Forrás: Népszava

Tizenöt esztendő, negyvenhárom magyar darab, azokból 23 ősbemutató. Évente több mint hatszáz – ebben az évadban 640 – előadás, kilenc bemutató. Számos neves, állandó vendég három színpadon Budapesten, s 34 külföldi vendégszerepléssel a hátuk mögött. Hajdan a Déryné Színház jogutódjaként létrejött Népszínház busszal járta az országot, de szerepeltek a fővárosban is, repertoárjuk szándékosan több műfajra is kiterjedt: a próza és az opera éppúgy jelen volt a színpadon, mint a táncos előadások. Ma a Budapesti Kamaraszínház már elsősorban prózai színház, de a főváros kulturális életében így is sajátos színfolt. Azt mondják, befogadó színház, bár van egy maroknyi állandó társulata. Szűcs Miklós igazgató úgy tartja, ami igazán jó, aki „tehetség-gyanús” azok előtt nyitva áll az ajtaja. A direktor nyitott az új ötletekre is, ugyanakkor kevesli a valódi vígjátékokat, pedig szerinte a közönség számára ezek nélkülözhetetlenek.

– A Budapesti Kamaraszínház egyike azon kevés hazai színháznak, amely hoszú évek óta három színpadon – a Tivoliban és két kamara-helyiségben, a Shure-ban és az Ericsson stúdióban – várja estéről estére a közönséget. Az előadások jelentős része prózai, de akadnak köztük zenés darabok, musicalek is. Minek alapján válogat egy színházigazgató?

– Sokáig színikritikával foglalkoztam, s csak aztán lettem színházigazgató. Igyekszem ma is minél több darabot elolvasni, minél több ötletet meghallgatni. Kilenc bemutatónk van ebben az évadban, ám míg ezeket kiválasztottam hatvan-hetven darabot biztos, hogy elolvastam. A lényeg, hogy az ötlet jó legyen és ígéretes. Két frissen végzett filmrendező is megkereresett a nyáron azzal az ötlettel, hogy színpadra állítanák a Die Hard (Drágán add az életed) című Bruce Willis filmet. Gigor Attila és Mátyássy Áron elképzelésében látok fantáziát, jövő márciusra tervezzük a bemutatót az Ericsson Stúdióban.

– Vevők a nézők az újításokra?

– Ha valami nem megy, azt nem erőltetem. Volt már olyan darab, amely összesen öt-hat előadást élt meg, de akad olyan is, amely már bőven túl van a századik előadáson.

– Könnyebb a stúdió-színházakat megtölteni, mint a nagyobbakat?

– Szinte teljesen mindegy, hogy hány fős a nézőtér. Egy hatalmas színházat is meg lehet tölteni, ha olyan a darab, és a kamara stúdiók is konghatnak az ürességtől. Igazán vígjátékokra lenne szükség. Pontosabban jó vígjátékokra. A jók szinte biztos, hogy sikerre ítéltek. Egressy Zoltán Sóska, sültkruplija például jócskán túl van a századik előadáson, hasonlóan a Spiró darabokhoz. A Kvartettet csak azért kellett levenni a műsorról, mert Márton András külföldre ment, a Honderű viszont – ugyancsak százegynéhány előadással a háta mögött – ma is nagy siker.

– Tizenöt év alatt sok minden megváltozott a Budapesti Kamaraszínház életében. A vidékre járó részlegek megszűntek, az opera és tánctagozat levált az anyaszínházról, a Várból leköltöztek a belvárosba, a dolgozók létszáma a felére, 346-ról 160-ra csökkent. Hét éve a Józsefvárosi Színház helyett a Tivoliban játszanak és ott a két stúdió, amelyek talán nem véletlenül viseli egy-egy cég – az amerikai Shure és a svéd Ericsson – nevét.

– Nem véletlenül, hiszen az egyiket a Shure építette át számunkra 1994-ben, a másikat az Ericsson újította fel 1999-ben. Nem megy másképp. A közvetlenül a minsztériumhoz tartozó színházaknak – az Operának, a Nemzetinek, a Pesti Magyar Színháznak, a Játékszínnek és a Budapesti Kamaraszínháznak – sokkal mostohább a sorsa, mint a Fővároshoz tartozóknak. Azt a pénzt, amit a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumán keresztül negyedévente – az éves fix öszegből – megkapunk legfeljebb arra elég, hogy a béreket, a rezsit, a honoráriumot és az adót kifizessük. Az aktuális negyedévre szóló pénz pedig még egyáltalán nem érkezett meg, vagyis nem tudok fizetni a dolgozóknak sem. Fizetésemelést utoljára 2002-ben tudtam adni a munkatársaknak. Az áfát már két éve nem lehet visszaigényelni. Amire tavaly még megkaptuk a hatvan százalékos kompenzációt, idén az is elmaradt.

