Forrás: 168 Óra

Magyarországért, a köztársaságért

2005/39 – Háttér

Gyurcsány Ferenc

Lapunk megjelenésével egy időben tartják a miniszterelnök Útközben című könyvének bemutatóját. Ebből az alkalomból közlünk két részletet – a bevezetőt és az egyik fejezetet – a kötetből.

Előszó

Mi vár egy gyakorló politikusra – főként, ha miniszterelnök – az esszéisták, publicisták, politológusok világába tett kirándulásán? Egyáltalán: dolga-e az átruccanás mások műfajába? Gyanakvásra, kétkedésre okot adó vállalkozás, jól tudom. Meg kell tenni mégis.

Mindenkinek joga van tudni, hogy mit gondolok nagy közös történetünkről, az életünkről, Magyarországról; hogyan látom az előttünk álló kihívásokat és lehetőségeket. Ha pedig Önöknek joguk van mindezt tudni, akkor nekem, demokratikus politikusnak kötelességem ezt elmondani. Egyértelműen, szembesíthetően, vitára készen.

Az emberek nagy része bizalmatlansággal, kétkedéssel tekint a politikára és ránk, politikusokra. Amit látnak belőle, és amit látnak tőlünk, okot ad erre. Tehát nem velük van baj. Ami és ahogyan zajlik a közéletben, sokszor kelt jogos csalódást.

A túlfűtött, kicsinyes vita, a személyeskedő hangnem, a hatalmi taktikázás, a felelősség másokra hárítása, az igazmondás helyettesítése a nagyotmondással nemcsak magyar jelenség. Példák sokaságát hozhatnánk szinte bármelyik országból – mégsem magyarázható az elfogadhatatlan. Nem magyarázni kell tehát, hanem tenni ellene.

Tenni először is azzal, hogy feltárjuk a döntések mögött meghúzódó mozgatórugókat, felfedjük az összefüggéseket, megvilágítva a politikusi gondolkodás és az abból fakadó cselekvés hátterét. Mert engem, miniszterelnökként, az utóbbi minősít. A cselekvés, a tetteim. Az, hogy miként kormányozzuk az országot. Hogy milyen döntéseket hozunk, s azokat hogyan hajtjuk végre. Ez a politika lényege.

Baloldali ember vagyok, szociáldemokrata. Szociáldemokraták és liberálisok közös kormányát vezetem. Két nagy történelmi, politikai áramlat örököseinek és képviselőinek kormányát. Ellenzékünk konzervatívnak mondja magát, itt és most nem dolgom, hogy minősítsem, méltó örökösei-e a magukénak vallott szellemi irányzat hagyományainak.

Versengünk egymással, s gyanítom, a választók jelentős része nem is lát sokkal többet abból, amit teszünk. Pedig nem ez a lényeg. Ez csak a következménye annak, hogy kormány és ellenzéke más utat ajánl Magyarországnak. Az eltérő javaslatok mögött eltérő világlátás és program, nemritkán különböző taktikai megfontolások húzódnak meg. Önök, választók a taktikából, a helyezkedésből minden bizonnyal többet látnak, mint a mögöttes politikai hitvallásból.

Szociáldemokrataként hazafi vagyok, és demokrata. Hazafiként az a meggyőződés vezet, hogy amit teszek, az Magyarország felemelkedését szolgálja. Demokrataként viszont tudom, hogy az én igazságom mások igazságával versenyez, hogy amit én képviselek, az csak mások nézetével, akaratával együtt adja ki az egészet.

Politikusként a baloldali, a szociáldemokrata utat járom. Azt az utat, amely nagyon kanyargós és göröngyös volt az elmúlt másfél-két évszázadban. Utunk egyszer előrevitt, máskor zsákutcába vezetett. A baloldal – miként a jobb is – sokszor vétette el az irányt, s tévedt el a politika erdejében. A legnagyobb tévedést a kommunisták követték el, amikor nem ismerték fel a demokrácia és a piac jelentőségét, a szabad és autonóm polgár nélkülözhetetlen modernizációs szerepét. A magyar baloldalt a történelem megtanította a mérsékelt és mértékletes politikára, és a leckére: nincs nemzeti modernizáció nemzeti polgárság nélkül. Kár a fogalmak közt sorrendet keresni: nemzet, modernizáció, demokrácia, polgár, egyenlőség, igazságosság, piac, verseny, állam, Európa – ezek nélkülözhetetlen, közös értékeink. Arra valók, hogy leírjuk velük a világunkat, a törekvéseinket, és semmiképpen sem arra, hogy uralkodjanak felettünk, vagy hogy mi uralkodjunk felettük.

