Forrás: NépszavaNémetország a politikai bizonytalanság jegyében ünnepli újraegyesülésének 15. évfordulóját. A két héttel ezelőtti szövetségi választásokon egyik tábor sem tett szert kormányképes többségre, és ezen a helyzeten a vasárnapi drezdai pótválasztások sem változtattak. Melyek után – csakúgy mint szeptember 18-i országos megmérettetés után – mindkét tábor győztesnek tekinti magát.
Drezda egyes számú választókerületében azért volt szükség pótválasztásra, mert a szélsőjobboldali Német Nemzeti Demokrata Párt jelöltje – egy bizonyos Kerstin Lorenz asszony – nem sokkal a kitűzött választási időpont előtt elhalálozott. Az utólagos megmérettetés során a választókerületi mandátumot a Kereszténydemokrata Unió (CDU) nyerte, ám a pártokra leadott szavazatok többsége fő vetélytársának, a Német Szociáldemokrata Pártnak (SPD) jutott.
Ám sem az, hogy a drezdai egyéni mandátum a jobboldalé lett – s ily módon eggyel növekedett a CDU és bajor testvérpártja, a Keresztényszocialista CSU parlamenti helyeinek száma -, sem pedig az SPD-listára leadott sok-sok szavazat nem változtatott az alapvető erőviszonyokon. A CDU-CSU-ból és a liberális Szabaddemokrata Pártból, az FDP-ből álló ellenzéki tábornak nincs olyan többsége, mellyel biztonságosan kormányozhatna. De nincs többsége az SPD-ből és a Zöldekből álló kormánykoalíciónak sem. Egy egyesült baloldalnak persze lenne, mert ha a kormánykoalíció pártjai szövetkeznének az egykori keletnémet állampárt utódszervezetéből és a nyugatnémet balosokból összeállt Baloldali Párttal, akkor hatalmon maradhatnának. Ezt a lehetőséget azonban mindkét oldalon kizárták: a Baloldali Párt saját populista ideológiáját hazudtolná meg, ha támogatná a jelenlegi kormánykoalíciót. De ennek fő ereje, az SPD sem léphet szövetségre – legalábbis egyelőre – kommunista múltú keletnémet politikusokkal, illetve saját szakadáraival. Mert hogy nehezen képzelhető el, hogy ismét egyazon kormány tagja legyen Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár és egykori vezető- és vetélytársa, az SPD-vel szembeforduló Oskar Lafontaine.
Szóba került két másik kombinációs lehetőség is. Az egyik a CDU-CSU, az FDP és a Zöldek szövetkezése lett volna, melyet a pártok színe alapján Jamaika-kolícióként emlegettek. (A CDU-CSU-t feketével, az FDP-t sárgável jelölik és e két szín plusz a zöldeké dísziti a karibi szigetország zászlaját is.) A másik lehetőség a „közlekedésilámpa-kolíció” lett volna, amely azért kapta nevét, mert résztvevői a vörös színnel jelzett SPD, a „sárga” FDP és a Zöldek lettek volna. Ám úgy tűnik – legalábbis egyelőre – hogy ezen változatok egyike sem valósul meg. Sem az FDP-nek nincs kedve összeállni az SPD-vel, sem a Zöldeknek a CDU-CSU-val. Az ok kézenfekvő: mindkét kis pártnak olyan, nálánál nagyobb partnerrel kellene szövetkeznie, melynek árnyékában csak keveset tudna megvalósítani programjából, viszont választói szemében igen csak kompromittálhatná magát. (Sem az FDP szabadpiaci ideológiája nem kompatibilis az SPD baloldaliságával, sem pedig a Zöldeké a CDU-CSU konzervativizmusával.)
De vajon elképzelhető-e kisebbségi kormány – akár „vörös-zöld”, akár „fekete-sárga”? Az alkotmány szerint igen. Nézzük meg ennek előírásait! Ezek értelmében az új Szövetségi Gyűlésnek a választást követő egy hónapon belül – vagyis legkésőbb október 18-ig – meg kell alakulnia. Miután ez megtörtént, a szövetségi elnök – jelenleg Horst Köhler – javaslatot tesz az új kancellár személyére. Ha ezt a Szövetségi Gyűlés ötven százalék plusz egy szavazattal jóváhagyja, akkor az illető lesz a kancellár. Ha nem, akkor egy kéthetes időszak következik, melynek során elvileg bármelyik képviselő jelöltetheti magát. Ha megkapja a szükséges többséget, akkor rendben van a dolog, ha nem, akkor további próbálkozások következhetnek. Miután eltelt a két hét, egy utolsó szavazás következik, és ha az is eredménytelen, akkor azt követően már a relatív többség is elegendő. Azaz a képviselők több jelöltről szavaznak, és az lehet a kancellár, aki közülük a legtöbb voksot kapja. Azért csak „lehet”, mert relatív többség esetén az államfőnek mérlegelési joga van: ha úgy látja, hogy a szóban forgó jelölt az adott körülmények között is képes működőképes kormány összeállítására, akkor kinevezi kancellárnak. Ha nem, akkor feloszlathatja a Szövetségi Gyűlést és új választásokat írhat ki. Vagyis – elvileg – elképzelhető, hogy Gerhard Schröder úgy marad kancellár, illetve hogy Angela Merkel CDU-elnök úgy lesz kancellárnő, hogy nem áll mögöttük abszolút többség.