– Ezek után miből finanszírozza az egyes produkciókat?

– Egy-egy előadáshoz általában minimum három-négymillió forint kell. Az elvileg rendelkezésre álló pénzből esetleg a rendező, a két – jelmez és díszlet – tervező és a zeneszerző fizetésére telik.

– És a többi?

– Azt megpróbáljuk pályázatok útján megszerezni és spórolunk. A díszletek például jelentős költségeket vinnének le, de a kamaraszínpadokon szerencsére nincs szükség nagyobb látványelemekre.

– Vagyis napról napra élnek…

– Persze, de már régóta. És sajnos a pályázatok sem jelentenek stabil megoldást. Gyakran a Nemzeti Kulturális Alap néhány száz millió forintot olyan sokfelé oszt szét, hogy valójában senkinek sem jut elég. Készülünk például Izraelbe a Sopsits Árpád-féle Bűn és bűnhődéssel, valamint az Egy őrült naplójával. Ezzel is pályáztunk, közel egy tucat másik társaságában. Végül csak a szóban forgó külföldi vendégszereplésre kaptunk összesen 700 ezer forintot. S még kétszer ennyit más produkciókra, ami több mint a semmi, de valójában nagyon kevés.

– Szponzorálás nem jöhet szóba?

– Itthon nem működik úgy a szponzorálás, mint külföldön. Csak a saját találékonyságunkon, kapcsolatainkon, s a jó értelemben vett ügyeskedésünkön múlik, hogyan jutunk egyről a kettőre.

– Nyilván egyszerűbb helyzetben lennének, ha közvetlenül a Fővárohoz tartoznának. Mitől függ ez?

– Örökségünk, hogy a minisztérium költségvetésétől függünk. Tizenhárom éve beszélgetnek újra meg újra arról, hogy változtatnának ezen a helyzeten. Máig nem született döntés. Mindenesetre az biztos, hogy könnyebb lenne az életünk, ha legalább hozzáértők és nem a szakmán elegánsan kívülállók döntenének a sorsunkról akár Budapest, akár a kulturális tárca vonatkozásában.

– Addig jó, amíg ezt csak egy interjú kapcsán olvassa a közönség, s egyébként nem érzi. Miből lehet erőt meríteni újra és újra?

– Szükségünk van a közönség visszajelzésére. És bár régi igazság, mindenkor érvényes, ugyanis emberi érzés: akkor örülök, ha örömet szerezhetek másoknak. Az elmúlt évek során olyan legendás, kimondhatom, ma már színháztörténeti előadásaink voltak mint a Forgószínpad, a Cigánykerék, a Faun, a Vértestvérek, a Piaf, a Bunbury. A stúdió-színpadokon a Leonce és Léna, a II. Edward, a Színházcsináló, az Othello, a Sirály, a Bűn és bűnhődés, a Tivoliban a Velencei kalmár, az Öreg hölgy látogatása, a Honderű, a Vágy villamosa, A pókasszony csókja. Számos külföldi sikeres vendégszereplésünk volt. A háború utáni első Szarajevói Fesztiválon megnyertük a fődíjat, de volt olyan itthoni színházi találkozó is, ahol a kiosztott kilenc díj közül hetet a Budapesti Kamaraszínház produkciója vitt el.

– A színházigazgatók sokszor rendeznek is. Ön nem gondolt még erre?

– Az első perctől kezdve szándékosan nem rendezek. Nem szerecsés, ha az igazgató egyben a főrendező is. Olyan sok jó rendezőnk van és mindig jönnek újak. Októberben lesz a bemutatója Higgins Maude és Haroldjának, amit Rácz Erzsébet rendez, aki eddig Alföldi Róbert dramaturgja volt, s nem sokkal utána láthatja a közönség Robert Bolt Morus-át, amelyet Goldstein Imre, izraeli rendező állít színpadra.

– Tizenöt év sem változtatta meg ezzel kapcsolatban a véleményét?

– Ehhez kevés tizenöt év.

– És mihez elég?

– Sok harchoz, keserűséghez és tapasztalathoz, de sok örömhöz és boldogsághoz is.

Horváth Éva