Forrás: ÉS

TÁLAS PÉTER

A terrorfenyegetettség mítosza

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás negyedik évfordulóján minden már-már a szokásos és bejáratott koreográfia szerint zajlott. A politikusok ismét elkötelezték magukat a terrorizmus elleni küzdelem mellett, a televíziók levetítették az ikertornyok összeomlásáról (illetve az azóta elkövetett nagyobb merényletekről) készült felvételeket, az újságok ismét összeállításokat, elemzéseket és szakértői véleményeket tettek közzé a terrorizmussal kapcsolatos aktuális kérdésekről (most, London után, leginkább az iszlám és a terrorizmus viszonyáról), az al-Kaida pedig szokás szerint – ki tudja már, hányadszor – újra megfenyegette a Nyugatot. Mindezzel nem is lenne semmi bajom, s tulajdonképpen nekem lehet a legkevésbé, hiszen a témáról nyilatkozó szakértőként akarva-akaratlan magam is e koreográfia részese vagyok. Szóval nem lenne bajom, ha nem érezném már régóta úgy, hogy a politikusi nyilatkozatok és a szakértői elemzések jó részét szerte a világon sokkal inkább az motiválja, hogy megfeleljenek a nemzetközi várakozásoknak – vagyis egyfajta házifeladat-jellegű teljesítési kényszer -, nem pedig a tényleges terrorfenyegetettségre vonatkozó konkrét vizsgálatok és elemzések eredményei. A kérdés tehát, amit itt és most górcső alá kívánok venni, a következő: mekkora a világ s benne a terrorizmus elleni küzdelmet vezető Nyugat fenyegetettsége?

*

Az e tekintetben igen alapos National Memorial Institute for the Prevention of Terrorism (MIPT) a 2001. szeptember 12-e óta eltelt négy évben 10 559 terrorcselekményt, illetve 14 950, terrorcselekmény következtében elhunyt áldozatot regisztrált a világban. Éves bontásban vizsgálva az intézet adatait: a cselekmények száma minden évben meghaladta a 2001-es szintet,1 és két esztendő kivételével a halálos áldozatok száma is növekedett.2 Világviszonylatban tehát kétségtelenül romlott a helyzet, mindkét mutatót tekintve. Amikor a politikusok azt állítják, hogy nőtt a világ fenyegetettsége, általában ezekre a számokra hivatkoznak. Ha azonban az egyes térségekre is lebontjuk az említett adatokat, nyilvánvalóvá lesz, hogy ez csupán a világ bizonyos jól körülhatárolható területeire érvényes (pl. a Közel-Keletre, Dél-Ázsiára és a posztszovjet térségre), máshol viszont lényegesen csökkent a fenyegetettség (így az Egyesült Államokban, Kelet-Közép-Európában, sőt tendenciáját tekintve Nyugat-Európában is). Ha pedig még ennél is közelebbről vizsgáljuk meg a kérdést, akkor azt láthatjuk, hogy országokra lebontva a legtöbb merényletet Irakban, az Izrael által megszállt területeken, Kasmírban, Kolumbiában, Thaiföldön, Afganisztánban, Oroszországban, Pakisztánban, Észak-Árországban, Spanyolországban, illetve Franciaországban követték el.3 A legtöbb halálos áldozatot pedig Irakban, Oroszországban, Kasmírban, Kolumbiában, Pakisztánban, Izraelben, Afganisztánban, Indiában, az Izrael által megszállt területeken, a Fülöp-szigeteken és Indonéziában követelték a terrorcselekmények.4 Persze, még ezek a statisztikai adatok sem fejezik ki mindig a fenyegetettség igazi mértékét, mert például szeptember 11. ugyan valóban igen sok áldozatot követelt, de azóta az Egyesült Államokban csupán nyolc ember halt meg terrortámadás következtében, az ilyen cselekmények száma pedig korábban is csekély volt az országban. Továbbá: vannak országok és térségek, ahol a merényletek nagy száma ellenére is kevés az áldozat (pl. Görögország, Franciaország), másfelől olyanok, ahol kevés ugyan a terrorcselekmény, de nagyon sokan halnak meg az elkövetett egy-két merényletben (pl. Angola, Uganda, Szudán). Vagyis nagyon sok mindentől függ, miként ítéljük meg a terrorfenyegetettséget, s komoly körültekintésre van szükségünk ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk egy-egy térség vagy ország helyzetéről. Az azonban már a fenti számokból is kiderül, hogy napjainkban a világnak nem mindig azokat a térségeit fenyegeti igazán a terror, amelyekre a politikusi beszédek hivatkoznak.

