Forrás: NOLA turista Afrika talán legváltozatosabb országával ismerkedhet meg
Németh Géza, 2005. október 10. 00:00
A bőrkikészítők szabadtéri műhelye FezbenKép: Németh Géza Ezeréves emlékek és pazar tengeri strandok, sivatag és síterep: ezt kínálja az észak-afrikai ország az odaözönlő turistáknak.
Alighogy betettem a lábam Marokkóba – az V. Mohamed repülőtéren -, mindjárt kellemes meglepetés ért. Európai színvonalú, percre pontos (közepesen) gyors vonat visz be a városközpontba (mi meg itthon kínlódunk taxis hiénákkal és egy kétsávos rettenetes úttal…). Na jó, de melyik városba? Casablanca, a legnagyobb, hárommilliós marokkói település úgy 30 kilométerre fekszik, Rabat, a főváros alig messzebb. Kezdjük a „fehér” városnál, melyben csakugyan elég sok a „casa blanca” (fehér ház), de nem ezért érdekes. Igazából semmiért nem olyan érdekes, mint az ország egyéb vidékei, de ha már ott járunk, hát nézzük meg a néhai II. Hasszán király által a 90-es évek közepén építtetett, leginkább önnön dicsőségére dollárszázmilliókért emelt, és természetesen róla elnevezett mecsetet. Rabat már izgalmasabb. A marokkói nagyvárosok jellegzetessége, hogy jól elkülönül egymástól – akár több kilométerre is – az új és a régi negyed. Kivéve épp Rabatot. Az új negyed természetesen az egykori francia gyarmat, majd protektorátus emléke. Rabat a múltban kétszer is volt főváros, vagyis királyi székhely, mostani státusát pedig annak köszönheti, hogy a történelem folyamán Fez, Meknes és Marrakech folytonosan marakodott e rangért, nem is eredménytelenül. Ezért is lettek ezek az ún. királyi városok. Mellesleg szólva az uralkodói családnak szerte az országban annyi a palotája, hogy ezzel az erővel tucatnyi város is igényt tarthatna e címre.
Marokkót gyakran nevezik a Nyugat Keletjének, hiszen a legnyugatabbi arab-iszlám ország, karnyújtásnyira Európától. Mondhatjuk persze fordítva is; egy igazi keleti kultúrájú ország, melyben azonban már nyugati vonásokat is bőséggel felfedezhetünk. A rabati bazárban csak a külföldinek tűnik furcsának, hogy divatos bőrcuccokat viselő helybeli csajok flangálnak, vagy éppen tangabugyikat lobogtat a szél az árusok standján. Mindemellett sok asszony hord a teljes arcot elfedő, épp csak a szem előtt „rácsos” fátylat, kendőt, nem mintha kötelező volna, de így szokták meg. A szomjas utazónak nem kell a fél országot körbehajkurásznia, ha sört kíván, sok iszlám országgal ellentétben a nagyobb városokban hozzáférhető. Aki tényleg szomjas, annak az úton-útfélen kínált friss narancsból helyben préselt lét ajánlom, a nemzeti italt, az erősen cukrozott mentateát meg mindenki más ajánlgatja, alkalmi ismerőstől a bazárosokig.
Az utóbbi években Marokkó is kedvelt célpontja lett a magyar turistáknak. Csak hát milyen? Pancsolás, szörfözés az atlanti-parti Agadirban, futó fakultatív kirándulás Marrakechbe, jobb esetben „királyi városok”-túra. Aki azonban veszi a bátorságot és nekivág magában, kisebb baráti társasággal, Afrika talán legváltozatosabb országát fedezheti fel. Két tengerpart, a mediterrán és az atlanti, kő- és homoksivatagok, pálmafás oázisok, magashegység, római kori romok, iszlám építőművészet, az arab, a berber, a zsidó és az európai kultúra keveredése, kielégítő közbiztonság, afrikai viszonylatban jó távolsági tömegközlekedés, közepesen szerény pénztárcához mért árak. Akad itt üdülőparadicsom, síparadicsom, meg igazi paradicsom is a bazárokban. Ami a helybeli életében szükséges, ott bizonnyal megtalálja, méghozzá jó keleti szokás szerint az egyes árufajták profiljának megfelelő csoportosulásban, magyarán egymás mellett húsz szőnyegárus, tizenöt olajbogyóárus stb. És persze a külföldi is megkap mindent, amire a világon semmi szüksége nincs, de majd jól mutat a polcon, falon: mázas tányért, köcsögöt, intarziás dobozkákat, vízipipát, réz- és bronzárut, kelmét, szőnyeget.
