Forrás: NOL

Anyák emlékének: magyar zsidó nők a walldorfi munkatáborban

Sebők János, 2005. október 8. 00:00

A kifutópálya című film plakátja Manyikával, aki az 1000. volt a listán

„Nem maradt más, csak az emlékek!”

A náci birodalomban az ismert koncentrá- ciós táborok mellett százával léteztek a kisebb munkatáborok. Ezek egyike volt a mörfelden-walldorfi KZ-Aussenlager, ahol 1944 augusztusa és novembere között 1700 magyar zsidó kényszermunkás lány és asszony építette a frankfurti repülőtér beton kifutópályáját.

Hitler egyik „csodafegyvere”: a Messerschmidt Me-262. Ennek építtették a kényszermunkásokkal a kifutópályát

1944. május 15. és 1944. július 9. között hivatalos német adatok szerint 437 402 magyar állampolgárt – a teljes vidéki zsidóságot – deportálták Magyarországról, s döntő többségüket Auschwitzban azonnal megsemmisítették. Csupán a munkára alkalmasakat különítették el, akiket a különböző munkatáborokba kihelyezve dolgoztattak. 1944. augusztus 20-án a B II C láger még életben maradt foglyai közül így válogattak ki 1700 tizennégy és negyvenöt év közötti nőt, akiket számukra ismeretlen helyre elszállítottak. Mint utóbb kiderült, a transzport célállomása Frankfurt volt, ahol a repülőtér mellett kialakított láger az elzászi Natzweiler-Struthof koncentrációs tábor egyik külső munkatáboraként működött. Parancsnoka a kegyetlenségeiről híres-hírhedt Reinhold Loehs volt, aki mellett két fegyveres SS-Unterführer, 27 fős őrszemélyzet és 4 női SS-felügyelőcsoport (Aufseherin) látta el a tábor felügyeletét. A háromnapos utaztatás után a teljesen legyengült és kimerült nőket (akik alig kaptak ennivalót és vizet az úton) 22-én az erdőben lévő táborba hajtották, amelynek területén korábban csirketelep működött. A tábor hat nagyobb, 45-50 m hosszú lakóbarakkból, egy alápincézett konyhabarakkból és egy mosdó/mosóhelyiségből állt. A tábort szögesdrótkerítés vette körül, az őrszemélyzet a tábor környezetében illetve a munkaterületen is minden érintkezést megakadályozott illetve szigorúan megtorolt a civil lakossággal.

Verés, kikötés, éheztetés

A nők a kimerítő utazás után egy pihenőnapot kaptak, majd augusztus 24-én elkezdték a munkát. A Luftwaffe számára kellett a repülőtéren beton kifutópályát építeniük, mert Hitler itt akarta kipróbálni egyik „csodafegyverét”, a Messerschmidt Me-262-t, az első sugárhajtású repülőgépet. A kivitelezést a nagy múltú építőipari cég, a Züblin AG végezte, a kiemelt, s ennek megfelelően rohammunkát igénylő háborús beruházáshoz pedig az SS biztosította a munkaerőt. Az Auschwitzból átszállított nők feladata a pályaudvarra érkező, építési anyaggal (cement, sóder, fa, vas) megrakott tehervagonok kirakodása volt, de a betonozás, a kábelfektetés, az üzemanyag tartályok részére gödrök ásása vagy a vízvezetékek telepítése is a mindennapi feladataik közé tartozott. A fennmaradt jelentések szerint a külső munkahelyeken általában 1500 nő dolgozott, a tábori feladatokat nyolcvanan látták el, negyvenen pedig téglát pucoltak a városi romok között. A férfiak számára is nehéz fizikai munkákat a foglyok legyengülve, lefogyva, könnyű nyári ruhában, mezítláb végezték, s a fizikai gyötrelmektől többségük hamarosan megsérült, megbetegedett. A vállalat, amely az SS-nek személyenként és naponta négy márkát fizetett a rabszolgamunkásokért, csupán minimális élelmezésről gondoskodott, s a nők a hideg őszi-téli hónapokban is időközben elhasználódott nyári ruháikban, sokan közülük mezítláb vagy facipőkben dolgoztak.

Szövetséges légi felvétel a láger területéről A táborban reggel héttől este hatig, de sokszor nyolcig dolgoztatták a foglyokat, akiket minden kisebb vétségért – veréssel, kikötéssel, éheztetéssel, kivégzéssel – büntettek. Az egyik nőt – a negyvenéves Freiland Jolánt – az őrség már érkezés után, augusztus 23-án minden különösebb ok nélkül agyonlőtte. Élelmezésnek híg káposzta- vagy marharépalevest kaptak fejadagolt száraz kenyérrel, délben pedig mosléknak való cikóriakávét. Ennek megfelelően a foglyok fizikai állapota napról napra romlott, és ősztől a hidegre forduló időjárás is szedte áldozatait. A betegeknek fenntartott barakkba azonban az első tapasztalatok után senki nem mert befeküdni, mert ez a halált jelentette. A munkára alkalmatlanokat visszavezényelték Auschwitzba. Valójában azonban ezeket a legyengült, beteg nőket teherautóra ültették, s a tábor közelében kivégezték. Hasonlóképpen likvidáltak októberben 34 várandós foglyot is. A haláleseteket a parancsnok az iratokon természetes halálokkal magyarázta.

