Forrás: NOL

Beszélgetés Paolo Magelli rendezővel

Népszabadság Online, 2005. szeptember 29. 11:27

Paolo Magelli

A színház az igazság szigete. A színház az igazság temploma, az utolsó hely a világban, ahol még meg lehet tisztulni attól a szellemi környezetszennyezéstől, ami körülvesz bennünket – vallja Paolo Magelli.

Az olasz rendező 1968 táján lázadó színészekkel dolgozott együtt a firenzei Teatro Metastasio nevezetű színházban, amely az egyik legjelentősebb modern olasz műhely. 19 évesen Harag György mellé szegődött Marosvásárhelyre, 23 évesen pedig két produkciót is rendezett a Belgrádi Nemzeti Színházban. 1975 és 1986 között az egyik legjelentősebb európai seregszemle, a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál munkatársa volt. 2005 tavaszán, nyarán és őszén kedvenc városai – Drezda, Prato és Zágráb mellett – Miskolcon időzött a legtöbbet a Szép kilátás és az Agyő Európa című darabok színrevitelének okán. A két művet felváltva próbálta a társulat, ami színésznek, rendezőnek egyaránt megterhelő, ugyanakkor izgalmas munka. A rendezővel két próba közötti szünetben beszélgettünk.

– Miért kezdett érdekelődni Kelet-Európa iránt?

– A firenzei Teatro Metastasio társulatának ösztöndíjasaként, 19 évesen választhattam, hol akarok dolgozni-tanulni. Azért döntöttem Románia mellett, mert ott nagyon jó színházat csináltak a 70-es években. És mert Marosvásárhelyen Harag György mellett akartam lenni. Két darabot rendeztem ott – ez volt a diplomamunkám. Kortársaim mind London, Párizs, Nyugat-Németország nagy színházaiba törekedtek. Én azonban – egy nagy múltú, nemesi család sarjaként, a 68-as generáció tagjaként, baloldaliként – úgy gondoltam, megnézem magamnak a balkáni, keleti világot. A nyugati kulturális imperializmus ugyanis arrogánsnak tűnt a számomra.

– Politikai kíváncsiság is vezette?

– Nyugat felől, így Olaszországból nézve Kelet-Európa mintha nem is létezett volna, kulturális értelemben legalábbis egy nagy feketeségnek, ürességnek tekintették, amelyről nem akartak tudomást venni. Amikor már Jugoszláviában dolgoztam az 1970-es-80-as években, az persze nem csupán színházi, hanem a politikai okok miatt is vonzott, érdekelt az önigazgatási szocializmus modellje. A Kelet-Európa iránti rajongásomat, színházi érdeklődésemet nemcsak a vándorlásaim közepette élhettem ki, hanem 1975-86 között a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF) munkatársaként is. Ki se kellett mozdulnom Belgrádból, mert oda járt a világ: Ljubimovtól Vasziljeven át Grotowskiig „keletről” és Robert Wilsontól Peter Brookon át Eugenio Barbáig a nyugatról mindenki.

– Mégis mi vonzotta Keletre?

– Rossz kérdés. És mindig megkérdezik. Megérte egy firenzei fiatalembernek az 1970-es években Marosvásárhelyre mennie? Megérte. És aztán Jugoszláviába? Az is megérte. Amikor Romániában vagy Európa keleti felének más országaiban rendeztem még a nagy változások előtt, mindig megdöbbentett, amikor azt kérdezték: Paolo, mi a fenét keresel te itt nálunk? Képzeljük el, hogy meglátogatok valakit, egy barátot. Bekopogok hozzá, köszönök. És ő nem érti, mit akarok? Mintha azt gondolná, hogy nincs neki semmije, ami engem érdekelhetne. Ezzel önmagát is megalázza. Ezt a kisebbrendűségi érzést nem tudom elfogadni. Miért nem mész például Párizsba? – jött menetrendszerűen a következő kérdés. Voltam ott is, mindig rendeztem Nyugaton is – Németországban, Svájcban, Franciaországban -, mert abból tudom fedezni keleti kalandozásaimat, vándorlásaimat. És dolgoztam Dél-Amerikában is – érdekes, hogy ott sose kérdezték meg tőlem, hogy mi a frászt keresek éppen náluk? Az ottaniak öntudatát sem a szegénység, sem a diktatúrák nem tudták megtörni.