Elképzelhető, de valószínű. A kancellárnak ugyanis nem csak hivatalba kell lépnie – kormányoznia is kell. Ez pedig bajos lehet akkor, ha nincs mögötte akkora többség, hogy az általa szükségesnek vélt törvényeket elfogadtassa. Márpedig Németországnak az elkövetkezendő időszakban igen sok új törvényre lesz szüksége. Másként ugyanis nem valósíthatók meg a már hosszú évek óta esedékes és mára elengedhetetlenné vált reformok.
A megoldás kézenfekvőnek, sőt, szinte elkerülhetetlennek látszik: az SPD és a CDU-CSU nagykoalíciója. De felmerül a kérdés: ki legyen a kancellár? Maradjon Schröder (ez természetesen az SPD álláspontja) vagy legyen Merkel, (amihez a CDU-CSU ragaszkodik)? Merkel asszony arra hivatkozik, hogy – ha nincs is abszolút többsége – őt négy képviselővel több támogatja, mint ellenlábasát. Szociáldemokrata részről megpróbálkoztak azzal az ellenérvvel, hogy a politikusasszony nem a CDU-CSU elnöke, hanem csak a CDU-é, amelynek viszont egyedül kevesebb szavazata van, mint az SPD-nek. Vagyis: három párt szövetségében ez utóbbinak lenne a legtöbb szavazata, ergo ő jelölheti a kancellárt. Az érvelés demagóg voltát azonban a szociáldemokraták is belátták, ezért nem is nagyon erőltetik. (A CDU-t és a CSU-t azért nem lehet igazán két külön pártnak tekinteni, mert az utóbbi csak Bajorországban, az előbbi viszont csak Németország egyéb területein tevékenykedik.)
Felmerült az úgynevezett izraeli megoldás lehetősége is. Ennek értelmében (ahogy az néhány éve a zsidó államban történt) a két nagy pártszövetség megosztaná egymás között a parlamenti ciklus idejét: az első két évben Schröder maradna a kancellár, a másik kettőben Merkel lépne a helyére. Ezt a megoldást azonban a jobboldal – relatív többségére hivatkozva – elvetette.
S végül felvetődött az a lehetőség is, hogy mindkét kancellárjelölt – Schröder is, Merkel is -lemond igényéről és mások lépnek a helyükbe kancellári és alkancellári minőségben. Ezt a változatot egyelőre mindkét oldal elveti – a valamivel kevesebb képviselővel rendelkező szociáldemokraták az utóbbi időben kevésbé határozottan, mint a CDU-CSU.
De ha ez a probléma meg is oldódik, marad egy másik, voltaképpen sokkal lényegesebb: mi valósul meg a két párt programjából, melyik program lesz a domináns? És egyáltalán: összeegyeztethetőek egymással a két tábor elképzelései?
Alapvetően igen. Mind az SPD, mind pedig a CDU-CSU egyetért azzal, hogy a korábbi nadrágszíjmeghúzó politikának érvényben kell maradnia. Idén májusban, az úgynevezett „munkahelycsúcson” gyakorlatilag már egy nagykoalíció fogadta el azt, hogy a vállalkozások adóját a jelenlegi 25 százalékról 19 százalékra csökkentsék. Végül nincs nézeteltérés a két fél között abban sem, hogy az államnak takarékoskodnia kell, és hogy a gazdasági támogatásokat (szubvenciókat) le kell építeni.
A programokban persze túltengenek az eltérések. A CDU lazítani szeretné a dolgozók felmondással szembeni védelmét, az SPD ezt ellenzi. A CDU két százalékkal emelné a fogyasztási adót, ami megint csak nem tetszik a szociáldemokratáknak. A két tábor másként képzeli el az egészségbiztosítás és a nyugdíjrendszer reformját és néhány területen mások a terveik a külpolitikában is: az SPD ragaszkodik Bush amerikai elnökkel némileg szemben álló irányvonalához és támogatja Törökország EU-felvételét. A CDU-CSU Amerika-barátabbá tenné a német külpolitikát és Törökországnak csupán egyfajta „privilegizált partnerséget” kínálna – teljes jogú uniós tagságot nem.
Sok az eltérés a két párt programjában, ám ettől – ha fájdalmas kompromisszumok árán is – még tudnának együtt kormányozni. Ha akarnának.
Kepecs Ferenc