A politikusok és a média szívesen beszélnek általában a terrorizmusról, pedig mind a fenyegetettség, mind a terrorizmus elleni harc nagymértékben függ attól, milyen típusú terrorizmussal állunk szemben. A terrorcsoportok túlnyomó többsége napjainkban is a „nemzeti terrorizmus” kategóriájához tartozik, vagyis csupán lokális vagy szubregionális szinten tevékenykedik. Bár a fennmaradók egy részének hatóköre jóval szélesebb, regionális, esetleg régiókon is átívelő, de az esetek túlnyomó többségében itt is viszonylag pontosan behatárolható az a terület, amelyet fenyegetnek (pl. a török-kurd, iráni, palesztin militáns csoportok, illetve az albán szeparatisták stb.). S végül ott van az ún. globális terrorizmus, melyet 2001 szeptemberében ismert meg a nagyközönség. Ez a felosztás a terrorizmus elleni küzdelem szempontjából is döntő körülmény, kiváltképp amikor a nyugati politikusok egy része a szabadságjogok tartós korlátozását követeli, illetve helyezi kilátásba a terrorfenyegetettség miatt. Európa például az északír, a baszk vagy a korzikai szeparatisták, a mediterrán országok anarchistái elleni több évtizedes harcát úgy vívta, hogy elkerülte a szabadságjogok korlátozását, s ha nem is volt képes megnyerni ezt a küzdelmet, a nemzeti terrorista szervezetek tevékenységének kockázatát legalábbis elviselhető mértékűre csökkentette. Olyannyira, hogy ezek tevékenysége következtében – a MIPT adatai szerint – csupán harmincnégy ember vesztette életét Nyugat-Európában 2001 szeptembere óta. Az európai országok egyébként – bár hivatalosan tagjai a világméretű terrorizmus elleni koalíciónak – a nemzeti terroristáikkal folytatott harcukat napjainkban is egymaguk igyekeznek megoldani, s ezt elkülönítik a világméretű terrorizmus elleni háborútól, amelyet az Egyesült Államok hirdetett meg és vezet. Vagyis ez utóbbi praktikus értelemben az „új típusúnak”, „globálisnak” vagy al-Kaida-típusúnak nevezett terrorizmus ellen folyik. Mármost felmerül a kérdés, hogy vajon ez az új típusú terrorizmus valójában milyen mértékű fenyegetést jelent az Egyesült Államok és Európa számára. E tekintetben érdemes ismét csak a statisztikához fordulnunk.