Igen, a tévedésekkel bejárt út súlyos tanulságokkal szolgált. Megtanultuk, hogy vannak olyan eszmények és értékek, amelyekhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell. Az egyenlőség és az igazságosság mellett ilyen a szabadság. Hogy szabad lehessen minden ember: hogy azzá válhasson, amivé a benne rejlő képesség, tehetség és szorgalom rendeli – függetlenül attól, hová született. Miként valósítható meg mindez a modern állam segítségével, amelynek hatalmát az autonóm polgárok demokratikus rendje és a piac teszi ellenőrzötté és korlátozottá? Miként kell átalakítani a társadalmi egyenlőség és igazságosság elvét érvényesíteni hivatott jóléti rendszereket, ha azok már nem eredeti céljuknak megfelelően működnek? Hanem ellenkezőleg: már nem csökkentik, hanem növelik a társadalmi különbségeket!

A kérdések a ma Magyarországának közös kérdései. Válaszaim egy szociáldemokrata válaszai. Igazamról igyekszem meggyőzni a magyar baloldalt és valamennyi választót. Ha sikerül, akkor a válaszokból program lesz, a magyar baloldal programja. A többség igenjével pedig a köztársaság kormányának programja. Nem tagadom: van úgy, hogy a választ még nem, csak a problémát, a kihívást látom. De ha szembenézünk a kihívásokkal, ha feltesszük a mégoly nehéz kérdéseket is, akkor közösen rálelhetünk a legjobb válaszokra.

Biztonságos és igazságos Magyarországot szeretnénk. Ehhez bátorság is kell. Igazi bátorság, amely az érdemi változtatás szándékából merít erőt. Nincs okunk felforgatni az országot, ám még kevésbé van okunk az elégedettségre és a tétlenségre.

Bátorság, biztonság, igazságosság – erről szól ez a könyv.

Mert hiszem, hogy ezekre van szükség egy erősebb gazdaságért, egy összetartóbb társadalomért, egy jobb hazáért.

Magyarországért. A köztársaságért.

Rendszerváltozás és polgárosodás

Polgári modernizációt valódi polgárság nélkül? – ez a rendszerváltozás egyik legsúlyosabb kérdése. Hisz a politikai szabadság és egyenlőség nálunk – a polgári fejlődés klasszikus menetétől eltérően – másodszor sem a polgári autonómia gazdasági és társadalmi bázisán teremtődött újjá. Hanem megfordítva: a polgári szabadságintézményekhez kellett, kell utólag polgárságot teremteni. Mert a politikai szabadság a levegőben lóg, ha nem támaszkodhat önálló egzisztenciával rendelkező, demokratikus meggyőződésű, jogaikkal és kötelességeikkel tisztában lévő polgárokra.

A rendszerváltozás felülről nyitott utat másodszor is a – 19. században egyszer már beindult, majd megrekedt – polgárosodás programjához.

Polgárság és polgári politika

Mielőtt továbbmennénk, ejtsünk néhány szót az utóbbi időben nagy politikai karriert befutott polgár fogalomról! Annál is inkább, mert a polgár kifejezés társadalmi és politikai tartalma az elmúlt évtizedekben nem mindig fedte egymást.

Társadalmi és politikai értelemben a polgár önálló egzisztencióval bíró, szabad, jogait gyakorló, kötelességeit teljesítő, saját teljesítményére büszke, öntudatos ember. Aki önállóan alkot ítéletet, aktív közösségi szereplő – a maga ura. Aki nem kiszolgáltatott, nem alávetett, aki az alamizsnát nem kéri, de a teljesítés lehetőségét igen. Aki a maga lábán akar állni. A polgár fogalma tehát nem csupán a tulajdonosok osztályát vagy annak egy tagját fedi le. Az önálló egzisztenciát biztosító tulajdon – legyen az anyagi, szakmai, tudásbeli, kulturális vagy morális tőke – szükséges, de nem elégséges feltétele a polgári létnek. Nélkülözhetetlen a szabadság is, továbbá a vele járó habitus. A méltóság, az önállóság, a tartás, a felelősség. A franciáknak külön szavuk van az osztálypolgár és a habituspolgár megjelölésére: a bourgeois és a citoyen. Tulajdon és szabadság egymást feltételezik: egzisztenciális szabadság nélkül nincs politikai szabadság – politikai szabadság nélkül nincs egzisztenciális szabadság.

