Forrás: NOL

Munkatársunktól, 2005. október 8. 00:00

Magyarországon a német munkatáborokban dolgoztatott magyar zsidók sorsáról keveset tudunk. Hivatalosan a walldorfi lágerrel kapcsolatos feltáró-kutató munkában, a találkozó szervezésében, a filmkészítésben sem vett részt magyar partner.

Az eseményekbe – a szerencsés véletlenek folytán – a Magyar Turizmus Rt. 2002 óta Frankfurtban dolgozó, német nyelvterületért felelős igazgatóhelyettese, Strompf Klára kapcsolódott be, aki aztán szívügyének tekintette, hogy a történet mozaikkockái minél teljesebb képpé álljanak össze.

– Mikor szembesült először a tényekkel?

– 1985 novemberében családommal a frankfurti repülőtér melletti Walldorfba költöztem. Az egyik új barátunktól, Goldman Gábortól hallottam először arról, hogy az édesanyját 1944 őszén egy koncentrációs munkatáborban 1700 magyar zsidó lánnyal és aszszonnyal együtt itt dolgoztatták a nácik. Később egyre több részletet ismertem meg, de tíz évig keveset mozdult előre az ügy. 1996 őszén aztán kis programfüzetet találtam a postaládában. Az utolsó oldalán egy kiállításra hívták fel a figyelmet, amely „Senkit és semmit nem felejtünk el” címmel az egykori walldorfi láger történetéről mutatott be dokumentumokat. A városházán találkoztam a kiállítást rendező Cornelia Rühlig asszonnyal, a helyi múzeum igazgatónőjével, akivel aztán nyolc évig együtt dolgoztunk. Tolmácsoltam, fordítottam, segítettem neki a túlélők keresésében, az interjúk készítésében, a találkozók megszervezésében. Személyében egy elkötelezett, fáradhatatlan, segítőkész, új generációs fiatal német nőt ismertem meg, aki képes volt másokat – polgármestereket, iskolai osztályokat, tanárokat, szülőket, politikai pártokat, a frankfurti repülőtér elnökségét, vállalati igazgatókat, újságírókat, filmeseket – is magával ragadni az ügy érdekében. Németországban sokan vannak, akik számára fájdalmas és szégyenteljes a német múlt, ezért arra törekednek, hogy megmutassák a világnak: ők már nem ugyanazok, mint az apáik, nagyapáik voltak.

– A munkatáborokról és az ott dolgozó rabszolgamunkások sorsáról egyelőre keveset tudunk. Mire derített fényt a kutatás?

– Németországban 1634 koncentrációs és munkatábor volt, ahol különböző német cégeknek dolgoztak a kényszermunkások, köztük több tízezer deportált magyar zsidó. A frankfurti repülőtéri kifutópálya megépítése kiemelt érdekeltségű birodalmi projekt volt, ezért a walldorfi láger a jelentősebbek közé tartozott, amit a ránk maradt 1700 fős lista bizonyít. E lista alapján – amely elvezetett Magyarországra, Svédországba, Franciaországba, Amerikába, Izraelbe – kezdtük el a kutatást, s tudjuk, hogy kb. 330-an élték túl a háborút, de közülük már csak 67-t találtunk életben.

– Az egykori résztvevőket találkozóra hívták. Hogyan fogadták a megkeresést?

– Sokan nem akarták vagy nem merték elfogadni Walldorf, illetve Frankfurt am Main polgármesterének a meghívását. A kétnyelvű levél elküldése után azonban mindenkit felhívtam telefonon és biztosítottam őket, hogy személyesen vállalom a biztonságukért a felelősséget. Amikor megszerveztük a találkozót, minden országból nagy várakozással jöttek, a családtagokkal együtt. Magyarországról azonban a kilenc megtalált túlélőből csak egyetlen jött el a lányával. A többiek betegség miatt lemondták a részvételt. Még a szomszédoknak sem merték elmondani, hogy hová, miért hívták meg őket.

– A kutatásról, a találkozóról A kifutópálya címmel film is készült, amit nagy érdeklődés mellett vetítettek a német mozikban.

– Malte Rauch dokumentumfilm-rendező 1999-ben vette fel a kapcsolatot Rühlig asszonnyal. 2003 őszéig dolgoztunk a történeten, majd a filmet valóban hónapokig telt házak előtt vetítették Németországban. Azóta sok iskolában kötelező, illetve ajánlott tananyag. Nekem a hatalmas siker láttán jutott eszembe, hogy bemutathatnánk Magyarországon is. Tavaly áprilisban egy német küldöttség kíséretében el is vittük a filmet Budapestre, de mindössze egyszer vetítették az Uránia filmszínházban a holokauszthét alkalmából. Azóta senki, beleértve filmforgalmazókat, televíziós csatornákat, közép- és felsőoktatásért felelős intézményeket, nem érdeklődött felőle.