A MIPT erre vonatkozó adataiból az derül ki, hogy 2001. szeptember 11. óta Amerikában nem, Európában pedig csupán Madridban és Londonban került sor olyan terrorcselekményekre, amelyek valamilyen módon az al-Kaidához (vagy al-Kaida-típusú szervezethez) voltak kapcsolhatók. Megemlíthetjük továbbá a Global Intifada nevű szervezet Svédországban elkövetett három (áldozatok nélküli) merényletét, illetve Theo Van Gogh meggyilkolását Hollandiában mint olyan cselekményeket, ahol egyértelműen kiderült az „iszlám kapcsolat”. Vagyis az elmúlt négy év Nyugat-Európában elkövetett 1322 terrorcselekményének csupán töredéke írható al-Kaida-típusú szervezetek, illetve iszlám szélsőséges csoportok vagy személyek rovására. Bár valószínűleg sokak szemében a politikai korrektség határát súrolja, mégis meg kell állapítani, hogy a Nyugatot fenyegető új típusú terrorizmus számára – a korábbi szakértői várakozásokhoz képest – ez voltaképpen csekély siker. Tény ugyanakkor, hogy Nyugat-Európában az adott időszakban a madridi és londoni robbantások 252 áldozata tette ki a terrorizmus halálos áldozatainak 88 százalékát. Ez pedig első pillantásra megint azok álláspontját látszik megerősíteni, akik szerint napjainkban az új típusú terrorizmus az, amely a leginkább veszélyezteti kontinensünket.

A szakértők között ma már általánosan elfogadott premissza, hogy a terrorcselekmények előkészítéséhez és elkövetéséhez még a legszervezettebb és leghatékonyabb terrorcsoportoknak is bizonyos társadalmi infrastruktúrára van szükségük. A jelenleg legveszélyesebbnek tekintett, a szélsőséges iszlámhoz kapcsolódó új típusú terrorizmus esetében például olyan, viszonylag nagy létszámú muzulmán közösségre, amelyen belül megtalálható a terrorista módszereket támogató vagy legalábbis toleráló szűk réteg. A terrorizmus-szakértők között ugyanakkor komoly vita folyik arról, hogy vajon azonos mértékű fenyegetettségnek vannak-e kitéve azok a nyugat-európai országok, ahol népes muzulmán kisebbség él. Az európai muszlim közösségek általánosan megfigyelhető radikalizálódása láttán jó néhány szakértő azt állítja, hogy csupán idő kérdése, mikor következik be egy, a madridihoz és a londonihoz hasonló merénylet a létszámában5 vagy arányaiban6 nagy muzulmán közösségekkel rendelkező európai országokban. Vagyis e logika szerint Európa nyugati felén, ha a létszámot tekintjük, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország és Hollandia, ha pedig a muzulmán lakosság arányát nézzük, Franciaország, Hollandia, Ausztria, Svájc, Svédország, Németország és Belgium van kitéve leginkább az új típusú terrorizmus fenyegetésének. A felsorolt országok közül azonban eleddig csak Spanyolországban és Nagy-Britanniában került sor al-Kaida-típusú merényletekre, továbbá Svédországban érte támadás – a második Öböl-háború kirobbanását követően – a lengyel, a dán és az orosz külképviseletet. Vagyis két olyan országban került sor terrortámadásra, amely igen erőteljesen elkötelezte magát Washington Irak-politikája mellett, illetve egy harmadikban, részben olyan országok képviseletei ellen, amelyek szintén ezt tették. Ha nem akarunk túlságosan messzemenő következtetéseket levonni, akkor is megállapítható annyi, hogy az új típusú terrorizmus eddigi európai akciói igen erősen politikai töltetűek voltak. Ám szerintem nem csak, sőt talán nem is elsősorban a támadásnak kitett országok iraki elkötelezettségének alapján.

*

Sokkal lényegesebbnek tartom, hogy Madridban, egy olyan ország fővárosában követtek el merényletet, amely nem csupán jelentős létszámú észak-afrikai, arab, muzulmán kisebbséggel rendelkezik, de amelyen belül viszonylag nagy az illegálisan bevándorolt, a társadalom peremére szorult, állandó lakhellyel, legális munkával és társadalombiztosítással nem rendelkezők száma. A terrorizmus nagy-britanniai és svédországi társadalmi infrastruktúrája más jellegű kérdéseket vet fel. Nevezetesen, hogy jól működik-e az a társadalom, ahol az oktatási és szocializációs rendszer évtizedes tevékenységének eredményét (még ha kis számban is) „felülírhatja” egy néhány hónapos pakisztáni „vallási kurzus”? Vagy karcosabban fogalmazva: vajon bizonyos társadalmak esetében a multikulturálisnak hirdetett együttélés nem gettósodáshoz és szegregációhoz vezető egymás mellett élést jelent-e csupán?