A polgár megbízható. Betartja a szabályokat: becsületes, és tiszteli a törvényt. Demokrata. Egykor elutasította a személyes függés feudális rendjét s az ehhez kötődő magatartásformákat és szerepeket, és ma sem fogadja el sem az elnyomó gőg, sem a szolgai alázat semmilyen megnyilvánulását. A polgár nem akar mások fölött uralkodni, és nem tűri, hogy mások uralkodjanak őfölötte.

A polgári politika egyfelől – és eredendően: a 19. század környékén – a fent jelzett értékek és erények képviseletét, gyakorlását, illetve intézményesítését jelentette a feudális rend világával szemben. A választójogot, a parlamentet, a felelős kormányzást, az alkotmányos jogállamot, a politikai szabadságjogokat – egyszóval a polgári demokráciát. Második jelentése a 20. század első felében az osztálypolitika koordinátái közt értelmezhető: a polgárság mint társadalmi osztály érdekképviselete a munkássággal, a munkáspolitikával szemben. A harmadik – a mai – jelentés a 20. század második felében létrejött, konkrét társadalmi osztályokhoz immár kevéssé kötődő, nagy gyűjtőpártokhoz kapcsolódik. Ezek az újfajta pártok nem egyes társadalmi csoportok elkülönülő, speciális érdekeit képviselik a politikájukban, hanem az egész társadalom problémáira keresnek válaszokat.

A mai polgári demokrácia modern „néppártjai” valójában polgári pártok, bázisuk döntő részét a homogenizálódó polgári középosztály adja. Ebben az értelemben Magyarország jelenlegi parlamenti pártjai – beleértve az MSZP-t és az SZDSZ-t is – mind polgári pártok.

Hozzá kell tennünk, hogy nálunk a polgári jelzőt az elmúlt években a Fidesz sajátította ki, lényegében függetlenül attól, hogy aktuálisan követett politikai irányvonala bármilyen értelemben illeszthető volt-e a korábban leírt polgári értékekhez és tartalmakhoz. A Fidesz úgynevezett „polgári politikájára” e fejezetben később még visszatérek.

A magyar polgárosodás nyomorúsága

Mint korábban már utaltunk rá, a magyar polgári átalakulás megkésve és felemás módon zajlott le a 19. században.

A jelentős gazdasági és politikai eredmények ellenére a társadalmi viszonyokban, a szellemi és morális értékek világában a feudális elemet továbbra sem szorította ki a polgári, legföljebb melléje zárkózott. És hasonult hozzá. Az előbbi asszimilálta magához az utóbbit: a zsidó nagytőkés földet, bárói címet vásárolt, és díszmagyart öltött, a bankhivatalnok, az újságíró dzsentri módra kártyázott és mulatott. A 20. század közepének fölerősödő, majd szörnyű tragédiába forduló antiszemitizmusa előbb csak korlátozta, aztán a szó szoros értelmében megsemmisítette a magyar polgárság egyik felét. Talán kevésbé szörnyű eszközökkel, de a második világháborút követően is folytatódott ez a polgár- és nemzetfogyasztó politika: a polgárosodó keresztény középosztály tagjainak kitelepítésével, a svábok elűzésével, illetve az államosítások révén a maradék nagy-, közép- és kispolgárság kisajátításával. A társadalom proletarizálása végül a Kádár-rendszerben fejeződött be a birtokos parasztság téeszekbe terelésével.

A kommunista rendszer nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem politikai és kulturális értelemben is megsemmisítette a korábbi felemás polgárosodás eredményeit. A politikai szabadságjogok felszámolása és a terror eszközeit alkalmazó diktatúra segítségével atomizálta és megfélemlítette a magyar társadalom tagjait. Polgárból a szabad tájékozódás, a véleménynyilvánítás, a felelősségvállalás, a közösségalkotás, a közéleti szerepvállalás lehetőségétől megfosztott alattvalóvá züllesztve őket.

