Forrás: NOL

Hovanyecz László, 2005. október 1. 00:00

Ormos MáriaKép: Móricz Simon Ma hetvenöt esztendős Ormos Mária Széchenyi-díjas történész. Születésnapja alkalmából a huszadik század históriájáról, pályájáról és a történész hivatásáról kérdeztük az akadémikust.

A professzor asszony bevezetőül kollégáját, Kosáry Domokos akadémikust idézte, aki szerint a hosszú életű emberrel kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, mit élt túl és hogyan. A huszadik századot sokaknak fizikailag sem volt könnyű túlélni Magyarországon. Gyakran még nehezebb volt a szellemi helytállás. Tény – állapította meg Ormos Mária -, hogy a mögöttünk lévő száz esztendő egész Európa számára nagyon keserves volt. Válságot válság követett. A legkülönfélébb ideológiákkal kellett megküzdeniük például a németeknek, az olaszoknak, a spanyoloknak. Hazánk története tehát hasonló volt más európai országokéhoz. Ez azonban nem jelenti, hogy nem volt egyedi, hogy nem volt különösképpen nehéz.

A szellemi túlélés nehéz volt a köznapi ember számára is, hiszen a huszadik század keményen offenzív ideológiákat szabadított el. Az előlük való menekülés azonban különösen a szellem emberei számára jelentett próbáló feladatot. Saját meneküléseiről szólva a professzor asszony korán elhunyt kollégájára, Ránki Györgyre emlékezett. A Történettudományi Intézet egykori kutatója, majd igazgatója javasolta Ormos Máriának, hogy tanuljon meg franciául a német mellett, és ne a magyar történelemmel foglalkozzon. A témaváltás valóban megkönnyítette az akkor fiatal történész életét. Merénylet Marseille-ben című, 1964-ben megjelent könyve könnyedén ment át azon a cenzúrán, amely korábban szinte minden mondatában talált kifogásolnivalót. Ámde azt ezután is nagyon nehezen lehetett kiszámítani, hol húzódnak a cenzúra falai. Padovától Trianonig című nagydoktori disszertációjáról az volt a szakmai vélemény, hogy magyarul nem jelenhet meg, a párt kiadója, a Kossuth mégis kiadta. Incze Miklóssal együtt írott, Nácizmus és fasizmus című könyvét öt lektor ellenőrizte, valahogyan jutott a kéziratból Moszkvába is, ahol az egykori első számú ideológiai vezetőnek, Szuszlovnak a lánya szamizdatban terjesztette. Később ezt a munkát is a Kossuth jelentette meg.

Mai életünknek is tehertétele, hogy a magyarság oly nagy veszteségeket szenvedett el a huszadik században. Nem valószínű, hogy volna valaki, akinek ne lenne valamiféle sérelme. A háborúk nagyon sok családtól követeltek áldozatokat: halottakat, sebesülteket, hadifoglyokat. Az elpusztított zsidóságra való emlékezés a rendszerváltásig néhány formális gesztusban merült ki. A háború utáni népbírósági ítéletek, internálások, áttelepítések és kitelepítések is nagy tömegeknek okoztak orvosolatlan, orvosolhatatlan sérelmeket. Az 1956-ot követő megtorlások mindezt tetézték. Nem csoda, hogy nagyon sokan kevéssé képesek a jelenlegi viszonyok objektív megítélésére.

Ormos Mária történészi hitvallása, hogy az embereknek joguk van családjuk, nemzetük valóságos történetének megismeréséhez. Az ember nem létezhet a múltja nélkül – mondja. Ámde a történész nem különös ember. Ő is a pillanat uralma alatt él, miként mindenki más. Ő is egy azzal, amit ma cselekszik, és csak arra tud reagálni, amit már ismer. Vagyis a tegnapra. Ugyanakkor azonban szakmája, a történettudomány szabályai szerint törekszik a múlt eseményeit megismerni, emberileg pedig a jóhiszeműség segítségével igyekszik rekonstruálni azt, ami megtörtént. Ámde a történelem csalárd dolog, mert elszáll, amiképpen az idő. Az események teljesen hű rekonstrukciója lehetetlen, mert sem egykori szereplőiket nem lehet feltámasztani, sem a hajdanvolt viszonyokat nem lehet újrateremteni. Ágy azután a történész által készített kép a legjobb esetben is csak hozzávetőleges mása annak, ami megtörtént. A múltnak ez a hozzávetőleges felvázolása azonban mindenképpen elvégezhető, így elvégzendő, és a kutatók egymást követő generációi által mindjobban finomítható, kitölthető. Amivel megteremtheti a jelen, vagyis a magunk megértésének esélyét.