– Ön szerint mi az oka, hogy a hivatalok, a közvélemény, de a túlélők is enynyire másként közelednek a múlthoz Németországban és Magyarországon?

– Sokat gondolkoztam ezen, s nagyon irigylem a németektől, hogy az ilyen „ügyek” érdekében félre tudták tenni a politikai és pártellentéteket. Ebben az esetben is kivétel nélkül minden párt leült a közös asztalhoz, és kivette részét a munkából. A német közvélemény, a lakosság is hasonló módon – aktívan és kulturáltan – kapcsolódik be minden ilyen ügybe. Nagyon sok lelkes iskola- és múzeumigazgató, pedagógus, egyházi személy dolgozik szerte az országban, akik életcéljuknak tekintik, hogy a múltat megismertessék a közvéleménnyel, a fiatalokkal, a diákokkal.

– A film bemutatása után folytatják-e még a kutatást?

– Igen, noha egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy újabb túlélőket találunk. Időközben létrejött a Horváth Margit Alapítvány, amelyet az egykori foglyok, azok családtagjai, Mörfelden-Walldorf és Frankfurt városa, a helybéli politikai pártok, kulturális és oktatási egyesületek, a frankfurti repülőtér vezetése hoztak létre azzal a céllal, hogy anyagilag is segítsék azoknak a diákoknak a továbbtanulását, akik a holokauszt kutatásában elismerésre méltó eredményeket érnek el. A tábor területén lévő emlékhely és szabadtéri múzeum gondozása egyébként a mindenkori walldorfi érettségiző osztály feladata.

– Magyarországon keresték-e nyomát ezeknek a tragikus sorsoknak?

– Cornelia Rühlig asszony járt Magyarországon, de amikor a túlélőktől gyakran hallott budakalászi téglagyárat kereste, senki nem tudta útbaigazítani. A munkatáborokkal kapcsolatos anyagokat is főleg német és angol nyelvű internetoldalakon találtuk meg. Sok német város ugyanis feldolgozza a múltját, az egykori zsidó lakosság történetét. Magyarországon az 1945 után felvett személyes nyilatkozatok jegyzőkönyveinek (DEGOB) áttanulmányozása jelentett óriási segítséget. Ezeket én fordítottam le a további kutatáshoz. Sajnos, nálunk ezekről a munkatáborokról, a kényszermunkáról jóval kevesebb anyag áll rendelkezésre, mint Németországban.

– Talált erre magyarázatot?

– Talán mert nem haláltáborok, hanem „csak” munkatáborok voltak. Sokat számít az is, hogy a németek jóval korábban kezdték el a múltjuk kutatását. Nálunk ez a rendszerváltás után indult meg, s még sok a tennivaló. Biztató jelek azonban vannak. Engem például a német zsidó fiatalok által kifejtett felvilágosító munkára emlékeztet a dr. Schweitzer József professzor úr nevével fémjelzett kiváló HAVER alapítvány, amely a zsidósággal kapcsolatos információkat mutatja be, elsősorban nem zsidóknak.

– Ön szerint hogyan lehetne tanulni a toleranciát, miképpen fejleszthetők ezek a kapcsolatok?

– A németek részéről megvan az együttműködési készség. A Magyar Turizmus Rt. német, osztrák és svájci honlapján az igényeket figyelembe véve külön oldalt készítettünk a magyar zsidóság történelméről, emlékeiről, mai helyzetéről, vallási szervezeteiről, kulturális csoportosulásairól, sajtójáról és az ezekhez vezető linkekről. (www.ungarn-tourismus.de/kultur_juedisch.htm) Shalom nevű német nyelvű brosúránk is nagyon jó visszhangra talált, mert utazásaikhoz, kutatásaikhoz, az együttműködéshez sokan kérik azok közül, akik főleg csoportosan jönnek hozzánk. Ha bármely magyar szervezet vagy iskola részéről van fogadási készség, érdeklődés, akkor nagyon szívesen segítek a kapcsolatok kiépítésében. Szerintem sokat tanulhatnánk abból, ahogyan Németországban tanítják a holokausztot, és sok mindent átvehetnénk a széles társadalmi összefogásból.