A Kádár-kor társadalmában azonban idővel megindult egy másik – az előbbivel részben ellentétes – folyamat is. Egyfajta lefojtott, felemás és torz újrapolgárosodás. A háztáji, a géemká, a második gazdaság szűk, ám idővel lassan bővülő keretei között lépésről lépésre kialakultak az egyéni és kiscsoportos vállalkozás, a kvázi magántulajdonnal való rendelkezés félpiaci technikái és magatartásformái. Ezek a jelenségek azonban nem önállóan, hanem a központi vezérlésű szocialista gazdaság szervezetébe tagoltan léteztek, az állami vállalat, a termelőszövetkezet köldökzsinórjára kötve. Állami takarmányellátás és terményfölvásárlás, géemkában használt, netán lopott szerszám, apró legális és illegális előnyök, kiskapuk, ügyeskedés. Nem kifejezetten polgári erények. De ne csodálkozzunk, hisz a rendszer – mindenfajta lazulása és reformja ellenére – lényegében az utolsó pillanatig megfosztotta az embereket az autentikus polgári lét két alapintézményétől: a magántulajdontól és a politikai szabadságtól.

Ezzel együtt látnunk kell, hogy a Kádár-rezsim politikai, hivatalnoki, gazdasági és kulturális elitje – természetesen szintén felemás módon, de – lassacskán ugyancsak felöltött egyfajta polgáriasuló karaktert. A hetvenes és nyolcvanas években a politikai megbízhatóság mellett a kiválasztás és a felemelkedés mind fontosabb feltétele lett a valóságos teljesítmény. A politokrácia nyitottabbá vált, erősödött a szaktudás, az önálló ítéletalkotás, a döntésképesség szerepe. Európai értelemben is versenyképes technokraták jelentek meg nagyvállalatok, mezőgazdasági nagyüzemek, egyetemek, kutatóintézetek élén, a kulturális és művészeti élet legjobbjait már nem okvetlenül a pártközpont kegye, hanem közönségük elismerése választotta ki és emelte fel.

A kádári polgárosodás valóban rendkívül ellentmondásos. Hiányzott belőle a lényeg: a személyes függéstől mentes autonómia. A gyarapodó és helyenként már tőkeként is funkcionáló személyes vagyon alig párosult a megélt és gyakorolt személyes szabadság kis köreinek tágulásával.

A rendszer szétesését megelőző évekig csak szűk értelmiségi csoportok tagjai vették a bátorságot, hogy fittyet hányjanak az MSZMP akaratának, hogy autonóm polgárként lépjenek fel. A habituspolgárosodás a nyolcvanas évek utolsó harmadára ugyan ezrek, tízezrek felszabadító élményű sikeres bátorságpróbájává vált, de ez már nem a tulajdonképpeni Kádár-korszak, hanem annak fináléja volt.

A rendszerváltozás egyik legjelentősebb kérdése maradt, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a felemás kádári polgárosodással.

Polgári rendszerváltozás -polgárság nélkül?

A rendszerváltozás programja nagy általánosságban egyértelmű és világos volt. Demokrácia, függetlenség, piacgazdaság. Látszólag egyszerű és könnyű program. Sajnos mégsem az. Nem azért, mert a részletek bonyolultak. Természetesen azok, de nem a részletekkel van az igazi gond, hanem az alapkérdéssel.

A modern polgári Magyarországhoz ugyanis nem csupán a független társadalmi és gazdasági szereplők versenyének és együttműködésének szabályozott keretei és intézményei szükségesek, úgymint: többpárti parlamenti demokrácia és versengő piacgazdaság – hanem természetesen maguk a szereplők is. Hogy lehet megteremteni a demokráciát és a piacgazdaságot, vagy másképpen: a modern magyar polgári demokráciát nemzeti polgárság nélkül? Hiszen 1990-ben Magyarországon csak töredékesen létezett, és igen gyenge lábakon állt a polgárság. A felemelkedő új politikai hatalom tehát azzal a kérdéssel találta magát szembe, hogy mi a fontosabb: a töredékes és ellentmondásos kádári polgárosodás bázisán felgyorsítani a polgári modernizációt, vagy a saját társadalmi-hatalmi bázisa építésének szándékával mindent elölről kezdeni. Némi leegyszerűsítéssel: minek van primátusa rövid távon? A társadalmi-gazdasági modernizáció felgyorsításának, vagy az új politikai hatalom stabilizálásának?

