Forrás: NOL

Zarándokok és nyaralók keresik fel a Sínai-félszigetet

Seres Attila, 2005. október 3. 00:00

Vörösen izzanak a Sínai sziklái a napbanKép: Régi Tamás A nyár tovább tart a Vörös-tenger partján. A terror sem riasztja el az ideigyekvő turisták millióit.

A Malév charter járata már sötétedés után teszi le utasát Sarm-es-Sejkben. Ágy aztán a gépről látni nem, legfeljebb sejteni lehet az alattunk húzódó, bibliai Sínai-félsziget kusza hegyvidékét. Thomas Mann József és testvérei című regényében nem is igazán hegyvidékként, hanem torzan fintorgó szürkés homokkőtömbként írja le a vidéket. Amely nem kőhöz, hanem érchez hasonlóan feketén csillámlik, és a sötét fényben fölmagasodó vasvárosnak tűnik. Még nem sejtem, hogy hamarosan – a Mózes-hegyre menet – engem is megpróbál ez az „elátkozott tengerfenék”, ezek a hullaszínű homokkal fedett, kínos finomra redőzött fövenykúpok.

Az ég kékje még a mediterrán reggelhez szokott szemet is elkápráztatja. A bárányfelhő is ritka vendég errefelé, eső meg évente legfeljebb egyszer esik. Sivatagi szafari és tevegelés vár ránk a máris felizzott kőkatlanban. Terepjárónk ablakából azért alkalmunk nyílik végigpásztázni a mintegy 25 kilométer hosszan elnyúló partszakaszt, amelyen száznál is több pompás szálloda épült. Sarm-es-Sejk még a kilencvenes évek elején is poros halászfalu volt, ma a Vörös-tenger, illetve a Sínai-félsziget gyöngyszeme. Ismert szállodaláncok vetekszenek itt külföldön élő, dúsgazdag egyiptomiak által építtetett luxushotelokkal.

A nyár közepén a terroristák által elkövetett robbantás hatása még ott vibrál a levegőben. Az utakon gyakoriak a rendőrségi ellenőrző pontok, a szállodákba szinte mindenütt elektromos beléptetőn keresztül lehet csak bejutni. Sarm-es-Sejk polgármestere még sem hagyja magát kizökkenteni, s hosszasan bizonygatja: az egyiptomi-izraeli békekötés óta Sínai a béke (fél)szigete. Az emberek fatalisták: két héttel a terrorcselekmény után újra a korábbi szintre ugrottak a szállodafoglalások. A polgármester szerint idén akár meg is haladhatják a tavalyi vendégszámot, s éves szinten elérheti a hárommilliót a turisták száma.

A terepjárónk közben kiszaladt velünk Sarm-es-Sejkből, majd a feltűnően jó minőségű, ámde gyér forgalmú autóútról is lekanyarodott, s hanyatt-homlok rohant a vöröses, lilás, szalmaszínű szikláknak. Sofőrünk az utolsó pillanatban persze mindig félrekapta a kormányt, elkerülve az ütközést, de jókat derült a mi rázós kalandunkon. Útban Abu Galumba egy beduin faluban, a földre terített szőnyegeken, párnákon ülve fogyasztottuk el hibiszkuszteánkat, gyöngysoraikat, csecsebecséiket áruló, lefátyolozott asszonyok, s szutykos, kócos, cukorkára ácsingózó gyermekeik tekintetének kereszttüzében.

Abu Galumban eközben már készítették elő számunkra a tevéket. A sivatag hajója, az errefelé honos egypúpú dromedár feltűnően ügyes hegymászónak bizonyult. A tevegelés ugyanis nem feltétlenül homokban történhet, hanem hegyes, sziklás, omladékos szurdokokban is. A három méter magasságban ringó utas legtöbbször befogta a szemét, mert rémisztő kalandnak tűnt egy-egy árok átugrása vagy a szembeforgalom elkerülése. Higgyék el nekem, nincs kiszolgáltatottabb helyzet annál, mint mikor egy szűk hegyi ösvényen két teve találkozik. Jobb oldalunkon egy meredek sziklafal, bal kezünk felé pedig, ott lenn a mélyben a türkizkék tenger. Szemléltető példa, hogy megy át a teve a tű fokán.

Jó tanács az Abu Galumban tevegelőknek: ilyen szorult helyzetben kapják a nyakukba mindkét lábukat, ha nem akarnak egyik térdükkel felkenődni a sziklafalra, a másikkal pedig a szemközt ügető teve oldalához dörgölődni. Még valami: nem árt a hosszú nadrág. Mert a teve szőre nemcsak szúr, de ráadásul még büdös is.