A táborban a fizikai kegyetlenség is mindennapos volt. Egyaránt kegyetlen verés és kínzás járt azért, ha valaki nem megfelelően menetelt, ha nem elég hangosan mondta a számát (neve nem volt a foglyoknak), ha a földekről burgonyát, répát vett fel, ha segített a társainak. Az ítélet-végrehajtásokra a sorakozóknál vagy a konyhabarakk alatti pincében került sor, ahol gyakran a foglyokat (a családtagokat, barátnőket) kényszerítették, hogy korbáccsal, vaspálcával, bottal (25 ütés) verjék a társaikat. Az ilyen büntetések gyakran halállal végződtek. A hivatalos okiratokban azonban minden esetben szívnagyobbodás, vérkeringési zavarok, szívizomgyulladás stb. szerepelt a halál okaként.

Az ősz beköszöntével súlyosbította a helyzetet, hogy a mostoha időjárási viszonyok miatt egyre többen betegedtek meg. Október 31-én a táborparancsnok 270 betegről tett jelentést feletteseinek, novemberben pedig az életben maradtak vallomásai szerint már legfeljebb 500 fogoly volt munkaképes. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a tábort november 24-én feloszlatták. A kimerült, teljesen legyengült, beteg nőket vasúton a ravensbrücki női koncentrációs táborba szállították, helyükre pedig orosz hadifoglyokat vezényeltek.

Eltüntetett nyomok

A rabszolgamunkások listája

Ravensbrücköt a foglyok joggal nevezték a pokol tornácának: a nácik a közeledő front miatt kiürített más koncentrációs táborokból is ide evakuálták a még életben maradt foglyokat, ezért 1944 novemberének végén a táborban már leírhatatlan állapotok uralkodtak. Kb. 40 ezer foglyot tartottak nyilván, s ekkora tömeg ellátására a tábor alkalmatlan volt. A 250 személyre méretezett fabarakkokba például 1500-2000 beteg, fertőző embert zsúfoltak össze, így az újonnan érkezőket már csak a sebtében felállított 50 méter hosszú katonai sátrakba tudták elszállásolni. Télvíz idején azonban sem fűtésről, sem fekvőhelyről, sem higiéniás lehetőségről nem gondoskodtak, ezért a borzalmas egészségügyi állapotok miatt hamarosan itt is tífusz és más fertőző betegségek pusztítottak a foglyok között. A walldorfi túlélők jelentős része is ekkor halt meg.

Mivel egyre újabb és újabb transzportok érkeztek, az egyik épületet Ravensbrückben is átalakították gázkamrává, s a szelekciók után a betegeket, munkaképteleneket itt is megsemmisítették. A feljegyzések szerint még 1945. március 8-án is gázosítottak el a betegblokkból magyar zsidókat [Friedmann Laura (28 éves), Weiss Magda.]

A szelekciók nyomán ugyanakkor – 1945. január és március között – még számos munkaképes walldorfi asszony került tovább különböző munkatáborokba. Volt, akit a Siemens egyik közeli üzemébe osztottak be munkára, s a fedett helyen esélye maradt a túlélésre, másokat Mauthausenbe, Bergen-Belsenbe, Rechlinbe, vagy Salzwedelbe vittek, ahol különböző időpontokban és nagyon megfogyatkozva érték meg a szovjet csapatok érkezését.

A ravensbrücki tábort 1945 március végén kezdték el felszámolni a nácik. A mintegy 20 000 életben maradt foglyot aztán április 27-én gyalogmenetben indították útnak Malchow és Schwerin irányába. Ravensbrücköt április 30-án, Malchowot május 2-án szabadították fel a szovjet csapatok, de a háború végét ezen foglyok közül csak kevesen élték meg.

Walldorfot 1945 márciusában érte el az amerikai hadsereg, de az erdőben lévő tábor ekkor már elhagyatott, üres volt. A nácik itt is minden nyomot gondosan eltüntettek a föld színéről, miután a tábort feloszlatták. A közeli város lakói természetesen tudtak a tábor létezéséről, gyakran látták az utak mentén a fegyveres felügyelettel vonuló, dolgozó foglyokat, de hallgattak. A háborút követő években ugyan különböző szolgálatok és magánszemélyek megkeresték meg a helyi városházát, de senki nem akart (tudott) felvilágosítást adni a lágerre vonatkozóan. Elismerték a tábor létezését, de azzal hárították el a kérdéseket, hogy a fogoly zsidó nőket 1944. november 24-én vasúton elszállították, s további sorsukról nincs információ.

