Forrás: ÉS

BÁRON GYÖRGY

Önként, kéjjel…

Film

1994 egy forró reggelén Ruandában elindultak a hutuk, hogy megöljék a tuszikat. Nem minden hutu, vélhetően: hogy mennyi pontosan, azt nem tudjuk, a történelem csak az áldozatok számát jegyzi fel, ha egyáltalán, a gyilkosokét nem; az utóbbira csak az előbbiből következtethetünk, mely szám (a halottaké) Ruandában három hónap alatt óvatos becslések szerint egymillióra rúgott. Mivel az öldöklés az alacsony civilizációs és technikai színvonalból következően kisipari eszközökkel, puskával, késsel, bunkóval, puszta kézzel folyt, vagyis a felbőszített ruandai honpolgár azzal ment neki a szomszédainak, ami épp a keze ügyébe akadt, ezért, ha összevetjük a meggyilkoltak milliós számát a gyilkolás kezdetleges eszközeivel és a rendelkezésre álló kurta idővel, akkor megállapíthatjuk, hogy, bár nem minden hutu ölt meg minden tuszit (a végcél alighanem ez lehetett), nemcsak az áldozatok, hanem a gyilkosok is elkeserítően sokan voltak. Hogy mitől kezdte el lemészárolni egyik ruandai ember a másikat, „önként, kéjjel, nem csak parancsra”, arra születtek bőséggel magyarázatok, ám azoktól most eltekintenék, mert aki ezt meg bírja magyarázni, azzal nagy baj lehet. A hutuk egész egyszerűen azért ölték meg a tuszikat, mert ők hutuk voltak, azok meg tuszik. Xenofóbiára szakosodott specialistáik már első ránézésre különbséget tudtak tenni a kétféle népcsoport között, ám a biztonság kedvéért (elvégre a természet szeszélyes tréfákra hajlamos) az ottaniak igazolványába gondosan be volt pecsételve, az illető hová tartozik, hogy adott esetben lehessen tudni, ki öljön kit. A külvilág akkor nem értette pontosan, mi és miért történik Afrika mélyén, ki a gyilkos és ki az áldozat, s ebben a bamba közömbösségben volt egy adag józan logika: elvégre az ember egyszer hutu, máskor tuszi (persze, ott és akkor, ez egyáltalán nem mindegy, bár, ha egy ország egyik fele módszeresen pusztítja a másikat, senkinek sem lehet ott jó, megengedem, nem ugyanúgy).

A ruandai mészárlásból hollywoodi sikerfilm lett, miként az lett a Holocaustból, a Gulagból, az örmény genocídiumból, Tibet okkupációjából, a vietnami háborúból, a délszláv népirtásból, a közelebbi és távolabbi történelem összes autodaféjából; a felhabzó vérpatak befolyt a stúdiókba, paradicsomlévé változott, és telifröcskölte a vetítővásznakat. A művészet (és a giccsipar) mindig vámpírtermészetű volt; vérből, verítékből és könnyekből táplálkozott. Az már hollywoodi specialitás, hogy a sorstragédiák a celluloidon érzelmes hőstörténetekké szelídültek, mert az amerikai filmiparnak hősökre van szüksége és biztató-reményteljes végre, akkor is, ha a tömegmészárlások nem győzelemről és nem héroszokról szólnak, hanem elállatiasodott gyilkosokról és vétlen áldozatokról. Spielberg úgy kerekített sikerfilmet hatmillió zsidó kiirtásáról, hogy a gázkamrák árnyékában talált egy sármos hőst, egy embermentő, „jó nácit”.

Hasonló dramaturgia működteti Terry George most bemutatott filmjét, a Hotel Ruandát, amelyet több Oscarra és Golden Globe-ra jelöltek, s amelyet az „afrikai Schindler listájaként” is emlegetnek. A hős, akárcsak Schindler, a „másik oldalhoz” tartozik, csak így őrizheti meg cselekvőképességét: befolyásos hutu, aki a vészterhes hónapokban pénzzel, kapcsolatokkal, önmaga és a családja életét kockáztatva több száz ember életét menti meg azilummá átalakított luxushoteljében.

Terry George lendületes mozgóképe profi munka, amelyből árad a hollywoodi dramaturgia gyermeki naivitása, s ezen nincs mit csodálkozni. Kiszámíthatóan váltják egymást a megrázó és a megható epizódok, remek az Oscarra jelölt főszereplő, Don Cheadle, fenséges alakítást nyújt a segíteni akaró, de segíteni nem tudó ENSZ-parancsnok szerepében a nálunk elsősorban akciófilmekből ismert nagy amerikai filmszínész, Nick Nolte.

Kérdés, persze, nem blaszfémia-e hollywoodi sikerfilmet készíteni a véres afrikai tömegmészárlásról, hősre lelni ott, ahol csak áldozatok és gyilkosok vannak, győzelemről regélni egy olyan esemény ürügyén, amely semmi másról nem szól, mint a vereségről. Ezt a kérdést a legélesebben Kertész Imre tette föl a Schindler listája kapcsán. Nehéz ilyen helyzetben okosnak lenni: elővehető-e ilyenkor az érzékeny esztétikai patikamérleg? Elvégre a Schindlerért hosszú sorok álltak a világ nagyvárosaiban, emberek százezrei könnyeztek a mozikban; az egymillió legyilkolt ruandairól milliónyi európai és amerikai értesült Terry George mozgóképéből. Ezt csak bejáratott, ócska, hatásvadász filmnyelvvel lehet elérni, semmi mással. Ha millió – valódi – halottról szól a mozimese, az ember hajlamos rá, hogy ne a magas esztétikumot nézze, finnyásan, hanem a befogadókhoz eljuttatható „üzenetet”. Azt, hogy akárhogyan, gyönge filmmel, üzleti megfontolásból, édes mindegy, de állítsa meg végre valaki a hutukat. S a mozi sötétjében, az áldozatokért szorítva, elfelejti, hogy mire a történet celluloidra kerül, már késő, már újabb disznóságok zajlanak, valahol másutt, sikerfilm lesz azokból is.

(Hotel Ruanda. Angol-dél-afrikai-amerikai-olasz film. Rendező: Terry George.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 39. szám