Forrás: Magyar Hírlap

Vojislav Seselj jól odamondogat a bíráknak, nagy tetszést aratva odahaza

„Vojislav Seselj szerb hős!” – hirdetik az újonnan kiragasztott plakátok Belgrádban és Újvidéken, mintegy eligazításként a csetnikvajda híveinek, hogy miként értelmezzék vezérüknek a Milosevic-perben tanúsított útszéli modorát. Kérdés, hogy az ultranacionalista politikus problematikus hágai fellépése a vádlottnak volt-e hasznára vagy inkább az ügyészségnek.

Vojislav Seselj hágai vallomástétele szóbeszéd tárgya Szerbiában, a bulvárlapok előszeretettel idézgetik zaftos megjegyzéseit, nemritkán azzal a kommentárral, hogy lám, „milyen jól odamondogatott a finom nyugatiaknak”! A tekintélyes bírák annyi trágárságot, szitkot, durva kifejezést összesen nem hallhattak balkáni klienseiktől, mint a Slobodan Milosevic tanújaként beidézett Vojislav Seseljtől. Mintha nem is a délszláv háborús bűnöket vizsgáló Nemzetközi Büntetőtörvényszék tárgyalóterméből, hanem egy külvárosi kocsmából folyt volna az élő közvetítés.

„Taktikai” hazugságok

egész sora

A tanúvallomások még azokat is megbotránkoztatták, akik jól ismerik a szerb ultranacionalisták vezérének stílusát. A szinkrontolmácsok voltak a legnehezebb helyzetben, akiknek kapásból kellett angolra ültetniük a vajda minősítéseit Carla Del Ponte főügyészről, Theodor Meron bírósági elnökről vagy a bírákhoz intézett „ajánlatait”. Geoffrey Nice ügyész pedig mesteri taktikával éppen azzal igyekezett lejáratni a szerb exelnök tanúját, hogy egymás után idéztette fel vele szélsőséges kijelentéseit. Ágy megkérte például, hogy olvassa fel személyesen a törvényszék titkárságához intézett beadványát, ezt a szerző készségesen meg is tette. Ebben Carla Del Pontét egyszerűen „prostituált jogásznőnek” nevezte (majd köznapibb kifejezéssel is nyomatékosította a véleményét), Theodor Meront „genocídiumra hajló izraelitának” bélyegezte, a bíráknak pedig azt ajánlotta, hogy a szerbek büntetése helyett nyújtsanak neki szexuális szolgáltatást, és „fogyasszák el saját szemetüket”.

Seselj hitelességét azonban, aki maga is vádlottként került a scheweningeni fogdába (emberiség elleni és háborús bűncselekményekkel vádolják, két és fél éve vár perének kezdetére) nem elsősorban obszcenitása kérdőjelezte meg, hanem sokkal inkább az, hogy minduntalan hazugságokba keveredett. Geoffrey Nice arra vonatkozóan próbált vallomást kicsikarni belőle, hogy Milosevic személyesen irányította a horvátországi és a boszniai szerbek felfegyverzését és önkéntes alakulataik felállítását, a tanú azonban cáfolta ezt. Amikor az ügyész felidézte korábbi, ezzel homlokegyenest ellenkező kijelentéseit, Seselj szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy akkor „taktikai okokból hazudott”, mert dühös volt Milosevicre a daytoni béketerv elfogadása miatt. Az ügyész kérdésére, hogy „Ön mindig hazudik, Seselj úr, vagy csak időnként?”, az érintett pulykavörösen vágott vissza: „Ön hazudik, Nice úr!”

Patrick Robinson bíró kénytelen volt meginteni a magából kivetkezett politikust, Milosevic pedig idegesen feszengett a vádlottak padján. Sejtette, hogy Seselj zabolátlansága többet árthat neki, mint amennyi haszna van vallomásából. A többhetes meghallgatás alatt ráadásul tucatnyi hasonló jelenet történt.

Nem kisebb megbotránkozást váltottak ki azok a kijelentései sem, amelyek szerint Jugoszlávia összeomlásáért nem a szerb nacionalisták a felelősek, hanem személyesen II. János Pál pápa és a Nyugat. A szentatya, úgymond, ádáz szerbellenes gyűlölettől vezérelve robbantotta ki a háborút. A hétezer bosnyák civil áldozatot követelő srebrenicai vérengzés sem úgy zajlott le, ahogy a világ eddig tudta. Mindez Seselj szerint pusztán politikai manipuláció, hiszen „csak” 1500 foglyot mészároltak le, azokat sem a szerb hazafiak, hanem a nyugati kémszolgálatok bérencei, akiknek az volt a feladatuk, hogy minél jobban befeketítsék a szerbeket.

Rendre megmattolja

volt főnökét

A csetnikvajdának különös teóriája van arra is, hogy miként került a koszovói albán áldozatok holtteste a Belgrád melletti tömegsírokba. Ezt sem Milosevic vagy a szerb kormány intézte, hanem a nyugati titkosszolgálatok egyes hazai rendőrtisztekkel összejátszva. Azt is cáfolta, hogy a szerémségi Herkócában 1992-ben a helyi horvát lakosság távozását követelte. Szerinte csak egyik munkatársa olvasta fel azoknak a névsorát, akiket a horvátországi szeparatistákkal való együttműködéssel gyanúsítottak. Ezzel szemben büszkén vállalta a Nagy-Szerbia eszméjének szerzőségét, hangoztatva, hogy Milosevic sohasem törekedett a balkáni szerb birodalom megteremtésére, ez csakis az ő pártjának, a Szerb Radikális Pártnak a programjában található.

Olyan szenvedélyesen védelmezte a volt elnököt, mintha eszmetársáról lenne szó, pedig a baloldali populista Milosevic és a szélsőjobboldali nacionalista Seselj viszonya korántsem volt mindig idillikus. Csak akkor fogtak össze, amikor pragmatikus okokból szükség volt erre, mint például 1994-ben, amikor közös erővel kellett megfékezni a tüntetéseken tiltakozó demokratikus ellenzéket. A szocialisták ekkor a radikálisokat is bevették a kormányba. Korábban viszont még be is börtönözték Seseljt, aki nyilvános fellépéseiben és könyveiben a legélesebben támadta a despota Milosevic házaspárt. Milosevicet „paranoiás pszichopatának”, feleségét, Mirjana Markovicot pedig „vörös boszorkánynak” titulálta. Különös módon Milosevic sohasem támadta őt személyesen, mi több, amikor Vojislav Seselj 2003 februárjában megérkezett Hágába, gyümölcskosarat küldetett cellájába. Azóta is sokszor töltik együtt szabadidejüket, talán Nagy-Szerbia füstbe ment tervéről beszélgetnek. Néha sakkoznak, ilyenkor Seselj a rá jellemző tiszteletlenséggel rendre megmattolja a volt elnököt.

J. Garai Béla, újvidék