*

Persze felvetődik a kérdés, vajon mi a helyzet szűkebb térségünkkel, pontosabban a Balkánnal, ahol az európai társadalmak között a legnagyobb a muzulmánok számaránya. Amikor a nyugati elemzők az új típusú terrorizmus balkáni befolyását és jelenlétét vizsgálják, úgy tűnik, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az elmúlt másfél évtizedben a posztjugoszláv térség társadalmait az igen erős renacionalizáció, vagyis a nemzeti érdekek nem egyszer háborúkba torkolló újrafogalmazása jellemezte. S ha ez olykor nem is zárta ki a terrorista módszerek alkalmazását, a szórványos terrorcselekmények és az itteni terrorista csoportok tevékenységének hatóköre gyakorlatilag mindvégig megmaradt nemzeti, illetve szűk regionális szinten. Talán nem teljesen alaptalan az a feltételezés, hogy a Kelet-Közép-Európában egyébként általánosan érvényesülő renacionalizáció még a Balkán muzulmán társadalmai esetében is ellenállóbbá tette e közösségeket, és teszi ma is, az új típusú, globális terrorizmus ideológiájára. Vagyis, hogy a szélesebb értelemben vett posztjugoszláv térségben tevékenykedő terrorszervezetek olyan, alapvetően nemzeti, legfeljebb szubregionális hatókörrel bíró csoportok, amelyek (ma még) nem sorolhatók az új típusú terrorizmus kategóriájához. Szerencsénkre…

1 2001 – 1732, 2002 – 2650, 2003 – 1884, 2004 – 2571, 2005. első félév – 2807.

2 2001 – 4505, 2002 – 2759, 2003 – 2347, 2004 – 4969, 2005. első félév – 4320

3 Irak (2312), az Izrael által megszállt területek (1499), Kasmír (823), Kolumbia (717), Thaiföld (453), Afganisztán (440), Oroszország (382), Pakisztán (345), Észak-Árország (377), Franciaország (335), Spanyolország (302).

4 Irakban (6312), Oroszországban (1180), Kasmírban (1069), Kolumbiában (726), Pakisztánban (694), Izraelben (617), Afganisztánban (601), Indiában (564), az Izrael által megszállt területeken (393), Fülöp-szigeteken (370), Indonéziában (369).

5 A hivatalos adatok alapján létszámukat tekintve az alábbi országokban él a legtöbb muzulmán: Franciaország – 4 549 213, Németország – 3 049 961, Albánia – 2 494 178, Szerbia és Montenegró – 2 274 126, Nagy-Britannia – 1 631 919, Bosznia-Hercegovina – 1 610 190, Spanyolország – 1 008 532, Olaszország – 987 751, Hollandia – 984 449, Bulgária – 908 942, Macedónia – 613 578, Ausztria – 384 680, Belgium – 362 753, Svédország – 360 070.

6 A hivatalos statisztikák szerint a lakosság számarányát tekintve az alábbi országok rendelkeznek a legnagyobb muzulmán közösségekkel: Albánia 70%, Bosznia-Hercegovina 40%, Macedónia 30%, Szerbia és Montenegró közösséggel 21%, Ciprus 18%, Bulgária 12,2%, Franciaország 7,5%, Hollandia 6%, Ausztria 4,7%, Svájc 4,4%, Svédország 4%, Németország 3,7%, Belgium 3,5%, Dánia 3%, Nagy-Britannia 2,7%, Spanyolország 2,5%.

(A szerző lapunknak írott cikkében kifejtett gondolatairól részletesebben is szól a Fundamentum című folyóirat októberben megjelenő számának adott interjújában.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 38. szám