Némi gondunk támadhat a nyelvvel (no, nem a bazárban, ott szinte mindenki beszél egy-két világnyelvet). Az arab mellett főként a vidéki lakosság egy részének a berber (három fő dialektusa van) az anyanyelve, franciául mindenki tanul az iskolában, és használja is, az angollal már nem jutunk túl messzire. Bár találkoztam olyan berber parasztemberrel (igaz, az idők folyamán átvedlett oázisbeli idegenvezetővé), aki az arabon és a berberen kívül folyékonyan beszélt angolul, franciául, olaszul, spanyolul.
Marokkó fantasztikus sivatagi tájait, egyedülálló építészeti alkotásait, a vályogból készült erődítményszerű berber falvakat (ez a ksar, illetve kasbah) a filmipar is felfedezte. Ouarzazate környékén, az Atlasz keleti lábainál hatalmas filmstúdió épült, itt forgatják a Közel-Keleten vagy általában sivatagos környezetben játszódó filmek zömét (meg persze Tunéziában), merthogy itt sokkal biztonságosabb, mint az eredeti helyszíneken. Ait Benhaddou dombtetőre épült kasbája is rengeteg film hátteréül szolgált. Itt készült, legalábbis részben, A gladiátor, A légiós, A Nílus gyöngye, a Mózes vagy a klasszikus Arábiai Lawrence.
A városok közül Fez a csoda, Marrakech a legenda. Fez óvárosába, a medinába, annak is a bazárjába (szuk) csak a legelszántabb külföldi merészkedjen be egyedül. Nem azért, mert kirabolják (bár némi zsebmetszés megeshet az egymásba érő tömegben), hanem mert ezernyi kis utcájában, sikátorában menthetetlenül eltévedünk. Ajánlatos tehát vezetőt fogadnunk (ajánlkozó akad bőven), akit gondos alku alapján meg is kell fizetnünk, továbbá azt sem ússzuk meg, hogy szilárd eltökéltségünk ellenére be ne cipeljen vagy húsz üzletbe, melyekben, ha nem is vásárolunk semmit, legalább a kínálat egy részét illik megmustrálnunk. A kézművesmesterek ügyködését érdemes megszemlélnünk. Mindenütt elmondják, hogy nem minta, hanem a fantáziájuk meg a tapasztalatuk alapján dolgoznak, fémmel, fával, agyaggal, és mindenki csak egy-egy munkafázist végez, akár egy modern üzemben. A fezi szuk legfantasztikusabb látványát, a bőrcserzők és -festők szabadtéri műhelyét szag alapján is megtaláljuk. Ilyen színkavalkádot nem sok helyen látni, ám a szaga rettenetes. Képzeljük el, milyen lehet azoknak, akik nap mint nap hosszú órákon át a kőkádakban, maró savas levekben állva dolgoznak.
Marrakechben minden út a Djemaa el-Fnára vezet. Napközben félig üres a hatalmas főtér, estére kelve azonban megtelik mobil kifőzdékkel, mutatványosokkal, pazar öltözetű vízárusokkal (akik talán az életben egy korty vizet el nem adtak, ám lehet őket fényképezni), meg persze a külföldi bámészkodók irtózatos tömegével. De legalább végre ehetünk egy jót, fillérekért, a kuszkuszon kívül is.
Magyarországról csak charterjárattal juthatunk el közvetlenül Marokkóba, de a legtöbb nagy nyugat-európai városból közvetlenül repülhetünk Casablancába, Marrakechbe, Agadirba. Az ország nemzeti valutája a dirham (1 dirham kb. 22 forint), eurót vagy dollárt minden nagyobb településen, üdülőhelyen könynyen beválthatunk. Az egyéni utas napi öt-hatezer forintból már aránylag kényelmesen kijön. Vízum, oltás nem szükséges, hepatitis A ajánlott, a csapvíz fogyasztása viszont nem. Körutazáshoz az optimális időszak április-május, illetve szeptember-október, tengerparti nyaraláshoz a májustól októberig terjedő időszak a legmegfelelőbb.