– A rendszer – a jugoszláv modelltől, a „legvidámabb barakk” magyar langymelegén át a kemény román diktatúráig – megbukott.

– Nyugat és Kelet. Nem akarom ezt a különbségételt elfogadni. Szabadság és diktatúra. Hát mit mondjak erre? Nem is olyan régen Jiøi Menzellel iszogattunk Dubrovnikban. „Tudod, mi a te nagy tragédiád, Jiøi?” – kérdeztem. „No, mondd!” – biztatott. „Az, hogy mióta vége lett a kommunizmusnak, semmi jót nem csináltál” – válaszoltam, amin jót nevettünk. De komolyra fordítva a szót! Olyan világban élünk, ahol Lancelot megölte a sárkányt, és a tetem oszlásnak indult, bűzlik. Mit lehet ilyenkor csinálni? Milyen legyen a színház ebben a világban? Ezek a kérdések foglalkoztatnak. Öt ével ezelőtt például Izraelben a keresztes hadjáratokról csináltam darabot, amelyben zsidó és palesztin színészek dolgoztak olasz, osztrák, francia, német kollegákkal együtt – ez ma már elképzelhetetlen volna a mai közel-keleti helyzet, a palesztin-zsidó konfliktus miatt. Azért hoztam fel ezt példaként, mert meggyőződésem, hogy a nemzeti kereteken felül kell emelkedni, és kíváncsian kell szemlélni a világot. Nem szabad bezárkózni saját kultúránkba, mert az torzulásokat okoz. Más kultúrák megismerése mindig ösztönzően hat.

– A próbák alatt sokszor mintha elkalandozna. Egy-egy konkrét probléma kapcsán arról beszél, hogy ön milyen színházat akar csinálni. Milyet is?

– Nem fogadom el azt a sokszor hangoztatott felfogást, hogy a színházat a közönség kedve és igénye szerint kell csinálni. Hogy miért nem? Azért, mert a társadalom, amelyben élünk hazugságokkal van tele, mégpedig olyan hazugságokkal, amelyek minden nap „igazzá” válnak. Ezzel bombáznak bennünket a médiumok. És hajlamosak vagyunk mindent el is hinni. A színház az egyetlen hely, amely meg tudja tisztítani az embert. Az igazság temploma. A laikusok temploma. Itt az idő, hogy a színház visszafoglalja a 19. századi pozícióját, amikor az még mindenkié volt. Ma az elité, a társadalom egy kis rétegéé a színház. Minden média a tőkéé, a politikusoké – a színházat nem szabad átengedni nekik! Meg kell maradnia szellemi környezetszennyezéstől mentes szigetnek vagy templomnak – ahogy tetszik. A baj azonban nagy. A színház ugyanis versenybe száll a környező világgal, a televízióval. Mert vonzó akar lenni. Ez hiba, mert olyan közönség nő fel az ilyen színházon (és tévén), amely éppen az igazság iránti érzékenységét veszíti el. A színház persze nem egy pedagógiai intézmény. Minden jó darab és rendezés hordoz valamilyen művészi igazságot, valamilyen megoldást kínál. A néző pedig ebből megérez valamit, elfogadja vagy elutasítja, mindenki a maga módján reagál. Ágy hat a színház.

– Az általános gyakorlattól igen hosszan próbál. Nem néhány hétig, hanem több hónapig.