Természetesen nem keverem össze a kádári politikai elitet a kádári polgárosodás bázisával. De a vita épp arról szólt, hogy az egymáshoz is kötődő két társadalmi szegmens, a politikai és az azt részben – de csak részben – átfedő polgárosodó társadalmi elit mindegyikét, vagy csak a politikai elitet kell kiszorítani az új rendből.

Az MSZP-nek volt a legkönnyebb dolga. Számára nem volt szükségszerű a választás, különösebb töprengés nélkül köthette össze a kérdés két felét. A gyenge és töredékes kádári polgárság zöme ugyanis éppen az MSZP bázisát erősítette.

De a rendszerváltozás logikája nyilvánvalóan mást diktált. A rendszerváltozásnak ugyanis elitváltással kell párosulnia: a kérdés csupán a mérték és a módszer. Nem vitatható ugyanis az új politikai elit érdeke, hogy saját hatalmának megszilárdítására megerősítse társadalmi bázisát, hogy kisebb-nagyobb mértékben átírja azt a bizonyos telefonkönyvet. Ha elfogadjuk a rendszerváltozás szükségességét és progresszív lényegét, el kell fogadnunk a rendszerváltoztató hatalom megszilárdításának jogát is.

Az MSZP-vel szemben álló politikai erők közül az Antall-féle MDF a mérsékelt és kompromisszumos átmenet politikáját képviselte. Politikai értelemben erős választóvonalat húzott a régi és az új elit közé – máig az övé az egyetlen kormány, amelyben egyetlen korábbi MSZMP-tag sem kapott bársonyszéket! -, de láthatóan nem kívánt ilyen erős cezúrát vonni a gazdasági, az üzleti és a kulturális életben, valamint a közigazgatásban. Antall József jobboldali radikális pártellenzéke ez utóbbival nem értett egyet. Ezért született meg Kónya Imre dolgozata a médiaviszonyok átalakításáról, majd Csurka István ijesztő pamfletje a teljes „nemzeti karakterű” hatalomátvétel követeléséről.

Más kiindulóponttal és érveléssel, de a választások előtt hasonlóan radikális és átfogó elitváltást követelt az akkor még liberális Fidesz és az SZDSZ is. Ez utóbbi, no meg a Fidesz-alapítók egy része épp Csurka fellépésének hatására hajtott végre teljes politikai korrekciót, amikor úgy ítélte meg, hogy a bezárkózó nacionalista radikalizmus nagyobb veszélyt jelent, mint a kádári elittől elszakadni nem tudó és részben nem is akaró szocialistákkal való kiegyezés. Ágy született meg a Demokratikus Charta, ezt követően vált el egymástól a Fidesz és az SZDSZ útja.

A tulajdonos polgár

A hogy autonóm társadalmi szereplők – polgárok és civil szféra – nélkül nincs modern polgári társadalom, úgy nincs független piaci szereplők, magántulajdonosok és verseny nélkül sem. Mint láttuk, a rendszerváltozás pillanatában az ország nemcsak a független társadalmi szereplőknek, hanem az autonóm gazdasági szereplőknek is híján volt.

A polgári társadalom alulról szerveződik. A polgárok közéleti aktivitása és felelőssége ellenőrzi az államot, a polgárok tehetsége, szorgalma, teljesítménye viszi előre a gazdaságot. A polgári társadalom fő hajtóereje a magánkezdeményezés, az innováció, az egyéni ambíció. A gyarapodás szándéka vagyonban, tudásban, műveltségben. Az egyén tudja: személyes és családi biztonságának alapja és forrása, hogy rendelkezik az önálló egzisztenciához szükséges vagyoni, kulturális és erkölcsi javakkal, továbbá a tájékozódás, a kapcsolatteremtés képességével és azzal a joggal, hogy amit elért, azt utódaira, gyermekeire, unokáira hagyhatja.

A polgári társadalom a magántulajdonra épül. A magántulajdont egészíti ki a közösségi tulajdon. A magántulajdon léte magától értetődő, nem szorul indoklásra – a köztulajdonnak különleges oka van. A magántulajdon az elkülönülő magánérdeket szolgálja, az elkülönülő magánérdekek összességéből azonban nem lesz automatikusan közérdek.