A szembenézés elmarad?

A tábor területét később újra erdősítették, s a természet a következő években végleg eltűntette a nyomokat a környékbeliek szeme elől. A sötét múltra így lassan homály borult, mert a hetvenes évek közepéig Németországban is kevés figyelmet szenteltek a több száz náci munkatábornak. Walldorfban is generációk nőttek fel anélkül, hogy tudtak volna arról, mi történt a városka szomszédságában. A szülők hallgattak, a gyerekek pedig már nem értesültek a borzalmakról.

A koncentrációs tábor dokumentumait kiállításon is bemutatták Walldorfban A hallgatás csendje 1970-ben tört meg, amikor az egykori fogoly, F. Zsuzsanna megjelent a polgármesteri hivatalban, s azt tudakolta, hol találja meg a tábor emlékművét. A hivatalnokok azt hitték, eltévesztette a nevet és a címet, mert már semmit nem tudtak a 25 évvel korábban történtekről. Az epizód talán feledésbe is merült volna, ha 1972 nyarán egy osztálykiránduláson három helyi középiskolás nem kezdi el tanulmányozni Buchenwaldban azt a nagy fali térképet, amelyen a Harmadik Birodalom összes ismert koncentrációs és munkatáborát feltüntették. Meglepetésükre szülővárosuk neve is szerepelt a térképen, ezért hazatérve kutatni kezdtek a múlt után. Munkájukat azonban kezdetben közönnyel vagy ellenségesen fogadták (saját fészkükbe piszkítanak), s csaknem hat évig tartott, amíg a tábor történetét sikerült megismertetni a közvéleménnyel, s a helyi elöljárók elfogadták azt a javaslatukat, hogy állítsanak méltó emléket a meghurcoltaknak.

Az emlékművet 1980 márciusában avatták fel az egykori láger bejárata mellett. Addigra a viták elcsitultak, a városi hivatalosságok, a pártok és a középiskolás diákok is az ügy mellé álltak, a helyi közösség megpróbált szembenézni azzal a múlttal, amelyről korábban igyekeztek megfeledkezni. A Bertha von Suttner középiskola diákjai a helyi múzeum vezetőivel közösen komoly, szervezett feltáró munkába kezdtek. Kutattak az archívumokban, összegyűjtötték az emlékeket, megtalálták a barakkok maradványait az erdőben, felkutatták a túlélőket, s nem utolsósorban azzal az indítvánnyal keresték meg a Züblin AG vezetőit, hogy kárpótolják a szenvedésekért az életben maradottakat. A diákok egy csoportja elutazott Magyarországra is, ahol Pápán találkoztak néhány túlélővel.

Az eseményekről mindenhol filmdokumentáció készült, s az évekig elhúzódó tárgyalásoknak végül konkrét eredménye is született. Dávid legyőzte Góliátot, a Züblin AG – többszöri elutasítás után – mégis hajlandó volt négymillió márkával kárpótolni a még életben lévőket, sőt képviselője azon a találkozón is megjelent, amelyet a világban szétszóródott túlélőkkel szerveztek. A város vezetése ezen megkövette az egykori foglyokat, akikkel közösen az egykori láger helyszínét is felkeresték, hogy megemlékezhessenek a tragikusan elpusztult társakról. Walldorf ekkor már több volt, mint helyi ügy. A fejleményekkel foglalkozott a televízió, a rádió, a sajtó, a kutatásról, a találkozóról egész estés dokumentumfilm készült, amelyet tavaly hónapokig vetítettek a mozikban, s azóta sok iskolában kötelező vagy ajánlott tananyag. A németek – bármilyen fájó sebeket is kell feltépniük – Walldorfban is megpróbáltak szembenézni a múltjukkal, s napjainkban – a példát követve – számos városban kutatják, feldolgozzák a kisebb lágerek történetét. Sok esetben ezeknek a kutatásoknak magyar vonatkozásai is vannak (lehetnének). A walldorfi példa azonban elgondolkodtató hazai reakciókkal járt. A találkozóra csak egyetlen túlélő érkezett Magyarországról, mert a többiek nem merték vállalni a részvételt. A filmet is mindössze egyetlen alkalommal vetítették Magyarországon, s azóta sem mutatkozott iránta igény. Pedig ezekről a munkatáborokról, az ott dolgoztatott, elpusztult magyarok sorsáról nagyon keveset tudunk. Vagy annak a szakértőnek volna igaza, aki szerint a félelmek, a közömbösség hátterében az a magyarázat húzódik meg, miszerint Magyarországon hatvan év múltán sincs meg a kellő erkölcsi bátorság ahhoz, hogy szembenézzünk a múltunkkal?