Forrás: NOL

Rózsa Gyula, 2005. október 5. 00:00

Bábel tornya. Cuevas litográfiája az Ernst Múzeum mexikói kiállításán Bizony, nagyon is elképzelhető, hogy Rufino Tamayo a nemes tradíciók elől emigrált Párizsba negyvennyolc után. Szakmunkák állítják, hogy a leghíresebb nem-monumentalista mexikói festőt a világhírű mexikói monumentalizmus nyomása tartotta hazájától távol jó tizenöt évre, és a mostani katalógus tapintatosan fogalmazó tanulmányai s kivált az Ernst Múzeumban látható korai képek valószínűsítik ezt a feltételezést.

Nehéz lehetett önálló egyéniségnek maradni a huszadik század első felében. Adva volt egy étoszában hatalmas, lehetőségeiben szinte korlátlan, teljesítményében világszínvonalú nemzeti falfestészet, három óriás, akiknek az otthoni tekintélye és a nemzetközi reputációja mind nagyobbra nőtt, mert újabb és újabb remekművekkel gyarapították – egyéni kezdeményezésnek, radikális újításnak nem sok tere van ilyen körülmények között. A Mexikóvárosból érkezett képválogatás legalábbis azt bizonyítja, hogy a második világháborúig terjedő időszakban a legjobb mesterek is azokat a vívmányokat igyekeztek hasznosítani, amelyeket Orozco, Rivera és Siqueiros életművéből ismerünk.

Legfeljebb részleteiben. Lozano a mozdulatlan, bálványos indián hagyatékot hasznosította profán-keresztény tábláiban, Abraham Angel a naiv-népies grafikák örökségét, Guerrero Vadásza Diego Rivera reneszánszos monumentalitáshoz sorakozik fel. Az utóbbi vonzalom általános. Anguiano intim tüskehúzója – mi lehet meghittebb és személyesebb, mint egy tövis eltávolítása egy meztelen talpból – olyan plasztikai erővel, olyan hatalmas arányokkal és képkivágással él, hogy várjuk a freskófolytatást a falon, de Lozano tiszteletreméltóan korai, negyvennégyes Holokausztja is vászonnál tágasabb méreteket követel. Ez az, ami a mexikói képkiállítások nézőit mindig gondolkodóba ejti. A piktúra hagyományosan ábrázoló, mondhatni reneszánszhoz hűen figuratív, anyag, technika, képméret is tradicionális, csak a következetesen alkalmazott táblakép intimitása robban fel. Szétfeszíti más, hangosabb műfajokban természetes társadalmi küldetéstudat, proporciók, amelyek széttördelik a gyenge kereteket, szoborsúlyos plaszticitás, amely kiszakad a vászon síkjából, s amely mind-mind a helyén van Mexikó és Mexikóváros híres falain. Annyi beleérzőképessége és áttételre való hajlama az európai nézőnek persze van, kell, hogy legyen, hogy értse, érezze, hogy mindez a nagy muráliák hazájában mást jelent, de szüksége van ezekre az erényekre ahhoz, hogy a látványt ne csak becsülni, élvezni is tudja.

A nagy mesterek köztudott avantgárd iskolázottsága nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz is, hogy a következő generáció modernebb példákon is erősödjék, felfedezhető kubizmus, van expresszionizmus is, de a korszak első teljes alkotása alighanem Romero A fogadalom című képe. A hagyományost a szürreális szabadsággal erősítő látomás Tamayo ekkor még szolid, ámbár erős korai műveinél is egyénibb, az utóbbi mester valóban az ötvenes évtizedben bontakozik ki igazán. Tamayo méltán kulcsfigurája a kiállításnak, nemcsak a hírneve miatt, hat művével kitűnően szemléltethető az a folyamat, amely a mexikói klasszikusok mellett elkezdődött, majd utána folytatódott. Tamayo élesen, színesen szürreális lett az ötvenes-hatvanas években, Önarcképe még figurákat őriz, noha korábbi, vasfekete kompozíciói nonfiguratívak, illusztrálva azt a gondolati szabadságot, amely a mexikói piktúrában a század derekán elérkezett. A hetvenes éveknél későbbi mű és hatvanon túlinál fiatalabb művész nincs az összeállításban, amely színes, látványos és változatos a jobbára nonfiguratív munkái révén, és amelyből különösen kiemelkedik Francisco Toledo titokzatos, érdes ál-állatfestészete, valamint Cuevas kíméletlen, szatirikus grafikája. Finom, bonyolult látomások, ritmusos, mély konstrukciók, egyetemeshez kapcsolódó stílusok, valamennyi a klasszikusok mellett, de nem azok ellenében.

Ami a klasszikusokat illeti: aki egyszer láthatta az eredeti falakon José Clemente Orozco, Diego Rivera és David Alfaro Siqueiros főműveit, az tudja, hogy egy ilyen kiállítás csupán tisztelgés lehet. Siqueiros Jelenlegi arcunk című óriásvászna a terem legeslegvégéből nézve megdöbbentő, de ugyanezek a fenyegető-kitáruló kezek a mexikóvárosi Siqueiros Polifórum homlokzatán lenyűgözők igazán, sok ezer négyzetlábnyi falképben, Clemente igazi munkásságáról is csak annyit mondanak a temperák, amenynyit expresszív vonzalmairól elmondhatnak. Ha igaz az, amit az Ernst igazgatója beharangozóan mondott, hogy a sztálinizmus akadályozta eddig, hogy a nagy mexikóiakat kiállításon bemutassák, azt kell hinnünk, hogy a sztálinizmusnak volt óvatos forma- meg műfajérzéke. Ámbár Rivera vásznait engedhette volna. Jelen képei teremben is teljes értékűek; a Lupe Marín portréja lélegzetállító, megrendítő és gyönyörű; monumentalistának is, táblaképnek is remekmű.