A magánérdek érvényesíthetősége ezért szabályozandó, szükség szerint korlátokat lehet és kell vele szemben állítani. Ami a magánérdek szempontjából racionális, nem feltétlenül az a közérdek szempontjából. A magánérdek érvényesítése hatékonysági szempontokat követ, míg a közérdek tartalmazza, tartalmazhatja a társadalmi igazságosság, a szolidaritás, a nemzeti örökség megőrzésének és a kollektív biztonság megóvásának szempontjait is.

A modern, polgári Magyarországnak a közérdek által mértékkel korlátozott magántulajdon elsődlegességére kell épülnie.

Privatizáció és polgárosodás

A rendszerváltoztató erők többé-kevésbé világos programmal rendelkeztek a demokratikus intézményrendszer kialakítására vonatkozóan. A háromoldalú tárgyalások témája a demokratikus átmenet, az új alkotmányos berendezkedés volt. Az MSZMP és az ellenzék meg tudott egyezni a politikai változásokról, az utóbbi azonban – a maga hatalmon kívüli pozíciójából – nem kívánt felelősséget vállalni a gazdasági döntésekért. A gazdasági rendszerváltozás feladatai így zömmel az új kormányra maradtak.

A köztulajdon magánosítása elkerülhetetlen volt. Legfeljebb a tempó és a módszer lehetett kérdéses. Két, egymással részben szemben álló szempontot kellett figyelembe venni.

A nemzeti polgárosodás követelménye egyfelől olyan privatizációs technikák alkalmazását igényelte, amelyek elősegíthették egy új nemzeti tulajdonosi középosztály kialakulását. Igen ám, de a szóba jöhető magyar befektetőknek kevés vásárlásra fordítható pénzük volt. Ágy jöttek létre a pénzkímélő privatizációs technikák, a kárpótlási jegy magas értéken való beszámításának lehetősége, az alacsony kamatozású és hosszú futamidejű egzisztenciahitel és a vállalati vezetők tulajdonszerzését támogató kedvezményes magánosítási eljárások. Ezek a technikák nem válogathattak aszerint, hogy kinek milyen a politikai meggyőződése, a pártszimpátiája, hogy a régi vagy az új elit tagja, esetleg támogatója-e. Ez a tény természetszerűleg ingerelte azokat a csoportokat, amelyek valamiféle modern kori politikai numerus claususszal akarták kirekeszteni a tulajdonszerzésből a Kádár-kor elitjét.

Ám létezett egy másik követelmény is. A gazdasági modernizáció igénye. Ehhez új tőke, friss pénz, modern szaktudás, piaci kapcsolatok és ismeretek kellettek. Mindezek itthon csak korlátozottan álltak rendelkezésre. Szükség volt tehát külföldi befektetőkre. A pénzük, a tudásuk, a kapcsolataik miatt. Természetesen azonnal fellángolt a vita a nemzeti érdek sérelméről, a nemzeti szuverenitás elvesztésének lehetőségéről. Antall József privatizációs politikája – bár nyitott volt a külföldi tőke irányában is – inkább a nemzeti tulajdonosi középosztály megteremtését szolgálta. Horn Gyula meghatározó privatizációs eljárása viszont – nem kis részben az államot fenyegető pénzügyi csőd miatt – a készpénzes, nyílt eljárásos értékesítés lett, ami természetesen a gazdag külföldi befektetőknek kedvezett. Amit Orbán Viktor kormánya ezen a területen tett – például néhány állami gazdaság azóta is feltáratlan hátterű értékesítése -, az csak pártpolitikai értelemben minősíthető. Az 1998-at követő négy év folyamataiból sem a nemzeti tulajdonosi középosztály kialakításának demokratikus vágya, sem a gyors modernizáció támogatása nem olvasható ki.

Polgári politika polgárság nélkül?

