Forrás: Magyar Hírlap

A sunyi bújócska azonban nemcsak a forrás eltitkolását jellemzi – magának a gondolatnak a lényegét is megpróbálják elmismásolni

Kedves F. D. R., a magyar főváros egyik belső kerületének némely önkormányzati képviselői minden lehetséges fórumon azért harcolnak, hogy átkereszteltessék az Önről elnevezett teret, mondván, aki „az oroszok kezére játszotta hazánkat”, méltatlan ilyen megtiszteltetésre. (Mások hasonló meggondolásból szokták kulimásszal leönteni Churchill szobrát.) Ezenfelül azért is el kell venni Öntől ama bizonyos teret, hogy emléket állíthassanak „a legnagyobb magyarnak”, ami szépen hangzik, de momentán tizenhat Széchenyiről elnevezett utca, tér, híd és rakpart van Budapesten, nem beszélve a nevét viselő intézményekről s a neki állított emléktáblákról.

Bevallom, Uram, nekem a javaslattal más gondom is van. Nem tetszik, hogy akik Önt a fenti módon megbélyegeznék, nem vállalják a nyilvánosság előtt szellemi elődeiket, pedig aki arra elég jó, hogy a sugallatát kövessék, argumentumait „lenyúlják”, az legyen jó arra is, hogy bevallják: e gondolatok tőle származnak. A sunyi bújócska azonban nemcsak a forrás eltitkolását jellemzi – magának a gondolatnak a lényegét is megpróbálják elmismásolni. Pedig, tetszik, nem tetszik, ez megint a régi nóta: azt próbálják a köztudatba sulykolni, hogy a második világháború a vörös rém megsemmisítésének igazságos ügyéért zajlott, tehát a Hitler-ellenes szövetség résztvevői, a fasizmus leverésében közreműködő hatalmak: bűnösök, mivel a nácikra mért vereség a bolsevizmust erősítette. És mert hazánkban (két és fél évnyi polgári demokrácia után) szintén bolsevik típusú uralom garázdálkodott, bárki, aki ennek létrejöttéért – ha közvetve is – felelős (így kerül Ön a szórásba), érdemtelen rá, hogy tér vagy utca viselje a nevét.

Rendben van, ez is egy álláspont, csak hát illene világossá tenni, hogy kiké. Mert tévedés ne essék, ez a gondolat minden, csak nem eredeti s főképp nem rendszerváltás utáni. Inkább mondanám plágiumnak két emigrált, prominens főnyilas: Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos Vádló bitófák című könyvéből. Nevezettek tudniillik már 1958-ban azt fejtegették, hogy „midőn Bárdossy László 1941. április elején Magyarország miniszterelnöke lesz, nincs egyetlen magyar sem, aki ne helyeselné a revíziós politika békés vagy akár fegyveres megvalósítását. Csak egy ötszázezer főnyi nem magyar kisebbség gyűlölete suttogja még mindig, hogy nem szabad Hitlerrel együtt menetelnünk.” Ön is azt vallotta, hogy nem szabad Hitlerrel együtt menetelni, a nyilas Magyarság 1941. augusztus 10-i száma tehát leleplezte: „Rooseveltet a világzsidóság külügyminiszterének kell tekinteni.” A térátkeresztelők valószínűleg még az Ön bűnének definícióját is a Fiala-Marschalkó-könyvből merítették, akik szerint F. D. R. „a legmeghittebb barátja volt Sztálinnak, akinek a jaltai és a teheráni tárgyalások során úgyszólván minden kívánságát teljesítette, s így politikájával nagyban hozzájárult az önálló, erős Európa biztonságának csökkentéséhez. Az ő jóváhagyásával utalták Magyarországot szovjet érdekkörbe az előbb említett tárgyalásokon.” Ám bőven meríthettek korábbi forrásokból is. Fiala már 1940. november 8-án, a Pesti Újságban megírta, hogy „Roosevelt és a mögötte álló amerikai plutokrácia nemcsak hazáját és népét, de egész Európát is feláldozná a maga kicsinyes érdekeinek megvédése végett”. 1940. december 25-én a Magyarság azt leplezte le, hogy az Ön esetében szó sincs a nácikkal szembeni elvi fenntartásokról: „Mint 11 éves fiú, biciklivel keresztül-kasul járta Németországot, gyakran kellett büntetéseket fizetnie a fákról lelopkodott gyümölcs vagy az elgázolt baromfiak miatt. Úgy látszik, nagyon rossznéven vette a német hatóságoktól, hogy nem engedték szabadon garázdálkodni a német utakon.” Görgey Vince pedig az Új Magyarságban, 1944. április 22-én a fogságba esett „amerikai terrorbombázókról” írt cikkét zárta így: „Ezek azok a bérgyilkosok, akik magas prémiumért Roosevelt elnök parancsára halomra ölik szeretteinket, szétdúlják a magyar munkások családi tűzhelyeit!”

A hazai Roosevelt-gyűlölők persze támaszkodhattak Göbbelsre is, aki az Ön egyik beszéde után, 1944 júniusában ezt jegyezte fel naplójába: „A pápának szabadságot akar adni a kereszténység nagyobb dicsőségére, meg akarja szabadítani Olaszországot a fasizmustól és az éhségtől”, tehát „Rooseveltet szinte elmebetegnek kell nyilvánítani”. S még ő is csak szajkózta, amit Hitler mondott „asztali beszélgetései” egyikében, 1942. január 4-én: „Örülök, hogy a minap alaposan kirohantam Roosevelt ellen. Az az ember tényleg gyengeelméjű.” Hálával tartoznak Ráttkai B. Kálmánnak, a Magyarság főszerkesztőjének is, aki 1944. június 8-i cikkével szinte tálcán rakta elébük az érveket: „Az új világháború másik főbűnöse, Roosevelt arról farizeuskodik, hogy az emberiséget meg kell szabadítani az átkos diktatúráktól . És szövetségese, a vörös cár? Ő bizonyára elégedetten dörzsöli vértől csepegő kezét, mikor a Kreml valamelyik szobájában elébe rakják a jelentéseket az invázióról!”

Igaz, akadt a jobboldalon olyan is (Milotay István, Új Magyarság 1944. június 11.), akinek érveiben a térátkeresztelők nem sok örömüket lelnék. Szerinte az USA (és Ön) szándékosan késlekedtek a második front megnyitásával, mert „számításaik közt ott szerepel: ha megverik a németeket, győztes hadseregek birtokában s óriási légi fölénnyel a hátuk mögött másképp beszélnek a közben tovább gyengülő Moszkvával, s ezt a legyengülést oly mérvűnek tudják, hogy elkezdhették az inváziót, mert úgy látták, győzelmük esetén se fognak egy még mindig túlerős szovjettel szembekerülni.” Látja, F. D. R., erre kellett volna spekulálnia, s akkor a mai jobboldal se bánná, hogy Budapesten tér viseli a nevét. Ezzel szemben Ön mit tett? 1945. március 25-én a védővámok rendszerének gyors lebontását kérte a kongresszustól. És azt, hogy „hatalmazza fel az Egyesült Államok kormányát a háborúban sokat szenvedett nemzetek élelmezési és földművelési ügyének támogatására, mert nemcsak az ínséges népek megsegítése, de a védővámrendszer lebontása is a világ népei felé mutatott gesztus”. Ez az, Uram, amire kár volt időt pazarolnia – pláne amikor az életéből már alig két hét volt hátra.

Nyerges András író