáról, és a török biztonsági erők és a kurd gerillák folyamatos harcairól. A jelenlegi török törvények alapján azokat, akik a török kormánytól eltérő nézetet képviselnek az örmény, a kurd vagy a ciprusi kérdésről, börtönbüntetésre lehet ítélni. Vajon ebben az esetben hol érvényesül az európai értelemben vett szólásszabadság?

Az EU elvárja, hogy Törökország ne csak az örmény népirtás tényét, de Ciprust is elismerje, annak az EU-nak egyik teljes jogú tagállamát, amelyhez Törökország csatlakozni kíván. Paradox módon Törökország a mai napig nem ismerte el Ciprust. Törökország 1974 óta tartja megszállása alatt a sziget északi részét, és azóta több mint százötvenezer törököt telepítettek ide. Jelenleg is negyvenezer katonát állomásoztatnak Cipruson. Az idén júliusban Törökország nem terjesztette ki Ciprusra az EU-val közös vámuniót, így tárgyalópartnere egyik tagállamának repülői és hajói továbbra sem köthetnek ki török fenségterületen.

Törökország Atatürk reformjai óta szekuláris állam, habár a szélsőséges iszlamista mozgalmak egyre erősödnek és egyre nagyobb befolyásra tesznek szert a közéletben. A jelenlegi pro-európai miniszterelnök, Recep Tayyip Erdogan iszlamista múltja is köztudott. Korábban a Jólét Pártjának tagjaként politizált, a pártot azonban az Alkotmánybíróság 1998-ban betiltotta. Ezután csatlakozott az Erény Párthoz, amely nagyrészt a betiltott Jólét Pártból formálódott. Erdogant még abban az évben vallási gyűlölet szításáért tíz hónap börtönre ítélték, s ebből négy hónapot le is töltött. Az Erény Pártot 2001-ben is betiltották, minthogy sorozatosan megszegte a világi törvényeket, így Erdogan 2001 augusztusában megalakította az Igazság és Fejlődés Pártját. Büntetett előélete miatt nem indulhatott volna a választásokon, de egy gyors törvénymódosítás ezt mégis lehetővé tette, és a 2002-es novemberi szavazások sikert hoztak számára. Azóta az EU-s tagság iránti vágya egyre rohamosabban materializálódik.

A vallásszabadságot is sajátosan értelmezik Törökországban. Augusztusban az Európai Bizottság aggodalmát fejezte ki a vallási intézményekről kidolgozott új török törvénytervezet kapcsán, mivel az nem teljesíti az Európai Bizottság által szabott követelményeket, azaz továbbra sem garantálja a nem muzulmán közösségek vallásgyakorlatának szabadságát.

A szabad véleménynyilvánítás egyik próbálkozása az idén március elején Isztambulban tartott női demonstráció volt, ezt a rohamrendőrség brutálisan szétverte. A békésen tüntető nők egyenlő munkáért egyenlő bért követeltek. Akkor az EU elítélte az erőszakot, és ragaszkodott ahhoz, hogy a török hatóságok vizsgálják ki az ügyet.

Ismeretes, hogy az Európai Unió megkezdte a tárgyalásokat Törökországgal, noha a tárgyalások megkezdéséhez szükséges politikai kritériumokat Törökország korántsem teljesítette. Valahogy – talán nem éppen a legdemokratikusabb módszerekkel – mégis sikerült elérni a tárgyalások megkezdését, ezeknek pedig Törökország számára csak egy vége lehet: teljes jogú tagság. Ez ellentmond az EU ígéreteinek, miszerint a tárgyalások kimenetele nyitott végű.

Erdogan miniszterelnök már tavaly december 17-e előtt néhány nappal kijelentette: amennyiben az EU nem kezdi meg a tárgyalásokat Törökországgal, a terror hulláma fog végigsöpörni Európán. Most, hogy Ursula Plassnik osztrák külügyminiszter a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy legyen a tárgyalási keretbe foglalva egy alternatíva: az eddig nem tisztán meghatározott speciális partneri státus, Erdogan miniszterelnök újabb fenyegetéssel élt, miszerint ha „így folytatja Schüssel, nem nyeri meg a következő választásokat”.

Mindeközben a figyelemelterelés legjobb eszközéül Törökország arra hivatkozik, hogy Európának régi ígéretét kell valóra váltania, hiszen Törökország már a hatvanas években jelezte csatlakozási szándékát. Az a tény sokak figyelmét elkerüli, hogy a hatvanas évek óta a nemzetközi politikai erőviszonyok gyökeresen megváltoztak, és egy teljesen új világrendben nem feltétlenül érvényes egy több mint negyven éve tett ígéret. Úgy tűnik azonban, hogy a zsarolás, fenyegetés, megfélemlítés, a lelkiismeret-furdalás keltése és a nyomásgyakorlás ha nem is barátságos, de eredményes eszközök az akaratérvényesítésben.

Az EU tárgyal, holott nincs meghatározott jövőképe sem saját határairól és működéséről, sem az európai integráció további folyamatáról. Az Európai Bizottság készít ugyan felmérést az európai állampolgárok véleményéről, és számos nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy az EU intézményi változásait társadalmi viták keretében, a nyilvánosság bevonásával kell kidolgozni, a török csatlakozási tárgyalások kapcsán mégsem veszi kellőképpen figyelembe az Unió lakosságának véleményét (de arra sem ad magyarázatot az Európai Tanáccsal együtt, mit is jelent valójában az EU-ban a demokratikus deficit).

Az Európai Bizottság önmagának és a korábbi Európai Unióról szóló szerződéseknek mond ellent, mikor Törökországról szóló 2004-es jelentésében számos emberjogi sérelmet említ, és mégis úgy határoz, hogy megkezdi a tárgyalásokat. A 2005-ös országjelentést, amely mércéje lehetett volna Törökország felkészültségének, csak novemberben adja ki az Európai Bizottság, amikor a tárgyalások már javában zajlanak.

Az EU szavahihetőségéhez egyre több kétség fér. Két héttel a csatlakozási tárgyalások megkezdése előtt az EU bővítési biztosa, Olli Rehn még úgy nyilatkozott: Törökországnak el kell ismernie Ciprust a tárgyalások megkezdése előtt. Ma már ez a feltétel nincs időponthoz kötve: majd valamikor a tárgyalások során kell elismernie Törökországnak ezt az apró szigetet, amelynek még a tagállamok szolidaritását sem sikerült felébresztenie azáltal, hogy a tárgyalópartner semmibe veszi létezését.

Rejtély, hogy az itt említett tények fényében erősen megkérdőjelezhető helyzet ellenére Törökország és az EU miért sürgeti ennyire a csatlakozási tárgyalások megkezdését. Nincs idő, hogy Törökország és az EU alaposan felkészüljön erre a kihívásra?

Az Európai Unió vajon feladta saját elveit és értékeit, vagy lecserélte azokat puszta gazdasági érdekekre? A gazdasági érdekek nem helyettesítik az olyan integráló tényezőket, mint a közös értékek és közös elvek, amely iránt minden csatlakozó állam elvben és tettekben elkötelezett kell, hogy legyen. Integritás nélkül az új dimenziójú Európai Unió önmagáról alkotott álomképe, melyben az EU a világ legnagyobb és a tervek szerint legerősebb gazdasági és politikai integrációját testesíti meg, soha nem válik valósággá.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 40. szám