Ezen a ponton térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: lehetséges-e sikeres polgári átalakulás polgárság nélkül? Mert a demokrácia intézményeit létre lehet hozni felülről, lehet demokratikus normákat rögzíteni, de önmagunkat is emlékeztetnünk kell arra, hogy a demokrácia fenntartója és őre a saját erejében hívő, magabiztos polgár, aki tudja, hogy az ő munkájára, az ő teljesítményére épül az ország. Az ő adóforintjai tartják el az államot, az ő személyes megbízottjaiként dolgoznak a közélet választott szereplői. A felülről adott demokrácia a politikai elit belátása szerint működik. Érdemi következmények nélkül felülírható, átalakítható, kisebb-nagyobb darabja bármikor lemetszhető és sutba dobható. Ágy lesz a parlament heti ülésezéséből háromheti, ezért vonhatja ki magát némelyik politikus a parlamenti kontroll és diskurzus fegyelmező ereje alól, ezért politizálódhat át következmények nélkül a civil világ és az államigazgatás. Ezért torzulhat a demokratikus nyilvánosság, és ezért válhat a sajtó nem elhanyagolható része a politikai erők játékszerévé.

Aki polgári Magyarországot szeretne, annak támogatnia kell a polgárosodás folyamatát. A magyar politikai életben a kilencvenes évek közepe óta a „polgár” és a „polgári” szavak a jobboldali politika, jellemzően a Fidesz politikájának kulcsszavai. Azt gondolom, ezek a szavak első megjelenésükkor többé-kevésbé hűen írták le az akkori Fidesz törekvéseit. Polgári Magyarországot, erős középosztályt akartak, politikai törekvéseik célja az autonóm, saját teljesítményükre büszke, önálló egzisztenciával rendelkező polgárok és szabadon szerveződő közösségeik megerősítése volt. Ez akkor is igaz, ha a Fidesz polgárképében egy idő után markánsan megjelent a két világháború közötti keresztény-konzervatív polgárság erkölcsi-kulturális rehabilitációjának szándéka.

A Fidesz 1998-as hatalomra kerülése azonban szembesítette a pártot a korábbiakban vázolt konfliktussal. Mi az előbbre való? A társadalmi modernizáció felgyorsítása, vagy a hatalmi bázis megerősítése? Az autonóm polgár nem engedelmes polgár. Márpedig az új kormány úgy érezte, hogy ellenséges környezetben, de legalábbis ellenszélben kell végeznie munkáját. Hamar megszületett hát a jelszó: egész pályás letámadás. Ha nem is hirdették hangosan, valójában újraélesztették a régi, hírhedt szlogent: aki nincs velünk, az ellenünk van. Az önmagát polgárinak tekintő párt saját polgárságot akart létrehozni, ami persze fából vaskarika. Ágy aztán egyre inkább csak kegyenceket, kitartottakat, hálás vazallusokat mozgósított politikájának támogatására. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a Fideszt támogatók többsége az Orbán-kormány közvetlen haszonélvezői közül került ki. Ez nem is volna lehetséges. Pusztán azt állítom, hogy az eredeti polgári modernizációs szándékok gyorsan elillantak, és a polgári Magyarország verbális programja mögött a Fidesz fontosabbnak tekintette saját hatalmának megszilárdítását, mint eredeti programjának végrehajtását.

Hadd tegyem hozzá, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján ez a folyamat ma is tart, sőt, időközben még egyértelműbbé vált.

A baloldal és a polgárosodás

A baloldal programja nemzeti modernizációs program. Olyan program, amely segíti és ösztönzi a polgárosodás, a polgárrá válás folyamatát. A célja az, hogy növekedjen és erősödjön a magyar polgárság. Erősödjön jogaiban, anyagi és szellemi javaiban.

A polgár önálló. Önállóságát teljesítménye, meggyőződése, kultúrája, valamint kiterjedt és garantált demokratikus jogai teremtik meg. Polgárnak lenni nem foglalkozás vagy beosztás dolga. Polgár a munkás, a nyugdíjas vagy bárki más, aki a demokratikus jogok és kötelességek egyensúlyi rendszerében önmagáért, a családjáért, a hazájáért cselekszik és felelősséget visel. Aki tudja, hogy nemcsak jogai, hanem azzal egyenértékű kötelességei is vannak, s hogy a jogok szabad gyakorlásának természetes korlátja mások hasonló jogainak tiszteletben tartása.

A polgárosodás politikája a felszabadítás politikája, az egyenlőség megteremtésének politikája.

A Fidesz polgári politikája – akkor is, amikor még komolyan gondolta – csupán egy igen vékony felső polgári középosztály érdekeit képviselte. Ez a politika a társadalmi kisebbség politikája volt.

A baloldal polgárosodást célul kitűző politikája viszont mindenkihez szól.

A társadalmi és a nemzeti felemelkedésről szól.