– Nem érdekelnek az úgynevezett produkciók: meghívnak, jövök, maximum hat hét alatt színre állítom a darabot, jöhet a bemutató, és már utazom is. A miskolci munka 2005 áprilisa óta tart, az előkészületekkel együtt még régebb óta. Ez nem egy nagy befektetés számomra, anyagi értelemben, gondolom ezt mondanom sem kell. De csak így tudok dolgozni, mert szellemi értelemben a hosszú vajúdás, az előkészületek alapossága szükséges a munkához, és időre van szükség ahhoz, hogy a bemutatókor az kerüljön színre, amit én akarok a színészekkel együtt. Ágy áll össze egy darab szövege, zenéje, így változik, formálódik egy előadás, míg aztán elkezdődnek a próbák, s még a próbák során is változik, alakul a darab, újabb részeket húzunk ki, mert a játék közben feleslegesnek bizonyulnak, de újabb és újabb ötletek viszik előre a próbákat. Folyamatos szellemi izgalomban, feszültségben és készenlétben vagyunk. Nem munka ez, nem dolgozás, hanem alkotás. Számomra a színház.

– Miért érdekli Ödön von Horváth, akinek számos darabját rendezte már? A műveit olvasva az embernek mindig az a kellemetlen érzése van, hogy ez olyan, mintha a mi mai világunkról szólna. Ezért rendez most is Horváth-darabot?

– Horváth gyerekkorom óta érdekel, mert jó író, és mert emigráns léte is közel áll hozzám: egy ember, aki sosem élt „otthon”. Magyar útlevele volt, de németül írt, tipikus osztrák-magyar monarchiabeli család sarja volt, az osztrákoknak túl bajor, a bajoroknak túl osztrák, nem „igazi” német nyelven írt. Élt Fiumében, Budapesten, Bécsben, Párágban, Münchenben, Berlinben és meghalt Párizsban. Közel áll hozzám az, ami Horváthot a műveiben foglalkoztatta: minden emberben van egy kis fasizmus, vagyis feszültség, gyűlölet a másik ember iránt, mindenkiben van némi szellemi degeneráció. Erről írt Horváth, egészen pontosan arról, hogy ha ez „szervezetté” válik, akkor Európában újra kitör a háború. A nácik hatalomra jutását megélte, a háborút már nem, hiszen 1938-ban meghalt. A Szép kilátást 1970-es évek végén rendeztem először Bécsben. Igen brutális darab, fekete komédia. A Szép kilátáshoz címzett szálló lakói kegyetlenül elbánnak egymással, kapcsolatukban ez az általam mindennapinak nevezett fasizmus működik. Horváth 1926-ban írta a darabot, másfél évtized múlva Európát feldúlta a világháború, aztán volt kommunizmus, és ma mit látunk? Az emberek szépen felöltöznek, három joghurttal több van a hűtőjükben, egyébként semmi sem változott. Sehol. A hétköznapok fasizmusa ma is érzékelhető, tapintható. Az ember ilyen volt, és ilyen is marad. Én meg – mindentől függetlenül – az igazságot keresem, és ez a keresés jelenti számomra mindenek az értelmét.

Kornya István

(Az interjú megjelenik a Színházi Esték 59., legújabb számában)

Paolo Magelli pályája

Az olaszországi Pratóban született. Klasszikus filológiát és rendezést tanult, és P. P. Pasolini és Giorgio Strehler asszisztenseként dolgozott. Tizenkilenc évesen rendezett először.

Paolo Emilio Poesio által is támogatott Teatro Stúdió egyik alapító tagja.

Firenzében szabad választási lehetőséget ajánlottak neki egy külföldi ösztöndíjra, s őt az alig ismert európai kultúrák iránti érdeklődése Romániába vonzotta, ahol három produkciót is rendezett. Ezután ismét a Teatro Studioban dolgozott, többek között Roberto Begninivel, Pamela Villoresivel, Marcello Bartolival.

Huszonhárom évesen két produkciót rendezett a Belgrádi Nemzeti Színházban, s ezután is állandó kapcsolatban maradt a ma már ex-Jugoszláviával, ahova európai színházi vándorlásaiból újra és újra visszatért.

1975-86 között a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF) munkatársa, 1988-91 között a zágrábi ZKM Színház művészeti vezetője, 1996-ban a „Villa Piccolomini, mint a kultúra nemzetközi fellegvára” alapító tagja Rómában.

Tizenöt különböző országban több mint százötven darabot rendezett.

Ma – ha teheti, s munkája engedi – Drezdában, Olaszországban és Zágrábban él.